1985 óta járok a Katonába. Vasárnap láttam először olyan nézőt, aki evett előadás közben a nézőtéren. (Most a folyosón láttam tiltó kiírást erre vonatkozóan, korábban nem.) Új szelek fújnak? Ennyire? Hasonló élményekről rendszerint minden harmadik operaelőadás kapcsán szoktam beszámolni. Egészen eddig azt hittem, hogy a Katona közönsége lényegében a budapesti értelmiségiekből áll, beleértve már az egyetemista fiatalokat is, akik nem keverik össze a színházat a mozival. A szóban forgó fiatalember az előadás után partnerével viszonylag hangosan beszélgetett, így megtudhattam, hogy anyukájának köszönhették a jegyeket - a csörgős zacskós ropiszerű ennivalót lehet, hogy maguk vásárolták. Hát ez van. Ezek után már az előadásról lesz szó...
Amint azt az előző bejegyzés bevezetőjéből látni lehetett, erre az előadásra alaposan rámelegítettem (Grecsó Krisztián könyvével és a temesváriak Tesztoszteronjával).
A két Korea újraegyesítéséről, Máté Gábor rendezéséről a megtekintés előtt pusztán annyit tudtam, hogy "vicces jelenetsor", "fura", "nehéz összefoglalni a cselekményét, de jó". Hasonló információkból még kaptam néhányat ismerőseimtől. (2014 októberében volt a bemutató, sokan látták már. Ma is találkoztam többekkel, akik újranézni jöttek.) Ami megnyugtató volt a kommentárokat hallgatva: mindenki egybehangzóan azt mondta: jó az előadás, élvezni fogom. És így is lett. (A nap végére ez már rám is fért, ami azt illeti.)
Az utóbbi időben a Katonában megnézett előadások közül egyértelműen ez az, amelyikre elmondható, hogy nem állít akadálypályát a nézők elé, nem nehezíti meg a befogadás folyamatát, hanem éppen ellenkezőleg: az előadás dramaturgiai felépítése olyan, amely alkalmazkodik a nézői beidegződésekhez. (Joel Pommerat darabját Timkovics Dorottya fordította, a dramaturg pedig Török Tamara.) (Aki azt szereti, amikor szellemi erőfeszítés egy előadás befogadása, azok mehetnek többek között az új Faustra, azt nézni agymunka végig.)
Megszokták az emberek az akciófilmeket, illetve azt, hogy sok információhoz-impulzushoz jutnak viszonylag kevés idő alatt. Emiatt a "lassú színház"-nak nagyon kidolgozottnak és minden ízében tökéletesnek kell lennie, ha hatni akar. Jelen esetben viszont nem a Katona fősodrához tartozó, hanem attól elütő hangulatú, minden részletében precízen kidolgozott, ámde mégis játékos jelenetsort kapunk. Az előadás utolsó félórájában kezdtem érezni, hogy talán kicsit hosszú mégis, bár nehéz lenne eldönteni még kívülállóként is, hogy mi maradjon ki. (Lehet, hogy az eredetihez képest már így is sokat rövidítettek.)
Kilenc színész játssza el ezt a szokatlan című darabot. A színlap feloldja a rejtélyt: nem, nem lesz köze a darabnak a politikához. A férfi-nő közötti feszültség-teljes viszony minél teljesebb bemutatása a cél, villanásokban. Ha ezt, és a délután megnézett lengyel kortárs darabot összevetnénk, attól tartok, hogy a végkicsengése és a benne fellelhető optimizmus-szikrák (szinte elhanyagolható) mennyisége valóban nagyon hasonló. A hatalmas különbség, amely a Katona előadását fogyaszthatóbbá és élvezetessé teszi a nézők szélesebb rétegei számára is: a humor és a gyors váltások. Utóbbiak könnyedén mennek, nem érezni az erőlködést, pedig vannak jelenetek, amelyek igazán gyors öltözést kívánnak - ráadásul belső változás érzékeltetését is, hiszen minden karakter más és más, még akkor is, ha vannak közös vonásaik, amelyeket a színészek életkora és alkata azért némileg meghatároz. De minden szereplő érett felnőttet játszik. A társadalmi státuszuk között van különbség (van ügyvéd és takarítónő is), de ez kisebb különbséget jelent az emberi viszonyaikban, mint feltételeznénk. A nézőnek élmény látni, hogy alakul át egyik percről a másikra elég markánsan ez a néhány színész - például Nagy Ervinnel a sminkes és a fodrász egészen extrém dolgokat művel, bár a legtöbb jelenetben mégis "nagytermészetű" sármos pasasként hasznosítják, az alaptípust azért némileg variálva. Érdemes megnézni az előadást akár amiatt is, hogy egy este ennyi félének láthassuk a színészeket.
