Ha valaki ismeri az Örkényt és látott már Polgár Csaba rendezést, akkor feltételezheti, hogy nem szokványos az új Molnár Ferenc bemutató. Hát nem is.
Máthé Zsolt - Csákányi Eszter
Épp ezt a darabot túl gyakran nem is veszik elő a szerzőtől, a korábbi 15 bemutató 98 év alatt nem tűnik soknak, főleg akkor, ha a Liliom 71, a Játék a kastélyban 47 premierjéhez viszonyítunk, pedig ez is nagyon jó színészdarab, jó lehetőségeket kínál egy társulatnak. (Jó, viszonyíthatunk A farkashoz is, amely mindössze 5 rendezőt érdekelt története folyamán, legutóbb 2001-ben, és én személy szerint nagyon várom, hogy végre valakinek ismét eszébe jusson.)
Ennek a mérsékeltebb népszerűségnek persze lehet a történet is az oka, és joggal kérdezheti valaki, hogy 2017-ben kit érdekel az a probléma, hogy egy trónveszett család meg tudja-e magának szerezni a Monarchia trónörökösét férjként, vagy sem. Ho van márl a Monarchia? – A darabnak ez a felszíni rétege a bemutató időpontjában nyilván másként hatott. 1920 decemberében még csak fél év telt el a trianoni békeszerződés aláírása óta, így valószínűleg a nézők egészen másként viszonyultak a kérdéshez, és a felkínált happy end sem biztos, hogy el tudta feledtetni azt a gondolatot, hogy a királyt száműzték. Már akkor egy rég letűnt boldog kor villant fel a szövegben, amely nem beszél se háborúról, se gazdasági nehézségekről. Alexandra férjhez megy-e a trónörököshöz, vagy sem? – ennyi a kérdés.
A színházi nézőket rendszerint az arisztokrata miliő érdekelte a szerző idején, talán azért írt gyakran hasonló történetet. (Lásd Olympia.) Molnár darabjait „stílusban tartva” szokták játszani (MOST NEM így lesz!), és az előadás sikere lényegében azon múlik, hogy a játszók összhangja megvalósul-e éppen, vagy sem.
Ezt a darabot mindössze egyszer láttam élőben (1999-ben a Várszínházban), halvány emlékképeim vannak róla csak, viszont többször is elolvastam, most például közvetlenül a megtekintés előtt is. (Kezembe került a kötet, hisz pár nappal korábban pótoltam be az Egy, kettő, hármat is az Átriumban, illetve láttam a Delilát a Centrálban – most így szinte folyamatosan utamba kerül a szerző, akit akkor is szerettem, amikor épp nem volt divatban.)
Az előadást három felvonásban játsszák, a szerző intenciói szerint és ez nem is esik rosszul. (Jobb, ha következetes vagyok, nemrég a Delilának egyedül azt róttam fel, hogy egyben megy.) Nyilván lesz, aki azt mondja majd, hogy a második szünet megspórolható, de annyira nem rossz 21.50-ig színházban lenni, és a szünetekben akár beszélgetni is lehet.
Ezt a gesztust leszámítva viszont a látvány és a rendezői megoldások alapján senki nem tippelne Molnár Ferencre, eltért Polgár Csaba a megszokott kerékvágástól, ahogy ezt vele kapcsolatban el is képzeltük. Az előadás leginkább a korábbi HOPP Art bemutatókra emlékeztet.
Fontos szerepe lesz az Izsák Lili által tervezett látványnak. Ránézésre is rá lehet jönni, hogy ő a tervező, nem kell még színlap sem hozzá. Egy szépen világítható díszletet kapunk (Kehi Richárd a fénytervező, és ez most nem mellékes), amely utal a család trónjavesztettségére, de a foltokban a falról lemálló kék festék az ég színére is, amely a csillagászattal kapcsolatos szövegek miatt érdekes. A disco-gömb, amely mindenfelé szórja a fényt ugyancsak visszautal ezekre a szövegelemekre. Sőt: így a megtekintett főpróba után két nappal azt mondanám, hogy ebben az univerzumban minden szereplő egy-egy különálló bolygó, akinek nincs köze egymáshoz – ahogy a Tanár is mondja, mindenki egy egész világ önmagában. Ez a magányosság, kapcsolatnélküliség fontos eleme az előadásnak, és összhatásában talán pesszimistább képet ad ez a rendezés, mint amire a szövegből következtetnénk.
