Nagyon az évad végén, a nyolcadik előadást – az idei utolsót – sikerült elcsípni az Ürgékből. A szöveget valódi emberek valódi történeteiből állította össze Török Tamara dramaturg és Pelsőczy Réka rendező, és - valószínűleg óriási munkával - teremtettek egy színházi előadásnyi anyagot a semmiből. Ez lett az Ürgék, „férfitörténetek a zenés Kelet-Közép-Európából”.
Az ürgék: Tasnádi Bence, Dér Zsolt, Szacsvay László, Bán János, Ujlaki Dénes - illetve Pálos Hanna
Az előadás napján egy kommentváltás során (az Ithaka kapcsán) valaki leírta a facebookon: „Még hányszázszor fogjuk leírni azt, hogy a Katona színészei mindent el tudnak játszani, mégha a rendezésről nem tudunk is jót mondani?” - Az én tapasztalatom nem ez, én sokszor láttam azt, hogy a társulat ÉS a rendezés nagyon meg tud emelni gyengébb színházi szövegeket is, és így lesz a Katona minden előadása figyelemre érdemes.
Milyen most az előadás alapanyaga?
Az elhangzó történetekben ugyan vannak még tragikus fordulatok is, de ami lett, az mégis anekdota-füzér, és éppen emiatt jó helyszín a retró-bár (Kálmán Eszter díszlete), ahol a szereplő férfiak az életükről mesélnek egymásnak, párhuzamosan monologizálnak. Bármilyen nehéz is ezt leírni, de mégsem jött létre olyan felkavaróan izgalmas drámai szöveg, mint amilyen például az Élettörténetek.hu-sorozat nem egy darabja, amelyek ugyanígy valódi sorsokról szólnak. Talán azért sem, mert azokban a monodrámákban mindig egy-egy ember élete van a célkeresztben, és annak a részletei, fordulatai sokkal jobban megérintenek minket, mint most ennek az öt terítéken lévő férfinak a múltja, akikben egy idő után a típust kezdjük látni, nem az egyént. Színházban is az egyén tragédiája az, amely leginkább megráz minket, nem az emberiség/férfiak/nők általánosan reménytelen helyzete.
A nézőben felmerülhet közben, hogy az egyes férfiak történetei hány emberéből vannak összegyúrva, és még az is, hogy mennyire van bennük maga a színész is – helyenként van néhány árulkodó jel, amely arra enged következtetni, hogy róluk is szólnak az elhangzottak.
Miután a Katona színészei közül eleve kevesen vannak, akik celebként is működve a bulvár-sajtó érdeklődését is felkeltették az elmúlt években, én sem tudok sokat éppen ezeknek a színészeknek a személyes hátteréről, bár a színház előadásainak több mint 90%-át láttam 1988 óta, így ezen a területen szinte pontosan ugyanúgy homályban vagyok, mint az átlagos mezei néző. Ez a kis lebegtetés nem is árt az előadásnak, és mindenképp lehetővé teszi azt, hogy a színészek a belekevert saját élményeiket is szabadabban mondhassák el. (Valamit azért megosztok: Szacsvay Lászlót évekkel ezelőtt egyszer a Várban láttam kutyát sétáltatni. Tényleg szereti a kutyákat, ez eléggé biztosnak tűnik.)
Voltaképp mindegy is, hogy mennyire igaziak a történetek, sokkal fontosabb ennél, hogy ezekből a férfisorsokból mi sugárzik át nekünk.
Az Ürgék cím azért sejtetni engedi, hogy a szereplő férfiak nem lesznek túlságosan idealizálva, és nem véletlenül hangsúlyozza a színlap kiemelten a hétköznapiságot – ennél jobban nem is lehetne. Nem lényegtelen, hogy az előadás párdarabja is egészen hasonló mondanivalót sugároz, csak abban az isteni hős Odüsszeusz trónfosztása és teljes deheroizálása történik meg, és így lehetne az ő története is egy azok közül, akik itt szerepelnek. (Keszei Borbála jelmeztervező munkája se felejtődjön el, lényeges szerepe van abban, hogy egyénítődnek a figurák.)
Úgy néz ki, hogy a Katona női alkotói eléggé azonos platformon vannak a férfi-nő viszony megítélésének tekintetében, és bármelyik előadásra is ül be a néző, nem fog túlságosan optimista állapotban kijönni. Ezt persze nem is ígérte senki, a humor és a sok élő zene viszont tényleg adott – abba lehet most is kapaszkodni.