Ebből az előadásból is lemérhető a mezei néző számára, ha erre korábban nem jött volna rá, hogy TÉNYLEG mennyire számít a külső megjelenés. Persze, tegyük hozzá, hogy ezek a színészek a mozdulataikat és a hangjukat is képesek módosítani. Nekünk egyszerű embereknek bele kell törődni, hogy csak a külsőségekkel kevéssé sikerülne magunkat hatásosan átalakítani. Nem dönthetünk úgy, mint egy mesekönyvben (Fodor Sándor: Csipike) a harkály, aki úgy határoz, ezentúl nádirigó lesz...
A jelenetek csattanójának elárulása nélkül nehéz beszélni a színészi alakításokról. (Viszont jó kis memória- gyakorlat két nap után felidézni őket. Sokan sokfélék.)
Roppant hatásos és az egész előadás alaphangütését meghatározza a kezdés: Szirtes Ági válni szándékozó asszonyt játszik, aki 27 év után dönt úgy, hogy így nem élhet tovább - mert nincs szerelem. Ennek az ellenkezőjét halljuk később Borbély Alexandra szájából: ő azért hagyná el a társát (Keresztes Tamást), mert a szerelem nem elég. Ez a két epizód éppen elég, hogy megkavarja a nézőt: most akkor mihez is tartsuk magunkat? Mi is az életben a legfontosabb? Ezek után az előadás beültet minket egy ringispilbe és ennek a két nézőpontnak az árnyalatait hallgatjuk.
Nagyon emlékezetes az a jelenet, amikor egy vőlegényen (Nagy Ervin) egyszerre több nő is számon kéri a régi csókokat, amelyeket ígéretként, szerelemként értelmeztek. Ugyancsak megmarad Rezes Judit és Ötvös András éjszakai beszélgetése. Mindkettő a házastársára vár, akik még hajnali kettőkor sem jönnek elő. Igazi vesztesek. Egy másik jelenetben pedig prostituált és kliense ugyanez a pár.
A szerző számára a prostituált különösen hálás (vagy alap?) típusnak tűnik, Borbély Alexandra is eljátszhat egyet, aki nem tudja magát rávenni, hogy pap-szeretőjétől (Keresztes Tamás) elszakadjon. Utóbbi nyomot hagy bennünk, többek között tanárként is. Utóbbi jelenetben én neki hittem, nem a szülőknek, akik pedofilnak bélyegezték. Fullajtár Andrea nemcsak menyasszony, szűkös anyagi helyzetben lévő babysitter, de olyan feleség, akihez az exe is beállít, sőt egy másik jelenetben a rég halott első szerelme is kísérteni jön. Ónodi Eszter munkahelyi szexre vágyó, önkifejezéssel küzdő beosztott, gyermek nélküli szülő, féltékeny testvér és még sorolhatnánk.
Az, hogy a színészek mindenféle kombinációban alkotnak párokat ugyancsak kifejező erővel bír: az élet ennyire változatos, szinte bármi elképzelhető, minden működhetne és eközben semelyik kapcsolat sem működik. Kölcsönös szeretetkapcsolat egyáltalán nincs. Még az is ritka, amikor az egyik fél intenzív ragaszkodását érzékeljük. A legmeghatóbb jelenet és amelyik valószínűleg más nézőkben is nyomot hagyhat: Kulka János intézetben fekvő, Alzheimer-kórban szenvedő feleségét (Szirtes Ági) jön meglátogatni, aki nem ismeri fel.
Látunk dodzsemezőket is. A szándékos és véletlen ütközések sorának ugyancsak tulajdoníthatunk plusz jelentést, ez nem is különösebben nehéz. A záróképben mindenki együtt táncol, most már fekete-fehér egyen-kosztümben, ezzel is kifejezve, hogy lényegében ugyanaz a koreográfia jut mindenkinek, apróbb változtatásokkal. (Nem egészen: a nőkön fehér tüllszoknya, a férfiakon fehér zakó van. Illetve Rezes Judit prostituáltként nem vált ruhát, ennyi eltérés még belefér.) Füzér Anni korábbi jelmezei is egyszerűek, a gyors váltásokhoz igazodnak. Cziegler Balázs terét lényegében egy hatalmas kanapé tagolja és egy átlátszó háttér-tüllfüggöny. Jó nagy üres tér marad, mint ahogy az sok katonás előadásban előfordul. Ebben a nem reális térben, amely mégis egy nappalira utal, minden jelenet jól elhelyezhető.
"Az élet az nem ilyen" - hangzik el így, vagy majdnem így az előadásban. Nézd komédiának! - mondja Madách, és valóban ez a megoldás. A humor enyhíti a jelenetekből mégis átsugárzó tragikus felhangokat. Egyébként pedig az egész napom tanulsága (ismét beleértve a Grecsó-regényt és a temesváriak előadását is) alapján az én reakcióm még ennél is szimplább volt. "Mit tudom én." Mondhatnám erre én, aki ideje oroszlánrészét szekunder élmények megtekintésével, elemzésével (sőt még ezek tanításával) és az ezekkel kapcsolatos további járulékos teendőkkel tölti, nem pedig az előadásban felvázolt helyzetek kipróbálásával...Még az is lehet, hogy éppen ilyen az élet. Ez esetben viszont én jártam jobban, aki csak kívül állok és figyelek.
