Miro Gavran világszerte sokat játszott kortárs horvát szerző, akinek A baba című kétszereplős darabját 2012 óta már tíznél több városban bemutatták (New Yorkban először), és mivel a Színház c. folyóirat tavaly leközölte a magyar fordítást, így könnyen megismerhető. (Ezen a linken a szerzőről is van infó, és a darab is letölthető.) Azt hiszem, hogy ettől még a szerző is, és a darab is ismeretlen lesz a Karinthy Színház nézőinek, akik ez esetben két óránál valamivel hosszabb színházi estére váltanak jegyet, egy szünettel.
Jól teszik, én szerettem.
Persze egészen más elolvasni valamit, vagy azt színházban megnézni, és azt hiszem, hogy aki az olvasásnak nekifut, még kíváncsibb lesz Szabó P. Szilveszter rendezésére, amelyben az Operettszínház sztárja játszik is, a címszereplő, Földes Eszter partnereként. Ehhez az előadáshoz a néző részéről nem kell különösebb felkészülés, kedvet csinál hozzá a színlapra kitett nyolc sor önmagában is. Csak annyit érdemes hozzátennem tájékoztatásként, miután az Operettszínházzal együttműködésben készült produkciónak hirdetik: alapvetően NEM ZENÉS előadás, bár van benne némi zene (zenei vezető: Dinyés Dániel). Ahogy azt már Az ördög óta tudjuk, Szabó P. Szilveszter prózai színészként is teljes értékű játékos, és most ezen a színpadon - A bolond lány után - ismét kiélheti prózai színészi képességeit.
Rövid ajánló következik a nyilvános főpróbán látottak alapján, ahol a szokásos hatvan pluszos közönség volt jelen (ki más ér rá csütörtök délelőtt?), akik már szedhettek össze némi tapasztalatot párkapcsolati témában. Úgy tűnik azért, hogy nem mindenki vált élete folyamán rutinos színházi nézővé, mert a szokásosnál többen bontottak hangosan cukorkás papírt, kommentálták szomszédjuknak a látottakat, így a játszók átélhették azt, hogy milyen lesz, ha majd diákközönség előtt fognak játszani.
Az előadást igazából párosan ideális látogatni, mert utána jót lehet beszélgetni a férfi-nő viszony témájáról, vagy akár remekül veszekedni a látottak kapcsán. Ha ez a mű csak egy kapcsolatot is kimozdít a holtpontról, már nem csinálták meg hiába (és jelentősen olcsóbb, mint egy párterápia).
Rákay Tamás egyetlen szobadíszletet tervezett, ebben követhetjük nyomon hat hónap történéseit, amíg Marko próbaüzemre megkapja egy nagyon élethűre kidolgozott baba használati jogát a gyártó cégtől, amelyet kifejezetten "a befogadó" fél boldogítására, egy átlagos férfi minden igényének kielégítésére terveztek.
Úgy tűnik, hogy a babával számos ruha is érkezett, Böhm Katalin minden jelenetre változtat valamit Stella külső megjelenésén, akinek viszont kevéssé számít, hogy mi van rajta - egy kombinéban megy ki ajtót nyitni a pizzafutárnak. (Ez mutatja, hogy nem tervezték mégsem tipikus nőnek.)
Markó, a férfi éppen szakítás után van, egyedül él, 35-45 év közötti, ideális alanya a kísérletnek, amely során mi nézők lényegében azt tapasztalhatjuk meg, hogy a férfi szerző szemüvegén keresztül milyennek tűnik a "hagyományosan" egoista férfi viselkedésmód a nők szemszögéből. Mondanám, hogy feminista a mű nézőpontja, mert a baba megjegyzésein keresztül azt láthatjuk meg, miként fullad törvényszerűen kudarcba egy olyan kapcsolat, ahol a férfi a nőre használati tárgyként tekint, aki azért jött létre, hogy háztartási alkalmazottként és szeretőként egyszerre szolgálja a kényelmét. Nem érzi, hogy lenne kötelezettsége is, nem fontos számára, egészen addig, amíg az egy másik férfi érdeklődését is fel nem kelti. Jelen esetben erre a viselkedésre kap felhatalmazást, hiszen egy géphez viszonyul elejétől fogva, amely mély érzelmeket nemigen vált ki belőle.
A szerző eljátszik a gondolattal, hogyha nincs a férfiak számára tökéletesen megfelelő nő, lehet-e gépként létrehozni, de láthatjuk, hogy mégsem. A baba sem tökéletes, hiszen nyer a sakkban, elégedettséget vár a szolgálataiért, folyamatosan kérdéseket tesz fel és kritikai megjegyzéseit nem nyeli le ( pl. a műveltség területén egy férfi rosszul bírja a nála jóval tájékozottabb és a sokkal ostobábbak társaságát, vagy: a szex a legkézenfekvőbb eszköz a férfiak közérzetének javítására). Érezhetjük, hogy valami nem stimmel ezzel a gyártmánnyal, amelyet mégis egy nő tervezett. (Amennyiben egy férfi az alkotó, akkor feltehetően úgy programozza, hogy egészen passzív legyen, vagy legalábbis ne zavarja meg az ebéd utáni nyugodt újságolvasást.)
A szerzőnek alapélménye lehet a férfi-nő kapcsolat logikátlansága, mert többször is említi, és nyilván nem ebbe a műbe tette bele az összes észrevételét. Az, hogy fordított helyzet is lehetséges, mindössze egy rövid videóbejátszásból érzékelhető, amelyben a baba alkotójának elvált férje (Mihályi Győző) nyilatkozik arról, hogy mennyire elhanyagolta a felesége.
