Molnár Ferenc darabjának az első bemutatója 1937 szeptemberében volt pár nap különbséggel Pesten, majd Kolozsváron. Később – a szocializmus évei alatt - mintha nem lett volna aktuális a privát vendéglős szerelemi élete, így összesen mindeddig csupán 11 rendezést tart számon a színházi adattár. Ezek közül én egyet láttam: napokon belül lesz éppen 22 éve, hogy a Karinthy Színházba elmentem Delila-nézőbe. Balázs Péter volt a főszereplő, aki az ezt követő további három bemutatóhoz is köthető, úgy látszik, hogy nagyon megszerette Virág Úr karakterét, meg is rendezte.

Maradtak emlékképeim ebből az 1996-os előadásból, legislegelső sorban Honti György jut eszembe (Margitai Ági, Kováts Adél és Schnell Ádám mellett), a mindenbe beleszóló csapos leghálásabb szerepének alakítója. Amint látszik, évtizedek eltelte után is nyomot hagyott. Feltételezem, hogy Magyar Attila (szintén csaposként) sokaknak kedves emlékként marad meg ebből az előadásból hasonlóképpen.

Puskás Tamás rendezése szünet nélkül adja nekünk ezt a nem túl bonyolult szerelmi négyszöget, és bár nincs benne a darab Molnár Ferenc köteteimben, de könnyen el tudom képzelni, hogy Baráthy György dramaturg bőven húzott belőle, hogy három felvonás helyett 100 perc alatt lemenjen.

Ez a megoldás azt jelzi, hogy a Centrál közönségéről a színház vezetője inkább azt feltételezi, hogy a rövidebb előadásokat szereti, de nekem valahogy egy Molnár Ferenc darabhoz a szünet is hozzátartozna. Az előadás elsősorban az igényes szórakoztatás céljával készült, és a szórakozás része az is, ha a néző – aki jellemzően nem egyedül jár színházba – barátaival jól elbeszélget a szünetben.

Mit tehetünk, ha a férjünk hirtelen beleszeret egy másik nőbe? – erre a kérdésre kapunk egy sajátos választ az előadásban. Annak dacára, hogy egy happy enddel végződő vígjátékot nézünk, a történet mégis mélyre mehet azoknál, akik érintettek voltak egy hasonló életközepi válságnál. (Az lepne meg, ha lenne olyan véletlenszerűen összeverődött közönség a Centrálban, amelyben nem ül egyetlen érintett sem egy ehhez hasonló háromszögtörténetből.)

A férfi főszereplő, Stohl András nagyjelenetével kezdődik az előadás, amelyben indulatosan hangoztatja, hogy mennyire nem érdekli az a 38 ezer pengő (mai áron: 3,5 millió forint lenne), amennyit nyert egy sorsoláson – és visszautasítja egy automobil-ügynök (Vári-Kovács Péter) és egy ingatlanügynök (Uri István) ajánlatát is. Minek a flanc, minek a luxus? Nincs is szükség erre a pénzre, jó annak a bankban vésztartalékként.

Stohl András Virág úrként, a vendéglő tulajdonosaként ingerült, nyugtalan és nagyon gyorsan megtudjuk, hogy miért kiabál olyan sokat. Feszült, és ezt meg is értjük, hiszen szereti a feleségét, akit tíz éve vett el, másfelől szerelmes a pincérlányba, akinek van vőlegénye. Azt is megtudjuk nagyon hamar, hogy utóbbi, Ilonka munkaadójában perspektívát lát arra, hogy általa feltörjön. Egyetlen akadály merül csak fel: a feleség.

Vígjátékot látunk, amelyben egyedül az említett szerelmes vendéglős, „a vad oroszlán” fizet drága árat azért, hogy felismerje, hogy nála a takarékkönyve is érdekesebb. Keservesen csalódik, és a végén már őt kezdjük el sajnálni.

Balsai Móni, a címszereplő – az események mozgatója. Vele megyünk, neki drukkolunk, hogy ne maradjon alul a küzdelemben, bár ahogy megy előre a darab, annál több kétség merül fel bennünk, hogy van-e értelme egy már másba szerelmes férfi visszaszerzésére ekkora energiákat mozgósítani, akiről mellékesen azt is tudni lehet, hogy nem egy félrelépése volt már. (Mit lehet kezdeni a háztartásunkban egy olyan férfival, aki mindig más nőre gondol? Vagy annyit számít a „férjes asszony-státusz, hogy mit szól a világ?)

