„Minden halat kifognak egyszer, a legnyavalyásabbat is” – jegyezte meg apám minden esetben nem kis kárörömmel a hangjában, amikor arról hallott, hogy valaki nősülésre szánta el magát. Hiába, 48 évig kitartott az agglegény életmód mellett, majd a testvére unszolására mégis rászánta magát a házasodásra, amely eléggé meredek lépés volt részéről. Még további negyven éven át lélekben továbbra is agglegény maradt.
Ez a kis apróság jutott eszembe, amíg néztem Rajkai Zoltán erőfeszítéseit, aki ugyan röviden, de mégis határozottan tudtunkra adta, hogy kevéssé érzi boldog férjnek magát, és ezért nem a világon, nem a házasságszerzőn (Fullajtár Andreán), de legjobb barátján áll bosszút (majdnem), őt akarja ugyanabba a verembe taszítani, amelyben ő is szenved. Hatalmas lendülettel viszi előre barátja ügyét, aki mellette úgy viselkedik, akárcsak egy báb – egy ideig.
Gogol Háztűznéző című komédiája igazi színészdarab, a mellékszereplőknek is jó lehetőséget kínál. Igen, ez az a típusú színház, amelyik igazán alkalmas lenne új közönség beszoktatására. Minden helyzet alaposan ki van dolgozva, a színészek mind hitelesek, még élő embernek (és véletlenül sem biodíszletnek ) tűnik a két szobalány (Czvikker Lilla, Nagy Bakonyi Boglárka) is, műfajából adódóan sokat lehet nevetni és semmi olyan extrém túlzást nem vet be a rendező, amely bárkit is taszíthatna.
Ez a gondolat arról jutott eszembe, hogy az utóbbi időben a fiatalokat látványosan megcélzó előadásokat néztem, a Figaro 2.0-át és a Vígszínház friss Hamletjét, amelyek egyike sem hat ennyire általánosan mindenkire éppen a szélsőséges megoldásainak köszönhetően. (Az opera esetén 445 főre kiterjedő közönségvizsgálatot végeztem, éppen most lett kész, feketén-fehéren kiderül belőle, hogy nincs életkorhoz köthető homogén közönségízlés.)
Szinte bármibe fogadni mernék, hogy Ascher Tamás legfőbb célja mindössze az volt, hogy minél jobb legyen az előadás. Nem hinném, hogy egy bizonyos célcsoport lebegett a szeme előtt rendezés közben. Lehet, hogy ez is a siker titka, és tegyük hozzá még azt: éppen jó méretű a Katona nézőtere, nem merül fel az a szempont, hogy 1000-1800 embert kellene egyszerre lekötni.
A Katonában jól érvényesül maga a színész, látjuk minden rezdülését, nem kell erőltetnie hangját ahhoz, hogy hasson ránk, ez az alaphelyzet is sokat számít. A színpadtechnikája sem ad lehetőséget, hogy látványszínház születhessen, de ebből a hiányosságból itt egyértelműen előny kovácsolódik előadásról előadásra.
Jól éreztem magam az előadás közben, bár ekkor már három napja állandóan fájt a nyakam, emiatt az előző esti főpróbát ki is hagytam a Belvárosi Színházban, de ezúttal úgy döntöttem, hogy nem állhat meg az élet, és kiteszem a Katonát ennek a nagy megmérettetésnek, megadom nekik az esélyt, hogy eltereljék a figyelmemet saját magamról.
Jelentem, sikerült, győztek. Az előadás fájdalomcsillapítóként is működik, amíg néztem folyamatosan lekötöttek a színészek.
Ez volt a negyedik Háztűznézőm (a színházi adattár 26 korábbi premiert tart nyilván), de a korábbiak közül igazán élesen a Radnóti Színház előadása maradt meg bennem 1994-ből és 1995-ből, mivel a bemutatót követő évben a főszereplőket lecserélték, így rögtön utána még egyszer megnéztem. (Kulka János, majd Kőszegi Ákos, Bacsa Ildikó, majd Schell Judit játszották a főszerepeket, de Miklósy György, Szombathy Gyula, Mikó István alakja is eszembe jut.)
Ennek az Ascher-rendezésnek is minden esélye adott arra, hogy a nézők tartósan bevéssék együtt és/vagy külön-külön a markáns színészi alakításokat, amelyekhez jó alapot teremt a fordító-dramaturg Radnai Annamária.
