Három jó színészre épít az Orlai Produkció egyik még friss, mindössze egy hónapja futó előadása Richard Greenberg Amerikában és Angliában is egyaránt sikert arató darabja nyomán, Novák Eszter rendezésében.
Zöldi Gergely fordító-dramaturgként szerepel a színlapon, és tevékenysége most talán a szokásosnál is lényegesebb: az eredetileg két idősíkban (a hatvanas illetve a kilencvenes években) játszódó felvonás történéseit összefésülte, és így egy feltétlenül érdekesebb, bár a befogadótól egy hangyányival több energiát igénylő feldolgozás született, nekünk is követni kell a váltásokat és a három szereplő átalakulásait.
Most azt mondanám, hogy ez nem igazán megterhelő, és könnyen megy, mert ez volt a személyes tapasztalatom. Előadás előtt elolvastam az előadás leírását, hiszen soha korábban még csak nem is hallottam a műről. Ez a két bekezdés most is az orlais színlapoktól megszokott profizmussal minden szükségest közöl, amely előzetesen jól jön vagy jöhet a nézőnek. Ezennel felhívom a figyelmet, hogy minden esetben érdemes legalább ezt elolvasnia annak is, aki nem maga döntött a megtekintés mellett, hanem csak úgy ölébe hullt a jegy, vagy éppen odarángatták egy előadásra. Annyira nem hosszú a leírás, a címből a lényeg nem derül ki a darabról.
Azért írom ezt le ennyire nyomatékosan, mert az előadás után a mosdóban három ember próbálkozott összerakni, hogy mit is látott, ki kicsoda volt, és kiderült számomra, hogy volt olyan néző (lehet, hogy csak az az egy, akit én láttam), akinek egész végig nem esett le, hogy mindenki két különböző embert játszik és két idősík is van.
A rendező, Zeke Edit látványtervezővel együtt mindent megtett azért, hogy az azonos háttér ellenére a ruhák, illetve a szereplők viselkedése egyaránt elkülönítse a figurákat, nem mosódtak össze kicsit sem, de ezek szerint mégis jól jöhet, ha valaki előre tudja, hogy szülők és gyermekeik történetét fogja látni.
A váltások érzékelését fényekkel és erős zenei betéttel is jelzik, utóbbi (techno-zene talán) kellően hangos és taszító, nehéz nem észrevenni, hogy ja, igen, most megint átlépünk a múltba vagy vissza a jelenbe.
A sikeres építészcsaládról szóló történet érdekességéről nyilván megoszlanak a benyomások, nézőfüggő, hogy valakit a szereplők viszonyainak alakulása mennyire érdekel, de az alapkérdés mindenkit érint, emiatt voltaképp a helyszín és néhány külső körülmény nem is nyom sokat a latban.
Az előadás – az Orlai Produkció Second Life-jához hasonlóan – azt mutatja meg, hogy egy ember többféle életutat is bejárhat, és az, hogy végül merre sodródik, egészen kicsi dolgon is múlhat – akár azon is, hogy három napig esik az eső.
A szerző – nem kicsit mesterkélten – a szülők és a gyerekek életútját ellentétbe állította, és minden személyiségtípushoz két különböző verziót talál ki – az egyiket nagymértékben felőrlik a belső küzdelmei, a másik viszont elég sikeres külső mércével, de ez még igazi boldogsággal nem tölti el őt sem. Ha megnézzük a kétszer három elénk tett emberi sorsot, mindben közös, hogy akár sikeresek, akár nem, egyikük sem elégedett igazán. Ez is jelzi, hogy a történetben van valószerűség, sőt ahogy a darabban éreztem a hullámhegyeket és völgyeket, és a szereplők kidolgozásának egyenetlenségeit is, néhány ponton mégis az jött át, hogy itt most valami fontosat akarnak mondani, még akkor is, ha ez egy bulvárdarab, amelyik hol szórakoztató, hol kevésbé.
Nagyon lényeges elem, hogy ahogy figyeljük mindkét generáció tagjait, amelyek között vannak jobban küzdő és felszínesebb gondolkodású emberek is, csak érzékeljük, ami el is hangzik a darab elején, hogy „Mindenkinek nehéz!”. Ezt adtam címnek, mert ezt éreztem ezen a szombat délután a legfontosabb üzenetnek.
Amikor egy színházi előadásra beülünk, és emberi sorsokat látunk, nagyon lényeges nemcsak az, hogy éppen kikapcsol vagy elgondolkodtat az előadás, hanem az is, hogy milyen modelleket látunk magunk előtt. Minden nézőnek megvan a maga problémája, mindenkinek a maga keresztje tűnik a legnehezebbnek, és talán az is segítség, ha látja, hogy másnak sem egyszerű. Bátorítás ez, megkönnyebbülünk tőle. Vannak persze boldog pillanatok az életben (és az előadásban is), azoknak kell éppen akkor gyorsan nagyon örülni, mint amilyen az egyik szereplőnek ez a három esős nap volt, és tisztában lenni, hogy nem lesz könnyű – senkinek nem az.