A szerző és a rendező beállítása optimista, hisz abban, hogy minden visszaállítható a normális kerékvágásba, és a vihar elvonulta után minden folytatódhat ott, ahol a nyereményjáték előtt abbamaradt. (Az előadás egyik fő értéke, hogy meggyőz minket, hogy ez megeshet. A mindennapokban szükségünk van némi bizakodásra. Nem kapunk semmilyen ironikus idézőjelet hozzá…)

Balsai Móni intelligens és szép nőt játszik, az átlagosnál megértőbb asszonyt, akinek van rutinja abban, miként kell a férjével bánni. Lehetne tőle tanulni, láthatjuk, hogy végig tud egy játszmát úgy vinni, hogy végig nem fedi fel ütőkártyáit, és ugyan sejtjük a szándékait, de mégis meglepő a végkifejlet. A rokonszenvünk végig az övé. Látjuk, hogy mennyivel izgalmasabb vetélytársánál, de azt is tudjuk, hogy az újdonság varázsa nagy, és így papírforma szerint mégis ő vesztené el a férfit.

Stohl Andrást el tudjuk képzelni olyannak is, amilyen képet magáról vetít az ügynökök számára, azaz rendes, igyekvő, kisigényű embernek. De könnyen megtéveszthető, és általa belelátunk kicsit a Don Giovannik lelkébe, akik saját ellenállhatatlanságukban igazán biztosak. Nős ember, és fel van háborodva, hogy a pincérlány foglalkozik a vőlegényével – ez önmagában is sokat mond arról, hogy más mércével méri magát és a nőket. Virág úr viselkedésében tényleg van valami a rossz gyerekből (a felesége ennek is tartja), és elhisszük, hogy egy személyben pótolja a családból olyan nagyon hiányzó meg nem született gyermeket is.

A ragadozó szerepkörben Trokán Nórával találkozunk, akit legutóbb Kecskeméten láttam A jóembert keresünk főszereplőjeként. Most nem áldozat, most ő az, aki két férfit is kihasznál, és vőlegénye – Ódor Kristóf játssza – van akkora balek, hogy annak ellenére is feleségül veszi, hogy már felismerte igazi természetét. (Persze vannak körülmények, amelyek miatt ez több, mint érthető.) Néhány mondatból is előre látjuk, hogy milyen lesz a közös életük és nem irigyeljük a boldog vőlegényt.

Ahogy néztem Trokán Nóra Ilonkáját, aki két férfinak mondja azt, hogy szereti, miközben egyikhez sem kötődik igazán, eszembe jutott vasárnapról Pergolesi Úrhatnám szolgálója, amelyben egy pontosan ilyen karakter körül bonyolódott az előadás, és operai eszközökkel, de ugyanezt a hatást érte el Sunhae Im (a Freiburgi Barokk Zenekarral). Megértjük ennek a lánynak is az igazságát, hiszen a fiatalságánál és szépségénél nincs egyebe, viszont vannak vágyai – „az élet hív”, mondja el legalább kétszer. Kinevettük ezt a mondatot, de mégis hús-vér figura, az életből vette Molnár őt is, hiszen nem kevesen lehetnek, akik éppúgy vágynak ma is gondtalan életre, luxusra, és e cél érdekében választanak maguknak eltartót. A pénz rengeteget számított mindig, így a darab alaphelyzete sem fog elavulni.

Az előadásban nagyon lehetett szeretni a színészi játékot – az egyéni teljesítmények mellett a csapatmunkát szintén. Mindenki kapcsolatban áll mindenkivel, ezek a viszonyok alaposan ki vannak dolgozva, és ezt a néző akár tudatosan, akár csak ösztönösen, de értékeli. Ettől működik a történet. Mindenki nagyon-nagyon jó – így az előadás is az, és szép hosszú élete lesz a repertoáron.

PS. 1.

Majdnem az egész szöveget megírtam az előadás után éjjel, de fotókat is akartam hozzá, hiszen ezt sok éven keresztül ki akarom tenni a napi ajánlómba, így most már közben négy nap eltelt.

Amiről még nem volt szó, és zárlatként kellene beszélni: Molnár elegáns gesztusai.

A darabban a végső megoldáshoz másként is el lehetne jutni, csalással is. De nem, Molnár hősnője nem vacakol, nem garasoskodik – hajlandó nagyvonalú áldozatra. Képes arra, hogy egy olyan forgatókönyvet dolgozzon ki, amely vetélytársának is kedvező. (Láthattunk hasonlót más darabokban is, ott van például a Játék a kastélyban.) Képes egy nagy árulást nem megtorolni, és még csak nem is veszekszik…Irigyelhetjük és közben tanulhatunk tőle.

PS. 2.

Az első és a harmadik fotót a Centrál Színház készíttette, a másodikat pedig a Deszkavízió. További fotók nézegethetők az előadásról például itt.