A címben idézett Fodor Ákos vers jutott eszembe (címe: A rajongóhoz) a csütörtöki színházi est konklúziójaként, amint lement a függöny. Talán mindenki jobban járna, ha a művészek és a rajongók megmaradnának a színház két markánsan elválasztott térfelén, nem mászkálnának és nem vágyakoznának át, nem ártanának egymásnak - jutott eszembe. A darab egyértelműen a művészek oldaláról nézi a kérdést, árnyalatokkal. Az előadás vitaindítónak is alkalmas lehet, nagyon jól sörözhetne egy baráti társáság utána...Én viszont csak blogbejegyzést írok néhány benyomásomról, ajánlót - feltétlenül azt. Már csak a téma és a kiváló színészek miatt is.
A bejegyzést nem akartam elsietni, tekintve, hogy reményeim szerint ezt évekig be fogom tudni tenni majd a napi ajánlókba is, így végül hat napot csúszik a befejezése - viszont így most már a távlat is megvan. Érdemes megnézni - ez a lényeg.
Az előadás összefoglalóan szól rengeteg problémáról, amely színházcsinálás közben felmerülhet, ahogy azt a főpróbát megelőző pedagógusoknak szervezett beszélgetésen is elmondta a rendező, Valló Péter. Igen, ez az előadás alapvetően a színházról szól, bár nem olyan nehéz tágítani az értelmezési kört, és szól ez a férfi-nő viszonyról is, a két nem eltérő helyzetéről, amely annyira sokat Osztrovszkij kora óta sem változott.
A darab fordítója és dramaturgja Morcsányi Géza, aki most is élvezetes, jól mondható és mainak tűnő szöveget készített. (Kétszer is használja az egyik szereplő magára vonatkoztatva a mezei néző kifejezést - azt hiszem, hogy színpadról még ezt nem hallottam, de akár tévedhetek is.)
Míg a fordítóval nincs problémám és megértem azt is, hogy nagyon nehéz valakinek a saját szövegéből húzni, mégis azt hiszem (én a "blog-túlíró"), hogy mégis tömöríteni kellett volna. (Lehet persze, hogy dramaturgként már így is rengeteget húzott, de még több jelenetre ráfért volna a feszesítés, bár a játék tempója később nyilván beáll, és nem lepne meg, ha pörgősebbé válna idővel további rövidítések nélkül is.
Az előadás szereposztása igazán nagyszerű, és egyet lehet érteni abban, hogy inkább vártak egy évet azzal, hogy ezek a színészek kaphassák meg a testhez álló és hálás feladatokat. Talán egy ajánlóhoz sokkal több nem is kell, mint annak a kinyilvánítása, hogy minden színész valóban átlelkesíti az általa játszott karaktert, a nevek maguktól beviszik a közönséget a színházba.
Osztrovszkijnak sikerült a főhősnőjét határhelyzetbe hozni, ahogy végignézünk a környezetén, muszáj elhinnünk, hogy - hacsak nem akar nyomorogni - nincs jobb megoldás, mint amit választ, de ez is rossz. Persze, ha a művésznő "csak" színházzal akarna foglalkozni és nem zavarná közben a szegénység, akkor még egy keskeny mezsgye maradhatna számára, de így, hogy anyagi jólétet is szeretne a színészet mellé, nincs esély igazi jó végre, kénytelen eladnia magát.
A szerző könyörtelen, és ugyan hagyja, hogy a fiatal színésznő "jól járjon", de ami történik, az mégsem lesz igazi happy end, felhőtlenül nem fogja magát jól érezni még ebben a legtűrhetőbbnek tűnő helyzetben sem. Mert tényleg nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret - mondhatjuk egy másik költővel.
Lovas Rozi - Porogi Ádám
Lovas Rozi alakítása már most a főpróbán is nagyon ígéretes, és most is nagyon szerethető, akárcsak tavaly az Üvegfigurákban. Akár saját tapasztalatait is használhatja, hiszen egy fiatal tehetséges színésznő játszik egy fiatal tehetséges színésznőt, és nyilván átélhette a kezdés összes nehézségét, a művészieket és az anyagiakat is. Remélhetőleg a darabban vázolt képnél kevésbé látja sötéten a saját helyzetét.
Szerencsés, hogy szerepformálásánál érzékelhetően kijönnek a karakter gyenge pontjai is, és ez a színésznő - bár még nagymértékben idealista, vágyik az igazi szerelemre és művészetet akar csinálni -, de hasonlóképpen vágyik a szép ruhákra, autóra és kényelemre. Emiatt érezzük igazi emberi lénynek.