A díszletben minimális mennyiségű bútort látunk, és hiába történne a második felvonás egésze egy ebédlőasztalnál, épp ez hiányzik, és kevés a szék – az egész színpadot a HIÁNY dominálja, végignézünk rajta, és a „MI NINCS ott” jut eszünkbe. Nem élhető ez az élet így – hiányzik a trón, a hatalom és mindenekelőtt a királyi vőlegény, aki hivatott ezt az űrt betölteni.
A ruhák nagyrésze igazán extravagáns, egyedül a Tanár (Nagy Zsolt) visel a hétköznapi életben is hordható viseletet, amely önmagában is jelzi, hogy ez a szereplő nem ebbe a közegbe tartozik.
Nagyon fontos még az előadásban a zene is, Matkó Tamás állította össze az igazán eklektikus, és Molnár világától elütő számokat. Ezek az énekelt betétek, amelyek hol a színészek hangszeres kíséretében, hol anélkül szólalnak meg, helyenként elidegenítő hatásúak, de mindig szórakoztatóak.
Ha őszinte vagyok, nagyon tudtam volna értékelni ezekkel a színészekkel egy legpapírformaszerűbb Molnár-előadást is, de megértem, hogy ez nem érdekes számukra, hanem többet akartak.
EZ NEM KLASSZIKUS MOLNÁR-előadás, ez a legfontosabb, és egyetlen dolog, amit a megtekintés előtt minden nézőnek tudni kell. Aki "hagyományosra" számít, az csalódni fog. (Találkoztam ilyen nézőkkel is…)
Akárhogy is nézzük, a darab továbbra is az emberek közötti egyenlőtlenségről szól, arról, hogy milyen is az, amikor egyik ember kizárólag születése miatt lenézi a másikat, és persze a szerelem kialakulásának természetrajzáról is ezt-azt megtudunk. Aki még nem vette észre maga körül, most láthatja, hogy vannak körök, ahova nincs bejárás, de ezt az előadást nézve inkább az jut eszünkbe, hogy ez mindegy is. Ebbe a közegbe nem is vágyakoznánk.
Szerelemről és hatalomvágyról szól a történet, leköt minket 3X40 percre, jók a színészek, és sokat lehet nevetni, sőt a zene is kellemes.
A bemutatóra már a tavalyi évadban sor került volna, de Csákányi Eszter térdműtéte miatt inkább vártak vele. Az előadást nézve ezt megértjük, a színház döntése észszerű volt – Csákányi Eszternek nagyon jól esik ez a „vad anya”, aki mindenáron az uralkodócsaládba akar nősülni. Ahogy a zenés betétekben néztem, annyira világos, hogy kellene neki már egy igazi nagy musical szerep is, vagy valami még ennél is zenésebb vígjáték. (Lehet, hogy mégis a „mindentjátszó” vidéki színészeknek a legjobb? Akik nincsenek bekorlátozva, és sok műfajban tudnak megmutatkozni. Nekem hiányzik, hogy ilyen előadásokban nem látom őt (sem), nem tartanám istentől elrugaszkodott döntésnek, ha az Örkény előállna egy ilyen darabbal a társulat felélénkítése céljából, ha most már van nekik egy Csákányi Eszterük is.)
Nekem tetszettek a színészek általában is, bár a fiataloknak olyan nagyon nem jutott kiemelten hálás szerep (Jéger Zsombor, Novkov Máté, Dóra Béla az, akikre gondolok). A két fiatal tanítvány beállítása ráadásul eltér Molnár intencióitól, a darabot olvasva azt érzékeljük, hogy legalább ők őszintén kötődnek a nevelőjükhöz. Úgy tűnik, hogy Polgár Csaba ennyi melegséget is túlzásnak talál. Lehet, hogy neki van igaza, de hátha mégsem.
"Alszik-e még mindig Albert?" - Tenki Réka, Takács Nóra Diána, Csákányi Eszter
Hasonlóan kevés szövege volt Máthé Zsoltnak, viszont ebből jóval többet tudott kihozni, udvarmesterként akkor is van súlya a jelenlétének, ha éppen nem beszél. (Nemrég láttam szintén nagyon jónak A Schroffenstein családban.) Ugyanez Takács Nóra Diánára is nagyon igaz, akit a szemem sarkából akkor is figyeltem, amikor csak a háttérben bámulta a monitort, hogy az alvó trónörökös minden rezdüléséről értesüljenek.
Für Anikó csak a harmadik felvonásban jön elénk, de már dramaturgiai súlya is olyan jelentős, amelyet a színész még meg tud erősíteni játékával, hogy nem tűnik összességében kevésbé fontosnak, mint a többi főszereplő. Nagyon szerencsés a kontraszt, amit Csákányi Eszterrel létrehoznak, valóban két variációt látunk „vad anyákra”.
Mácsai Pál „rezonőrként” és a folyamatok végső elrendezőjeként szintén kulcsfigura, és az egykori arisztokrata, most szerzetes mindkét korszakából átjön valami, és valóban szerethetőnek és bölcsnek bizonyul.
Für Anikó és Mácsai Pál
Fogas kérdés lenne eldönteni, hogy ki volt az előadásban a legjobb, a már felsoroltak között is nehéz lenne dönteni, de a szerelmi háromszög tagjai között végképp nem tudnék.
Ficza István trónörököse nehezen elképzelhető felelősségteljes uralkodóként, és szánalmasnak érezzük, hogy mindenki épp az ő kegyeit keresi, utána rohangálnak. Neki is nagy segítség ehhez a nem túl művelt, felszínes alakhoz a jelmez, amely mellkasát szinte végig láttatni engedi. Komikus jelenség, de a ruhája alapján mégis ő illik jobban Alexandrához, mint vetélytársa, a Tanár.
Ficza István és Nagy Zsolt
Ági Miklós tanár szerepében Nagy Zsolt tényleg a legvonzóbb, süt belőle a melegség, a szeretet és persze a naivitás. Ha azt ránézve nemigen tudjuk elképzelni, hogy igaz, hogy napi 20 órán át csak tanult, vívómesternek viszont annál inkább hiteles jelenség. Végig érezzük, hogy mennyire idegen és megalázott ebben a közegben, és míg a többi szereplőhöz kapcsolódó poénokon jót nevetünk, ezt a tanárt megszeretjük. Ahogy szólongatják (tanár így-tanár úgy), és közben még zene is van, beugrik néhány Mohácsi-előadás hangulata, de ez amit látunk, mégsem az. (A szöveghez hozzányúlt a dramaturg, Szabó-Székely Ármin, de nem túlzottan.)
Tenki Réka Alexandrája szép és finom jelenség, akinek a valódi életről fogalma sincs, hiszen üvegbúra alatt tartották, hogy majd hozzámehessen a trónörököshöz, akiből nem ölték ki egészen a saját egyéniségét. Tenki Réka éppen olyan, akit egy erős akaratú férfi éppúgy könnyen a saját képére formálhat majd, ahogy ezt anyja is tette. Megeshetett volna vele az is, hogy elszökik a tanárral, de Molnár más sorsot szánt neki. (A rendező jól hasznosítja a színésznő mazsorettes múltját, igen valóban mutatványokra kényszerül, hogy magára felhívja a herceg figyelmét.) A hattyú hasonlat találó, a szöveg is kifejti, Molnár nem hagy elvarratlan szálakat, megtudjuk, mit gondol a címről.
Ahhoz, hogy az én címem mit jelent, viszont meg kell nézni az előadást, vagy el kell olvasni a darabot.
ps. Még egy kérdés: de kikről is szól ez a történet most, ebben a feldolgozásban? A fennhéjázás, az alacsony tömegtől való elkülönülés vágya kikre igaz? - Meglepne, ha a nézők közül bárki is azt gondolná, hogy róla...Esetleg a színház alkotói saját magukra gondolnának? Ők (a Művészek) lennének az átlagemberek felett álló különlegesen lények, akikhez nem érünk fel mi mezei nézők, akikkel nem lehet keveredni? Ezzel a gondolattal foglalkoznak némi öniróniával? - mindenki válaszolja meg ezt a kérdést maga - az előadás megtekintése után.
A jövendő királyi pár?
ps. Az előadás képeit a színház FB-oldaláról töltöttem le, érdemes a többit is megnézni.