Khell Zsolt díszlete kifejező, az agglegény-lakásra jellemző káosz eltúlzott megjelenítése és a lányos ház látványos üressége egyaránt nyomot hagy a nézőben. A két végletből kijöhetne egy normális élet, sőt néhány perce felvillan a remény, hogy ez meg is fog valósulni. De nem fog, ennyire nem derűlátó Gogol.
Szakács Györgyi jelmezei most is jellemeznek, hozzásegítik a színészeket, hogy eggyé váljanak karakterükkel. Jordán Adél az egyetlen, aki három ruhát is kap, neki az elsőben sikerül szinte a sárgás-szürkés tapétába is beolvadni, csak aztán kap a háttértől idegen rózsaszín, majd fehér menyasszonyi ruhát. Az előadás viszonyrendszere akár egy képgaléria által is világossá válhatna, hosszadalmas leírásnál többet ad. (Még csak most volt a premier, előbb-utóbb a színház ennél az egy képnél többet is kitesz majd, amit én is felhasználtam.)
Érezzük a múltat és a saját sorsot a Szirtes Ági által játszott nagynéni, és különösen a kétszer feltűnő három másik kérő – Bezerédi Zoltán, Vajdai Vilmos, Keresztes Tamás - alakjában is. Őket nézve azonnal egyértelmű számunkra, hogy egyikük sem a fehérlovas királyfi, így még tragikomikusabb hatást kelt, ahogy a menyasszony-jelölt tipródik, hogy melyiküket is válassza a négy "alkalmas" jelölt közül. A házasság csak tovább ronthat a helyzetén, szinte biztosak vagyunk. Egy hosszadalmas és semmitmondó beszélgetés után, amelyet „igényes időtöltésnek” minősít a menyasszony, a kiválasztott vőlegényjelölt őszintén boldog mosolyában rövid időre felbukkan a remény, hogy ez a két ember akár össze is csiszolódhatna egy párrá. A legbénább kezdésből is kihozható lenne egy – időleges – happy end, de ez túl szép és hamis befejezés lenne, nem kapjuk meg.
Padkaljonszin, a hivatalvezető, a legideálisabb vőlegény-jelölt ezúttal Fekete Ernő, aki már azzal is képes lekötni minket, ahogy az ágyon fekszik egy takaróba burkolva, és megfelelő társaság számára szolgája, Sztyepan, aki egykedvűen tűri, hogy néhány percenként ide-oda rángassák. Elek Ferenc memóriája számára a szerep nem túl megterhelő, lehet, hogy összesen fél oldalnyi szöveget sem kellett megtanulnia, de ennek ellenére minden reakciója világos számunkra. Átjön, hogy mit gondol, mi a véleménye gazdájáról, és az pedig különösen, hogy ugyan nem szeret körülötte ugrándozni, de ennél kevésbé szeretné, ha a status quo megváltozna, és még egy gazdasszony is rátelepedne.
Ahogy néztem ezt a párost, eszembe jutott, hogy az évadértékelőmben tavaly először külön kiemeltem a legjobb kettősöket, és nagy kétségem nincs, hogy a következőből ez a Fekete-Elek duó sem marad majd ki, annyira jók együtt. (Vannak annyira jók, a Katona előadásait ráadásul mindenki nézi, lehet ebből még akár dupla kritikusdíj is.) Akárhogy is lesz, engem lenyűgözött az az ÉLET, amit a színpadon láttam. Fekete Ernő nincs rossz színészi állapotban – nemrég a Kétely kapcsán is lemérhettük ezt, és vannak még mindig új színei – 1998 óta nézve egyre jobbnak mutatkozik. Nagyon szerettem az előadásban a hangulatváltásait, ahogy hagyja magát meggyőzni, majd mégis visszaretten, újra felbátorodik, sőt mintha egy rövid időre VALÓBAN el tudná képzelni, hogy az életét másként is élhetné, képes a változtatásra, aztán persze végleg visszamenekül a komfortzónájába.
Ezt a férfit nézve eszünkbe juthat akár a saját döntésképtelenségünk is (amennyiben ránk is jellemző), amikor azt hisszük, hogy könnyedén változtathatnánk az életünk folyásán, nekirugaszkodunk, majd mégis inkább legyintünk egyet. Fekete komédia ez, de megadja a lehetőséget arra is, hogy csak úgy megnézzük, közben jól szórakozzunk és ne gondoljunk többre, csak arra, hogy „de milyen jó is ez a társulat a Katonában még mindig” és „az Ascher az mégis az Ascher, tudja, hogyan kell színházat csinálni”.