Dér Zsolt - Pálmai Anna - Tasnádi Bence
Mindig sokat emel egy előadáson az élő zene, és az, hogy Tasnádi Bence és Dér Zsolt tudnak hangszeren játszani, és további két zenész is csatlakozik alkalmanként hozzájuk, ez nagyon jó nekünk. A produkció zenei vezetője Wagner-Puskás Péter, zenei szerkesztője Varga Vince – mindenképp említésre érdemesek. Kell a zene, anélkül depresszióba süllyednénk óhatatlanul még az előadás félideje előtt.
Az előadás történeteit figyelve valóban azt élhetjük meg most is, hogy senkinek sem sikerül normális párkapcsolatban élnie, a férfiak leginkább csak tárgyként tekintenek a nőkre, akik ebben az előadásban eleinte csak a biodíszlet helyét töltik be, csak egészen a vége felé kap a valóban nagyon szép Pálmai Anna és Pálos Hanna egy-egy olyan monológot, amely női szemszögből mutat be kiábrándító férfi-viselkedési formákat.
Az előadás után közvetlenül még részletesen emlékszem mind a hét emberi sorsra és akár le is írhatnám őket, lehet válogatni, hogy ki melyik típussal szeretne legkevésbé összebútorozni, de meghagyom a felfedezés esélyét az előadás nézőinek. Lehet ezekhez a sorsokhoz többféleképpen viszonyulni, fel is ismerünk az elhangzott történetekben olyan részleteket, amelyekkel mintha már találkoztunk volna, de egyvalami biztos: a színészek most is a helyzet magaslatán vannak.
Pálos Hanna, Bán János, Pálmai Anna
Igazán jó látni a szereplőket, és jó nézni a Katona három alapító tagját, akik túl sok előadásban nem kapnak hosszabb szerepeket, most viszont egészen végig rajtuk van a reflektorfény. (Ez az előadás legnagyobb pozitívuma számomra, hogy őket nézhettem másfél órán át.)
Ujlaki Dénes, Szacsvay László és Bán János akkor is emlékek/szerepek sokaságát idézi fel, ha semmit nem csinál a színpadon, de mindhárman olyan színészek, akiknek már harmincöt éve is erős színpadi kisugárzása volt, ezt nem a korral szedték fel. Tasnádi Bence és Dér Zsolt képviseli a fiatalabb generációt, de az öt férfi mindegyike külön és együtt is az este kiábrándító üzenetét erősíti meg: „a szerelem ideje lejárt”.
Nagyon érdekelne, hogy a színház férfi nézői, akik nem tartoznak netán egyik típusba sem, hanem esetleg „csak” normális férfiak, akik egyszerre csak egy nővel élnek párkapcsolatban és többé-kevésbé elégedettek is a magánéletük alakulásával, mit szólnak ehhez a két előadáshoz, amelyek nekem elég erősen azt állítják és a szövegben is az van benne: „manapság nincsenek férfias férfiak”, a férfi-nő kapcsolat pedig nem működhet jól semmiképp. (Igen, az is érdekelne, hogy ezek a férfi-színészek mit szólnak ehhez a beállításhoz, de nekik azt hiszem, hogy jó lehet jól körvonalazott nyavalyás pasast is játszani, mert bízzunk azért benne, hogy ez mégis csak játék elsősorban.)
Hol van már az az időszak, amikor beültünk egy előadásra – netán egy Rómeó és Júliára -, megláttunk egy fiatal férfiszínészt és elkezdtünk ábrándozni? Mintha lett volna valami ilyesmi is, amikor a színész illúziókat keltett, és fel lehetett rá nézni, vágyakozni az ismeretségére.. Most úgy néz ki, hogy a Katonában ezeket a bálványokat éppen döntögetik, nagyon szeretnék, ha a realitásoknál maradnánk.
Hát jó – legyen így. Lehet, hogy ez a beállítás tesz jót a civil férfiaknak, akikből több van mégis, mint színészből, akik ezekhez a felmutatott típusokhoz képest valószínűleg jól jönnek ki az összehasonlításból – sokkal jobban, mint amikor a feleségük Robert de Niróhoz, vagy netán Latinovits Zoltánhoz viszonyította őket.
PS. A fotók a szinhaz.org-ról és a 24ora.hu-ról származnak, a színház galériájára később érdemes rákeresni, jelenleg csak egyetlen képük van kitéve.
