A Sufni ideális terepe a kísérletezéseknek, hiszen jó ha hetven néző befér, így a Katona törzsközönsége évekig megtölti a jellemzően havi egy-két alkalommal színre kerülő produkciókat, a darabválasztástól függetlenül, csak a társulat miatt is. Ezzel együtt a technikai lehetőségek is korlátozottabbak, és alacsony a költségvetés, de a fiatal rendezők ehhez bőven hozzászokhattak egyetemi éveik alatt az Ódry Színpadon.
Így lehet ezzel Tarnóczi Jakab is, aki még mindig e.h.., de a tavalyi évadban már több rendezéssel bizonyította rátermettségét, és ezek - lsd. A Schroffenstein család, Tasso, és a különösen revelatív "új Bach-opera", a színházi szakma által kevésbé megnézett Örömünnep - , illetve az általam is sajnálatosan elmulasztott salgótarjáni "Az eltört korsó" után itt és most a Katona színészeivel is kipróbálhatta magát. A vele készült interjúból megtudható, hogy ő maga választhatta ki a művet is, a szereplőket is, bár eredetileg egy másik mitológiai tárgyú darabot, a Pentheszileát nézte ki magának, és csak fél éve döntött a Leláncolt Prométheusz mellett. Az előadáson érződik is, hogy köze van ehhez az anyaghoz is.
Ezt a nem túlságosan nézőbarát (mert nehézkes) Aiszkhülosz-szöveget kihívás megrendezni, mert valamit tényleg ki kell találni azért, hogy a néző ne ismerje fel az idő relativitását, ne érezze, hogy ez a nyolcvan perc még egy átlagos Mohácsi-rendezésnél is hosszabbra nyúlik, de legalább hálás a téma, minden korban lehet mit kezdeni a hatalommal bátran (gondolkodás nélkül?) szembeszálló hős helyzetével is.

Néhány benyomás következik: