A Sufni ideális terepe a kísérletezéseknek, hiszen jó ha hetven néző befér, így a Katona törzsközönsége évekig megtölti a jellemzően havi egy-két alkalommal színre kerülő produkciókat, a darabválasztástól függetlenül, csak a társulat miatt is. Ezzel együtt a technikai lehetőségek is korlátozottabbak, és alacsony a költségvetés, de a fiatal rendezők ehhez bőven hozzászokhattak egyetemi éveik alatt az Ódry Színpadon.
Így lehet ezzel Tarnóczi Jakab is, aki még mindig e.h.., de a tavalyi évadban már több rendezéssel bizonyította rátermettségét, és ezek - lsd. A Schroffenstein család, Tasso, és a különösen revelatív "új Bach-opera", a színházi szakma által kevésbé megnézett Örömünnep - , illetve az általam is sajnálatosan elmulasztott salgótarjáni "Az eltört korsó" után itt és most a Katona színészeivel is kipróbálhatta magát. A vele készült interjúból megtudható, hogy ő maga választhatta ki a művet is, a szereplőket is, bár eredetileg egy másik mitológiai tárgyú darabot, a Pentheszileát nézte ki magának, és csak fél éve döntött a Leláncolt Prométheusz mellett. Az előadáson érződik is, hogy köze van ehhez az anyaghoz is.
Ezt a nem túlságosan nézőbarát (mert nehézkes) Aiszkhülosz-szöveget kihívás megrendezni, mert valamit tényleg ki kell találni azért, hogy a néző ne ismerje fel az idő relativitását, ne érezze, hogy ez a nyolcvan perc még egy átlagos Mohácsi-rendezésnél is hosszabbra nyúlik, de legalább hálás a téma, minden korban lehet mit kezdeni a hatalommal bátran (gondolkodás nélkül?) szembeszálló hős helyzetével is.
Néhány benyomás következik:
Aiszkhülosz darabja, a Leláncolt Prométheusz egy trilógia középső darabjának készült, és ez nem mellékes. Az igazi végkifejletet nem láthatjuk, csak feltételezhetjük mitológiai alapismereteinknek megfelelően. Ritkán adják elő a színházak, csak két előadást láttam abból az ötből, amit a színházi adattár nyilvántart: 1989 júniusában Egerben az Agria játékokon, illetve 1996-ban a Várszínházban, mégpedig Gaál Erzsébet rendezésében.
Prométheuszt sokan nyilván azzal elintézik, hogy ő adta a tüzet az embereknek, és ezt a tettét Zeusz azzal büntette, hogy egy sziklához láncoltatta, ahol sas/keselyű tépi a máját non-stop jelleggel, és mindez azért lehetséges, mert másnapra a máj visszanő. (A titánt a mitológiai örökkévalóság idejében egy ponton majd Héraklész kiszabadítja, de ez a mozzanat már el szokott felejtődni, a hangsúly a hatalom elleni lázadáson és az ehhez kapcsolódó büntetésen van).
Az előadás nyolcvan perces, de ez ahhoz képest sok, hogy a szöveghez kevés cselekmény kapcsolódik, mindössze néhány beszélgetést hallunk, és nem bonyolódik le előttünk a teljes mitológiai történet. A rendezés persze mindent megtesz, hogy ezeket a beszélgetéseket minél érdekesebben oldja meg, és azt hiszem, hogy a lehetőségekhez képest sikerrel is jár, sőt ahogy az előadás beérik, a tempója is valamelyest gyorsulni fog, de a statikusság érzete, ami a műből következik, azért meg fog maradni. A hősünk a szemünk előtt kínlódik és panaszkodik, helyzete nem oldódik meg.
Az, hogy valaki mennyire célközönsége az előadásnak attól is függ, hogyan viszonyul a görög mitológiához. Én még gimnazistaként elolvastam minden megmaradt és magyarra fordított görög drámát, ráadásul épp most, miután a harmadik gyerekem is nekilátott a Percy Jackson sorozatnak, én is belekezdtem, és éppen Rick Riordan kilencedik kötetének közepén tartok, szeptember óta folyamatosan benne vagyok ebben a közegben. Emiatt elmondható, hogy nemcsak a színészek és a rendező, de a téma miatt is érdekelt az előadás, sőt az egyszerre meghirdetett három decemberi katonás bemutató közül a színlapok alapján ez vonzott a legjobban.
Giliga Ilka díszlete néhány kellékből és egy kivilágított, tükrökkel borított vitrinből áll, amely persze azonnal eszembe juttatta a színház két nappal korábbi, számomra katartikus bemutatóját, a Jeanne d'Arc-ot, amelyikben egy szétszedhető üvegkalitka szintén központi szereplő, ráadásul a vitrin szó belekerült a produkció alcímébe is.
A kettőnek van köze egymáshoz, és nemcsak azért, mert ennyire közel volt a két megtekintés időpontja. Az interjúk alapján az is kiderült, hogy ez véletlen egybeesés, nem a színház dramaturgiája osztotta le a feladatokat a fiatal rendezőknek.
Mindkét esetben adott egy hős, aki képes a "nagyobb jó" érdekében önfeláldozásra, a hatalommal való konfrontációra és ebbe szükségszerűen belebukik. Nyomait nem mutatja a kompromisszumkészségnek, de a két előadás mégis másként hat ránk. A Jeanne d' Arc esetén létrejött egy érzékeny egyensúly, az előadás miközben hat az értelmünkre is, érzelmileg is mélyen megérint, azonosulni tudunk a címszereplővel, és ugyan van az előadásban humor, egy pillanatra sem lesz a Mészáros Blanka által játszott karakter nevetséges.
Tarnóczi Jakab Prométheusza nem ilyen típusú hős lett, és bár - különösen az előadás elején - részvétet érzünk iránta, de Dér Zsolt szerepformálása mégsem hat meg minket, inkább távolságot teremt köztünk és Prométheusz között.
Prométheusz egészen nyilvánvalóan szenved, és a rendező megoldása - meztelenül vitrinbe zárja, amelynek hátsó falát tükrök borítják és néha négy példányban is látjuk - sokkal jobb, mintha egy kőhöz láncolnák, ahogy a mitológiai történet előírja. (Az előadás 16+-os, valószínűleg azért, hogy ne idétlenül nevetgélő kamaszlányok jöjjenek el rá, netán kilencedikesek, akiknek a görög dráma tananyag.) Az interjúban a rendező meg is erősíti a sejtésemet, tényleg azt akarta, hogy "Zsoltnak rossz legyen", amely törvényszerűen kiváltja a mi sajnálkozásunkat. De csak egy ideig. A nyolcvan perc ahhoz túl hosszú, hogy ne szoknánk meg egy kínlódó, ámde szép testű fiatal férfi látványát, akit úgy néz ki, hogy pont a meztelensége kevéssé zavar, sokkal jobban a bezártság. Prométheusz szenved, de mivel ismeri a jövőt, azt is tudja, hogy ennek a szenvedésnek is vége szakad egyszer. Megtudjuk mi is mikor: 13 generáció múlva, Héraklész vet véget neki, az oda sodródó Ió utóda. Nagyon lényeges különbség, ha Jeanne d'Arc helyzetéhez hasonlítjuk, hogy mégis egy halhatatlan titánról van szó, azaz ez a szenvedés mindössze egy részét veszi el az örök életének. Ha ezeket az objektív tényeket mégis leszámítjuk, hiszen lehet valakit intenzíven sajnálni akár egy bokaficam miatt is, a legnagyobb különbség mégis a színész játékstílusában keresendő, ahogy hozzááll a helyzetéhez.
Dér Zsolt Prométheusza gőgös, és mint tudjuk a görög tragédiák kulcseleme ez. A gőg, a hübrisz vezet jellemzően a tiszta hősök bukásához is. Prométheusz tisztában van azzal, hogy Zeuszt segítségével elvileg lekötelezte, a jövő ismerete miatt azzal is, hogy a főisten hatalma is törékeny, és erre alapozva elbizakodott. A színészt alkata is erősen támogatja a szerepformálásban, amely valóban tökéletes, Dér Zsolt lehetne akár egy görög szobor is egy tárlóban. Sok néző lehet a nézőtéren, aki akár fürdőruhában sem szívesen mutogatná kevésbé tökéletes idomait, akik talán magukat is beleképzelik, hogy milyen lehetne ott állni a kivilágított vitrinben nyolcvan percig, és így eleinte tényleg rosszul érezzük magunkat, de hallgatva a hosszú szövegeket, amelyek közben a szereplő nárcisztikus jellemvonásai is kibontakoznak, ha nehezen is valljuk be, helyenként nevetségesnek és fárasztónak érezzük a hőst. Látjuk, hogy lázadó magatartása nem vezet eredményre, még akkor sem, ha végiggondolva szavait, elismerjük mindazt, amit az emberiség fennmaradása érdekében tett. (Emlékeztetőül: nemcsak a tüzet hozta, mesterségekre tanított és még adott valami fontosat a túlélésünkhöz: a reményt.) Pökhendiségét látva viszont abban sem vagyunk egészen biztosak, hogy jobban járnánk vele, ha ő kerülne Zeusz helyére.
Lehetne akár aktuálpolitikai párhuzamokat vonni, Prométheusz az a hepciáskodó ellenzéki, aki sosem fog érvényesülni, mert a jó kártyák nem neki jutottak, de bízik abban, hogy hosszú távon csak vége lesz az éppen aktuális hatalom uralmának.
Mivel Prométheusz nem egyértelműen szerethető, érzelmileg kevésbé vonódunk be, az előadás elsősorban az értelmünkre hat, azt a katartikus hatást bennem nem váltotta ki, amit a Jeanne d'Arc, de ettől még szinte végig lekötött a játék, csak egy-két ponton éreztem, hogy a feszültség lazult.
Bodnár Erika és Vizi Dávid
A többi szereplő játékában is láthatjuk a nyomát annak, hogy a rendező a lehető legtöbb humorral kívánja ellensúlyozni a szöveg statikusságát. Bodnár Erika a darab elején az Erő, majd "az Ókeániszok kara", azaz egymaga 3000 szűzlány megtestesítője, akik végül szánalomból mégis ott maradnak Prométheusz panaszait hallgatni. Ahogy játékát nézzük, biztosak lehetünk benne, hogy a színésznő ezt a képtelen feladatot nagyon élvezi, és mindent kihoz a szerepből, ami kihozható. Azonnal az elején felkelti a figyelmünket a bevezető szöveggel, amelyben tudtunkra adja, hogy "embernemjárta pusztaságban" vagyunk, és látjuk a tévét is, amely nem fog be adást, csak a "hangyák" mászkálnak a képernyőjén. Jó partnere Vizi Dávid, a Katona frissen szerződtetett színésze, aki Héphaisztoszként elvileg a sziklához láncolást is végzi, amiből mi csak a hanghatásokat észleljük, és valamiféle hangosító berendezés pakolgatását. Két további alakban is megjelenik, Ókeánoszként és Hermészként, utóbbiban a hatalom küldötteként egy másik viselkedésformát mutatva meg. Igen, sokkal egyszerűbb megoldás meghajolni a hatalom akarata előtt.
Ió megszemélyesítője Tóth Zsófia e. h. ( a színház honlapja Józsa Bettinát is jelöli váltótársként), aki a bögöly (Héra) által űzött lány. A világvégére voltaképp azért jut, hogy Prométheusz jóslatot mondhasson neki a jövőjéről, vándorlásairól és későbbi leszármazottai sorsáról. A rendező valódi bögöly használata helyett a lány vonszolódásának kellemetlenségét szintén áttételesen jelzi: korcsolyacipőben kell végigcsinálnia az előadást. Ez nyilván egy jó nagy fokkal egyszerűbb helyzet, mint a főszereplőé, aki meztelenül kínlódhat végig, de azért ennek a problematikusságát is átérezhetjük, és a részvétünket jobban kiváltja a szerencsétlen sorsú lány, akinek ráadásul rendkívül hosszan és bonyolultan magyarázzák el, hogy hova vetődik majd el a későbbiekben. A rendező ennek a jelenetnek a humoros felhangjait sikeresen kiaknázza, Prométheusz magabiztosan okoskodik, túlrészletezi az utat, hogy kompetenciáját bizonyítsa, a lány pedig sűrűn bólogat, bár érezzük, hogy az elején azonnal elvesztette a fonalat, és nem tud ennyi információt eltárolni, hiába fontos a sorsa szempontjából.
Tóth Zsófia
Az előadást a Sufniban játszott többi produkció közül már kiemeli, hogy ebben a kezdeti fázisában azonnal (a várható érdeklődésre is tekintettel) havi 6 alkalommal látható, tehát mire valaki ezt az ajánlót (vagy mást) olvasva kedvet kap rá, és mondjuk március tájára jegyet is szerez, addigra nagyon be lesz járatva...
PS. Az előadásról készült fotók a Katona honlapjáról származnak, ahol több is fellelhető.