Ha már a videó említődik, az előadásnak különösen az első részét szerencsésen élénkíti, hogy más-más színésznők hangján szólal meg a baba, sőt egy telefonbeszélgetés erejéig a férfi anyja is bekapcsolódik játszó személyként (Pásztor Erzsi)
A mű meglehetősen didaktikus, nagyon sok benne a kinyilatkoztatás, amelyet a néző nem biztos, hogy magában azonnal megkérdőjelezne, de ez múlik azon is, hogy milyen a családi háttere. (Miután nekem az apám is, a férjem is mindig részt vett a háztartási munkában, bár ebéd után valóban mindkettő olvasni szeretett (volna) a legjobban, valamivel árnyaltabban látom ezt a képet, de ettől még lehet nő, aki háztartási gépnek érzi magát, és így a darab esetleg mélyebben érinti majd.)
Az előadásnak az átlagnézőt feltétlenül érdeklő problémafelvetésén túl a legfőbb értéke a két nagyon jó színészi alakítás, amelyet élvezettel lehet nézni még akkor is, ha valaki nem kifejezetten Szabó P.-rajongóként érkezett a színházba. Egy "operettszínésztől" különösen nagy teljesítmény, ha játéka természetes, ha úgy tűnik, hogy a saját mondatait mondja ki, amelyek a helyzetből adódnak (ez persze a fordítókat, Varga Viktóriát és Varga Ivánt is dicséri), és én ezt szerettem meg benne még akkor, amikor Az ördögben legelőször láttam Balikó Tamás oldalán.
Szabó P. Szilveszter most nem az a démonikus figura, mint ahogy számos operettszínházi szerepében megszoktuk, nem is superman, hanem a lehető leghétköznapibbnak mutatja Markót, így közel érezhetjük magunkhoz. Tudja magáról, hogy nem futott be nagy karriert, egy iskolában titkár, nincs nagy vagyona, nincs nagy lakása, nem túl művelt, nincs nagyon részletesen kidolgozott világnézeti alapállása sem ("kicsit kételkedik és kicsit hisz, nem biztos abban, hogy hol az igazság"), sem túl nagy önbizalma, viszont nárcisztikus. Feltétlen engedelmességet vár el a nőktől ("arra programoztak, hogy hallgass a pasidra"), és csak azt tudja értékelni, ami nincs: a barátnőjét is csak a szakítás után, a babát is csak később, amíg jó neki, pozitív visszajelzéseket nem ad. A babát hiába programozták a férfi boldogságának megteremtésére, mivel túl könnyen kapja a szolgáltatásokat, nem kell rá vágyakoznia, nem lát benne értéket, és így nem is boldogíthatja - ebben áll tragédiája.
Tele van gyengeséggel, de nem tud kilépni magából, és ezt védekezésül is használja: "annak kell lennem, ami vagyok" . Mégis, mindennek ellenére éppen a sebezhetősége és magányos szomorúsága miatt szerethetőnek és vonzónak érezzük mi is. Éppen annak a férfitípusnak a megtestesítője, akit előszeretettel nyaggatnak a nők, mert mégis bíznak abban, hogy kellő hatással lesznek rá, és meg fog változni, pedig dehogy...
Amíg Szabó P. Szilveszter esetén az erény a természetesség, Földes Eszter számára az a kihívás, hogy egy mesterséges intelligenciával rendelkező, emberszerű gépet játsszon el hanggal, mozgással, testtartással és apró gesztusokkal egyaránt, egységesen. Meggyőző, elhihető, hogy nagyon jó minőségű baba valóban, akibe minden be van programozva. A kinyilatkoztatásszerű mondatokat elviselhetővé teszi, és hiába gép, mégis hajlamosak leszünk megsajnálni, mert csak kihasználják, de nem szeretik meg. (Pedig ha visszagondol mindenki a gyerekkorára, nagyon meg lehet szeretni akár egy plüssmackót is, pótolhatatlannak érzik a gyerekek, és ha elvész, hosszú ideig keresik, gyászolják.) A baba helyzete kísértetiesen emlékeztet egy olyan nőére, akit a párja egy szakítás után pótléknak szerzett be, sosem tekintett igazán fontosnak, és adandó alkalommal azonnal hajlamos lecserélni. Ha valaki volt már ilyen helyzetben, érezte magát megtűrt-kihasznált személynek egy párkapcsolatban, akkor ennek az alapvetően vígjátéknak, amely sok nevetést gerjeszt, egy-egy mozzanata el fogja gondolkodtatni.
Az előadás végét a rendezés nyitva hagyja a baba szemszögéből, csak sejtéseink lehetnek, a férfi szemszögéből is kétesélyes a lezárás, de egy fokkal megnyugtatóbb kimenetelt sejtet, de nem garantál. (A néző magából indul ki és dönt, hogy happy endet akar-e látni, vagy sem, mindkettőre van esélye.) Ezzel együtt azért még korábban kapunk egy fontos mondatot útravalónak, amelybe bele tudunk kapaszkodni: "csak az a jó, ami mindkét fél számára jó" . Ha az élet bonyolult is, nem fehér és nem is fekete, de ez lehetne az egyszerű megoldás, ennek az elvnek a szem előtt tartása, már amennyiben viszonylag elviselhetően akarjuk tengetni a hétköznapjainkat.
PS. A fotókat a Gaba Works készítette és a színház FB-oldaláról származnak.
