Az utóbbi időben túlságosan sokan említették azt, hogy a Kvartett mennyire jól sikerült. Gondoltam egyet és ma megnéztem.
Ez a hír az október tizedikei bemutató óta két hónap alatt már jól elterjedhetett, ma is pótszékekkel tömött, zsúfolt ház előtt ment az előadás. (színlap, képpel!)
Spiró György 1997-ben bemutatott darabja a szinhaziadattar.hu tanusága szerint mindössze nyolc rendezésben került színre eddig, és ez a kilencedik az első, ami Pesten készült. Először Vincze János rendezte meg a Pécsi Harmadik Színházban, és ezt az előadást, változatlan szereposztással (Krum Ádám - Vári Éva - Márton András - Töreky Zsuzsa) konzerválták nagyon jó minőségben a Budapesti Kamarában. Sokszor láttam, és mivel nagyon tökéletesnek éreztem, több alkalommal is érettségiztettem belőle az évek folyamán. A Budapesti Kamara pusztulásával ennek az előadásnak is vége lett, pedig még korántsem volt kiüresedve.
A Budapesti Kamara játszotta egyébként is a legtöbb Spiró darabot az elmúlt években, többet is párhuzamosan. Most viszont a jóval nagyobb befogadóképességű Pesti Színház lett az író új bázisa, ahol a Príma környék után immár a Kvartett is bemutatásra került, most is Marton László rendezésében. Ennek csak örülhetünk. Én, aki nagyon kötődtem Vincze János munkájához és a szereplő színészekhez nemkülönben, ma este mégis azt állapítottam meg, hogy ezúttal egy másik ugyanolyan erős, érvényes előadáshoz van szerencsém, ugyancsak nagyszerű színészi alakításokkal. Minden igényt kielégítő módon.
Ahogy a címe is sugallja, a Kvartett olyan, mint egy vonósnégyes. Van benne négy egymástól független szólam, ezek nem gyakran találkoznak, viszont együtt teljes egészet alkotnak. A mai előadás közben is az volt az érzésem, hogy ez valóban olyan, mint egy zenemű.Most ráadásul ismét egy egészen professzionális előadást láthatok, melyben mindenki pontosan a helyén van. Mindig zavarni szoktak az előképek, de most annyira egyben volt minden, hogy nem jutott eszembe menet közben a régi előadásra gondolni.(Elvileg mindig tiszta lapot kellene adni minden előadásnak, de ez nem mindig sikerül, amennyiben az újabb próbálkozásnak túl sok hiányossága van...)
Bagossy Levente díszlete nagyon meghatározó eleme a rendezésnek. Doboz a dobozszínpadon, benne egy átlagos házgyári konyhával. Nagyon lényeges, hogy jelképesen is sokat mondó. A lakásban élők beszűkültségére is emlékeztet. Ők is csak egy kis, bezárt szeletét észlelik a körülöttük lévő valóságnak. Kizárják a külvilágot az életükből - négy zár mögé rejtik önmagukat. És a zárak ezúttal valódiak. (Színpadon elvétve látni ilyet, amikor valaki egy ajtó bezárását nem csak imitálja.) Ez a doboz csak kis részét foglalja le a színpadnak. Előadás elején előre tolják, majd a záróképben újra eltávolodik a nézőtől. Ezzel a megoldással közel kerülnek hozzánk a színészek, a Pesti Színház nem túl kis terében mégis egy kamaraelőadást látunk.
Benedek Mari jelmezei hitelesen illeszkednek a lerobbant konyhadíszlethez. Telitalálat az Öreg (Hegedűs D. Géza) nyúlott tréningnadrágja, ahogy a feleség, Börcsök Enikő harisnyái is, illetve a lányuk (Péter Kata) feltűnően ízléstelen szoknyája a hozzá nem illő felsője. Ebbe a közegbe egyáltalán nem illeszkedik a Vendég (Kern András) minden részletében választékos ruházata. Mi az első pillanattól látjuk, hogy valódi összhang nem alakulhat ki, csak el fognak beszélni egymás mellett a szereplők. Az egyetlen kicsit zavaró tényező, hogy Hegedűs D. Géza (talán szőkesége miatt?) nem elég idős a szerephez. Maximum ötvennek néz ki és ez nem illeszkedik a szöveghez. Nem kelti a lerobbant nyugdíjas benyomását. A legjobb esetben is azt gondolnánk, hogy zavaró nézetei miatt túl korán távolították el a munkahelyéről. De az, hogy ez az ember negyven évvel ezelőtt munkásőr volt, teljesen kizárt.
