Egészen ritka az, ha éppen egy bemutatóra megyek el, minden tizedik előadás az, amelyiket éppen ilyen alkalommal nézek, amikor a legnagyobb a nyomás az előadókon, hiszen a professzionális kritikusok döntő többsége ilyenkor megy, a nyilvánosság felé ezt az előadást akarja felmutatni a színház, írjanak erről.
Ezen a vasárnap délelőttön olyan nagyon sok újságíró nem jelent meg, de azért jött néhány, annál több volt a gyerek és az őket kísérő mezei néző. (Igen, jöttek természetesen a színház tagjainak barátai is, családostul. Ha ez a két világháború közötti Színházi Élet lenne, most jönne itt a megjegyzésrovat, ki kivel jött, milyen toalettben...)
Gyerekelőadás a Csoda és Kósza, ráadásul nem is egészen szokványos. Ahogy egy nézőtárs kifejtette, akinek a gyermekei történetesen unatkoztak, bár a színház által meghatározott korcsoportba ( 6-15 év) tartoztak: az előadásban nem volt elég látványelem. Hát, ez igaz. Számomra egészen nyilvánvaló, hogy ez az előadás olyan gyerekeknek fog tetszeni, akiknek sokat mesélnek, akik hozzá vannak szokva, hogy hallanak egy történetet és elképzelik. Az ilyen gyerekeknek most ez egy luxus-helyzet, hiszen most nem egy civil apuka vagy anyuka mesél, hanem nyolc színész, akiknek kicsit talán szélesebb eszközkészlet áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy lekössék őket, még akkor is, ha csak egy-egy széken, egy-egy mikrofon előtt ücsörögnek és szinte sose moccanak meg. Elvétve egy-két színész nem bír magával, feláll. A többség nem.
Persze, ha valaki azt hinné, hogy improvizáció zajlik, az súlyosan téved. Olyan ez az előadás, mint egy zenemű, minden hang, beszólás be van rögzítve. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy az Örkény-kert rendezvényen már láttuk az előadás első felét és alig volt benne változtatás. Készen voltak már szeptemberben, most látszott csak igazán, másodszori nézésre, hogy Mácsai Pál rendezése mennyire készen volt. (Az első ajánló itt.)
A korábbi megállapításaimat most nem ismétlem meg, de az első mesét, a pizzériás történetet másodszorra jobban viseltem, de többnyire, mint nem a célcsoportba tartozó néző, most is a színészeket figyelgettem. Van ebben a társulatban pár (=több) olyan színész is, akiket csak úgy is elnézegetnék. Ez a helyzet, hogy valamit mesélnek, egészen megfelelt. Gálffi akármilyen előadásban érdekel, szerintem nem tudnának olyan darabot kitűzni az Örkényben, amelyikben benne van és ne akarnám megnézni. És ez számos más szereplőre is igaz, nemsokára pl. elzarándokolok Kerekes Viktóriát nézni a Thália független projektjének keretében...(Mamelosn) Gálffi történetesen szemmel láthatóan élvezte is a játékot, jó ellenpont hozzá Znamenák is. Külső szemlélőként azt hiszem, hogy nem egyenlő mértékben szeretik a színészek ezt a feladatot. Feltételezem azt is, hogy egy-egy ötlet nem a rendezőtől, hanem a színészektől származik. A poénok részben lehetnek a próbákon rögzített improvizációk is, talán ezzel magyarázható, hogy egyesek jobb helyzetbe kerültek. Én a premieren, de már szeptemberben is úgy láttam, hogy Debreczeny Csaba és Máthé Zsolt az, akiknek ez a műfaj a leginkább való. Utóbbinak, amikor néhányan a második Mars-lakós mese alatt orrbefogással változtatják el hangjukat, még erre a mozdulatra sincs szüksége, neki ez is könnyen jön. Pogány Juditnak minden megmozdulása nagyon sikeres, és mindig magától értetődő, természetes. Ficza István megint a tájszólással próbálkozik, most jutott eszembe, hogy lehet, hogy a Vaknyugat előadás esetén is az ő ötlete volt? Ő akarta? Most passzolt, akkor sehogy sem.( Lassan tíz hónapja ahányszor Ficzát látom, mindig ez a marhaság jut eszembe...aki olvassa a blogomat, már unhatja eléggé.)
Az előadás második részében a pizzéria után a Marsra mennek el a lovak.(A gyerekek és a büfés szerintem élvezné a szünetet, ha volna.) Furcsa módon ez a második ötlet jobban illett a meséről kialakult elképzeléseimhez, inkább el tudtam fogadni. Nem spoilerkedek, nem írom le a történet részleteit: vagy nézzetek utána a könyvben vagy menjetek el az Örkénybe. A nem-TV-krumplik szeretni fogják az előadást.