Vőlegényét Porogi Ádám játssza, akinek alkatilag is testhezálló szerep a fiatal bölcsészé, aki nem ismer kompromisszumokat, így az életet sokkal egyszerűbb számára, számára az anyagi világ kísértései nem érzékelhetőek. A művésznő többi rajongójánál szimpatikusabb, de az általa képviselt ideálok így is veszélyesnek tűnnek - ezek megismerése teszi elviselhetetlenné később a bevállalt megalkuvást. Jó döntés, hogy ez a bölcsész a legvonzóbb és nem puhány, legalább egyedül is elég erős ellenpontot képvisel Porogi Ádám az agresszív rajongókkal szemben.
Ha a művésznő három további udvarlójára nézünk, akkor egyértelmű, hogy a szerény és visszahúzódó viselkedésű, ámde kőgazdag Velikatov a legjobb választás - Rusznák András nem formálja taszítónak. Nem lehetne kizárni, hogy ebbe a férfiba bele lehetne szeretni csak önmagáért is, ha nem lenne annyira előtérben a pénze. Jó ez a figura is, a férfi taktikázását csak lassan lehet észlelni, eredetileg úgy tűnik, hogy tényleg naiv és tapasztalatlan a női dolgokban.
Kelemen József, Pál András és Konfár Erik
A másik két rajongótól viszont kinyílik a zsebünkben a bicska, nehéz lenne eldönteni, hogy melyikük az ellenszenvesebb. Mind a Kelemen József által játszott herceg, mind Pál András magasrangú tisztviselője gátlástalan, megszerzendő tárgyként tekint a nőre, és a visszautasításért könyörtelenül bosszút áll. Ebből a típusból kettő egy darabban szinte sok is, még így is, hogy jelentősen eltérőek, de hangsúlyozott jelenlétük nyilván a szerző tapasztalatain alapszik.
Őket látva sokkal jobb szívvel nézzük a város elitjének kiszolgáltatott megalkuvó színigazgatót, aki Konfár Erik - ebben a csapatban neki van a legkisebb súlya, és ez a darab szempontjából szerencsés. Legalább nyíltan beismeri kiszolgáltatottságát, és miután zsarolják, meg tudjuk érteni, hogy gyáva döntést hoz.
Schneider Zoltán alkoholista színésze és Bálint András ügyelője a felsoroltakhoz képest szeretettel idealizált figura, akik a színlapon fel nem tüntetett két statiszta-lánnyal együtt a színház világát mégis vonzóbbnak tüntetik fel, mint a civilekét. Még ide számítható természetesen a másik fiatal színésznő, főszereplőnk riválisa is, akiben nincs eredendő rosszindulat, pedig a klisék alapján azt várhatnánk - és ez jobb így. Martinovics Dorina színésznője úgy tűnik, hogy különösebb lelki válság nélkül használ ki minden lehetőséget és rajongót, ha egyszer más megélhetési forrása nem kínálkozik.
Lovas Rozi és Börcsök Enikő
A teljes képből nem hiányozhat a művésznő anyja sem, akinek szintén nincsenek illúziói, neki is a megélhetés az első. Börcsök Enikő vendégként szerepel, övé ez a szerep egészen, vannak árnyalatai is, érezzük a színház iránti vágyódását is (hiszen ő civil), a lánya féltését, de a jólét utáni sóvárgását is. Jó kettőst alkotnak Lovas Rozival, már a főpróbán is erős volt a köztük lévő összhang.
A Horváth Jenny egyszerű díszlete nagyon alkalmas játékteret biztosított az előadás lejátszásához a Radnóti most még inkább leszűkített színpadán, a színház működését megzavaró építkezésre néhány mondat is utalt - Schneider Zoltán megjegyzését ("úgy emlékszem, itt át lehetett menni") élénk nevetés fogadja. Ebben az apró térben, amelyben egy függöny dominál, és alig néhány bútordarab van, a művésznő - Benedek Mari által tervezett - ruhái jelentik a legmarkánsabb látványt. Szegény színházat úgy látszik, hogy nem is olyan nehéz színpadra vinni.
A darab kétségkívül tanmese jellegű, és elég direkt mondanivalóját előre lehet sejteni, de ettől még akár el is gondolkodhatunk a színészek kiszolgáltatottságán, az anyagi megszorítás esetleges következményein éppen most, a TAO-törvény szabályozása idején. Mennyire igaz ez ma? Ment-e a világ Osztrovszkij kora óta elébb? Mi van, ha nem sokat? - Az, hogy Valló Péterék ezt mégis elővették, sok jót nem jelent.
Egyetlen kapaszkodónk maradt: gyönyörködhetünk a színészi alakításokban, élvezhetjük ezt a három órát, amelyet mindennek dacára a Radnótiban tudtunk tölteni.
PS. A bejegyzésben a szinhaz.org képeit használtam fel.