Ha valaki netán nem ismerné a történetet, egyszerű az alaphelyzet. Egy 57-ben disszidált amerikás magyar hazajön, hogy meghálálja egy régi ismerősének azt, hogy annak idején az illető menekülésre biztatta. Hoz magával jó sok dollárt...Spiró szereti az ilyen extrém-helyzeteket (lsd. az öttalálatos lottószelvény történetét a PRAH-ban), amelyekben megmutatkoznak a szereplők valódi tulajdonságai. (És nagyon kegyetlen módon azt is bebizonyítja, hogy semmiféle csoda nem segíthetne rajtunk...)
Mindenki mondja a magáét, anélkül, hogy egymáshoz közel kerülhetnének vagy akár megérthetnék a másik fél álláspontját. Az egészen világos, hogy a Vendég mondatait csak a Nő (a meglátogatott házaspár felnőtt lánya) érti meg, aki viszont céltudatosságával és anyagiasságával túlságosan is riasztó számára. Nem illik ahhoz a Magyarország képhez, amit 56-ból őrzött magában. A negyven évvel korábbról átmentett emlékek túlságosan is megszépültek, biztosra vesszük. A házaspár közti kapcsolat sem egészen tűnik ideálisnak, a legjobb esetben békés egymás mellett élésnek mondhatjuk, de az egykori valódi szeretetkapcsolat nyomai mintha megmaradtak volna. Ugyanez kicsit sem észlelhető a lányukkal folytatott beszélgetésekben, amelyben szeretet helyett irracionális eredetű, de most már kölcsönös és intenzív gyűlölet érezhető. (A lány hibája, hogy nem lett fiú, az apa hibája, hogy nem lett gazdag. Ez az, amit nem tudnak a másiknak megbocsájtani.) A Vendég ugyan a változtatás lehetőségét hozza, de senki nem mozdítható ki a saját életéből, mindenki bele van kövesedve végérvényesen. A Nő ugyan változtatna, de nem jól fog hozzá, a Feleség túl ostoba, ő valóban semmit nem ért meg, az Öreg pedig kényszerképzeteinek a foglya. Egyetlen ember az, aki képes a beállítódásán módosítani: a Vendég. Végérvényesen elveszíti illúzióit és visszatér Amerikába, ahol ehhez képest még mindig jobb élet várja.
A négy színész egészen nagyszerű. Ez az a típusú színház, amikor "kisrealista" játékstílusban, minden mondathoz társul egy gesztus, élnek a színészek a színpadon. Jellemzi a figurákat, ahogy a tárgyakhoz viszonyulnak, ahogy Börcsök Enikő leveszi az uborkás üveget a kredenc tetejéről, megigazítja a gázon az elosztót, ahogy köt - ezek az apróságok mind róla mesélnek. Nemigen hangzanak el mondatok üresben. Ahogy a tér is valóságos közeget sugall, és valódi a tűzhely és a paprikás csirke, a színészek hasonlóképpen valódiak.
Nagyon jó ezt a négy embert látni, amint együtt játszanak, teljes összhangban. Nincsenek sallangok, nem észlelhető semmiféle modorosság. Maga az élet, amit látunk. És mennyire jó lenne, ha mindennapi kapcsolatinkban is ugyanez a harmonia valósulhatna meg, és nem Spirónak lenne igaza, aki ehelyett éppen kommunikációképtelenségünkre mutat rá ezzel a darabbal is.
Ezen az estén tehát a legkisebb hiányérzet nélkül mentem haza, visszagondolva a darabnak azokra a mondataira, amelyek akár a mai világról is szólhatnának, mintha nem telt volna el a megírás óta vagy 17 év. Bízom benne, hogy ez is legalább olyan hosszú sorozatot fog megérni, mint az az első, amit emlegettem. Jó lenne az nekünk.