A darab vége felé is elhangzik egy mondat, némi öniróniával : „Csak addig tökéletes valami, amíg elkezdődik” – és ezzel is egyet tudunk érteni, saját tapasztalataink igazolják, az élet korántsem a tökéletességről szól.
Ez a darab sem az, és ugyan a színészek most is megtesznek mindent, most is jobb az előadás, mint a kiinduló alapanyaga, és a végére kifejezetten jó lesz a hangulata, bár ezen a szombaton elég döcögősen indult. Lehet, hogy nem voltunk erős közönség, bár most is tele volt a nézőtér a legutolsó sorig. (Este volt még egy előadás, az lehet, hogy már bemelegedve indult…) Persze, ez az észlelet szubjektív, nem mindenkinek jut olyan szomszéd, aki az ölébe rejtett telefonon igyekszik végig chatelni az előadást, miközben azért a férjével is csak megbeszéli a történteket – lehet, hogy nekik sem sikerült összerakni egyedül, hogy ki kicsoda. Úgy tűnik, hogy egyre nehezebb feladat kikapcsolódni a virtuális világból, és lehet, hogy nemsokára ez már nem lesz elvárás sem.
Attól tartok, hogy a „ki kicsoda mit csinált” részletes leírása ebben az esetben szpoilerezésnek számítana, így megtartóztatom magam, de néhány szót azért írnék mégis a három színészről, mert attól tartok, hogy nem elég érv a megtekintés mellett, hogy elhangzik benne a „mindenkinek nehéz”.
Igen, most is a színészek vannak a központban, és ezt az előadást annak kell látnia, aki legalább két színészt szeret ebből a háromból, és egy sem zavarja közülük.
Akármilyen is a darab, kétféle karaktert felváltva játszani és markánsan elkülöníteni, kihívás, hálás színészi feladat, élvezetes munka lehet. A szerepek jól illenek megformálóik alkatához, jó a szereposztás.
Szabó Kimmel Tamás mindkét arca abban közös, hogy laza, felületes és vonzó figura, és minthogy fiúként sorozatszínészt játszik, néhány önironikusnak is értékelhető mondata a közönségből élénk tetszést vált ki. Egy közvéleménykutatás azt hiszem, hogy adatokkal is alátámasztaná, hogy ő az Orlai Produkció egyik legtöbb nézőt bevonzó színésze – könnyen szerethető.
Gondolkodtam azon, hogy leírjam-e, hogy szerintem kinek melyik szerepe áll jobban, mert mindenkinél érzékeltem lényeges különbséget a kettő között, de ez aztán végképp igazán szubjektív – a lényeges elem az, hogy jól elkülöníthető.
Jól választott partner hozzá Schruff Milán, akit az egri Maya kapcsán fedeztem fel magamnak, de ő egészen más alkat, nincs a reflektorfényben csak az előadások alatt, és nem az a típus, akiről folyton beszélnek. (Vagy lehet, csak nekem nem tűnik úgy.) Minden alkalommal rá lehet csodálkozni, mert annyira más. Jelen esetben találó mindkét karakter is, a dadogós építészsrác, akiben senki nem bízik, aki sosem beszél, és aki mégis megkap mindent, amit szeretett volna, és a későbbi fia is, aki jobb helyzetből indulva mégis csak csellengeni fog az életben, ahogy az apa is eredetileg tervezte. Ugyan mindhárom színész fontos, de mégis azt hiszem, hogy ahogy a három esős nap is, úgy az előadás is leginkább neki kedvez, és valószínűsítem, hogy színészi kvalitásaira rácsodálkozva most sokan meg fogják jegyezni a nevét.
Kovács Patrícia a nőt játssza, akinek a sorsát a szerző beállítása szerint a férfiak határozzák meg elsősorban, aki önálló jövőképpel nem rendelkezik, akinek feltétlenül a házasság, a család az egyetlen menekülési útvonal, amely igazán mégsem válik be – pontosabban az egyik alakjának egyáltalán nem, a másiknak mintha adna boldogságot csak a gyerekeivel törődni, de a körülmények lenyomják, és életének éppen ez az oldala nem lesz a történetben érdekes.
Mindenkinek nehéz, de a színház képes a helyzetünkön legalább ideig-óráig javítani, nem csak arra a száz percre ad kikapcsolódást, amíg ténylegesen bent vagyunk a nézőtéren, hanem már az előzetes várakozás, illetve az utólagos feldolgozás ideje is még hozzá tartozik. Ha az esőről ezek után ez az előadás fog bevillanni, és nem hangolódunk le automatikusan, hanem az fog eszünkbe jutni, hogy mindig történhetnek csodák, már megérte.
