Kicsit fájdalmas az a gondolat, hogy már csütörtökön délelőtt kint lehetett volna egy bejegyzés a keddi sajtóbemutatóról, amennyiben a word-ben írt szövegem, amely legalább hetven százalékosan készen volt, nem törlődik. Újra nekifutok. A megtekintés után most már eltelt három teljes nap, és ilyen távlatból talán még erősebbek az eredeti benyomásaim.
Egyetlen kérdés a lényeges (egy ajánló blog esetén): kinek való ez az előadás?
A szórólap most is informatív, és elégséges arra, hogy valaki döntést hozzon, hogy ezt az egyrészes, nyolcvan perces, Benedek Miklós és Ullmann Mónika által játszott kétszereplős kortárs angol darabot akarja-e vagy sem.
Az előadás megtekintése után elég egyszerű és konkrét választ tudok erre adni: azoknak való a mű, aki a két színészt, vagy legalább egyiküket nagyon szereti. (Utóbbi esetben alapfeltétel, hogy a másik is legalább közömbös legyen, ellenkező esetben a hozott negatív előzetes benyomásokat nem biztos, hogy a darab képes lesz majd legyőzni.)
Ez valóban színészekre épülő darab, és mivel a szöveg a gyenge pont, sőt a történetbe is sok helyen bele lehetne kötni, sőt annak kidolgozottságába is, elmondható, hogy az este legfőbb értéke, hogy a néző annak a tanúja lesz – sokadszor – amikor egy ismeretlen és valóban nem túl jó színpadi művet rendkívül nagy mértékben meg tud emelni érzékeny rendezői segítség által a két színész. Egy igazán jó darab esetén nincs meg ekkora bravúr lehetősége, de itt az, hogy a két ember sorsának lett mélysége, ez már önmagában is fegyvertény. Sokat köszönhetünk Szabó Máté munkájának, aki magát most sem tolja az előtérbe.
A szerző, Simon Stephens – a színlapon is említett – másik két darabjáról sok nézőnek lehet tapasztalata. A Centrálban évek óta sikerrel megy A kutya különös esete az éjszakában, amelyet én is szerettem, de nem lett hosszú életű a Kamrában a Harper Regan, hiába voltak abban is nagy színészek.
A közönségen most a sor, hogy ennek a darabnak a sorsáról döntsön, és ez egyértelműen azon múlik, hogy a kevés előadásban fellépő Benedek Miklósnak mennyi a saját nézőtábora. Aki szereti, annak ez egy kötelezően megnézendő előadás, mert olyan nagy pillanatai vannak, akkora súlya van minden rezdülésének, a csendjeinek, hogy ennek hatására elhatároztam, hogy újranézem a Vígben a Játék a kastélyban-t is, amelyiket a főpróba időszakban láttam legutóbb, és az a blogom előtt volt még.
Benedek Miklós hitelesíteni tudja a szöveget, és látjuk az alakítás ívét, követjük a két ember közötti kapcsolat minden lépcsőfokán. Ahogy több előadást fog belőle játszani, úgy fog a játék intenzitása fokozódni, de már most, az első nyilvános alkalommal is átjött, hogy ez egy nagyformátumú színész nagy alakítása, amely fontos is számára.
Ullmann Mónika mondja el a szöveg nagyobb részét, a két ember között ő a kezdeményező fél. Ezt az ellentmondásosra megírt nőalakot ennél elevenebbre nemigen lehetne megformálni. Így is vannak olyan fordulatok, amelyek nehezen egyeztethetőek össze – de aki megnézi, majd eldönti magában ezt, nem szpoilerezném le magát a történetet. Maradnak kérdőjelek bennünk utána. A haja viszont elképesztően gyönyörű, kevés előadásban használják fel ilyen hatásosan, elvarázsolhat önmagában ez is majd sokakat.
Mindkét színésznek jó helyzetet teremt ez a kevéssé jól megírt darab, és nyilván jó emléket is fog hagyni bennük a közös munka. A tapsrendnél átjött Benedek Miklós meghatottsága, amely talán a nézők többségét is megérintette.
Még nem volt szó Cziegler Balázs díszletéről, amely rendkívül egyszerű. Ezen az egy padnak nevezhető, de többféleképpen átformálható bútoron eljátszható minden jelenet, a helyszínváltások odaképzelhetőek. Nekem annyira nem tetszett, bár tény és való, hogy megfelelő szüneteket teremtett két jelent között ennek a padnak az átalakítása is, viszont a mellettem ülő nézőtárs a taps utáni első mondatában épp ezt emelte ki, hogy ez mennyire csodálatosan leleményes. (Nem vagyunk egyformák, nekem ez a két színész egy akármilyen padon is ugyanezt az élményt adhatta volna – valósághű háttereket viszont pláne nem vártam volna, és mivel itt tényleg a beszélgetés a lényeg, egészen felesleges is lett volna.)
Az, hogy kit hogyan fog érinteni a történet magja - mi van akkor, ha két vadidegen találkozik, akiknek eredendően semmi köze nem lenne egymáshoz – erősen függ attól, hogy valakinek volt-e hasonló élménye, mennyire nyitott az ismerkedésre, milyen saját tapasztalatai voltak.
Mivel én viszonylag könnyen és szívesen keveredek beszélgetésbe idegenekkel, nem egyszer megszólítom színházban is a mellém kerülőket, önmagában nem tűnik lehetetlen fordulatban egy pályaudvari beszélgetés két idegen között. (Persze egy fülhallgatós embert sose szólítanék meg, pláne nem egy ilyen zárkózottat, amilyennek Benedek Miklós ezt a férfit bemutatja.) Saját tapasztalataim még arra is mutatnak, hogy ezek az ismeretségek könnyen stabilizálódhatnak, amennyiben ott van a közös érdeklődés... ((Most fogok ilyen távoli ismerősökkel egy közös hétvégét lebonyolítani egy előadás kapcsán - érdekes lesz olyanokkal együtt tölteni minimum 20 órát két napon belül, akikkel eddig csak a Wagner-napok szüneteit töltöttem együtt.))
Ugyancsak a nézőn múlik, hogy reagál Benedek Miklós váltásaira, aki velem elhitette, hogy jó döntést hozott (bár az egészen valószínűtlen, és irracionális), és még akkor is érdemes egy kapcsolatban az értéket keresni, amikor biztosak vagyunk, hogy a másik ember eredetileg érdekből közeledett hozzánk. Ennek a felismeréséből és ennek elfogadásából lehet valami igazi, ahogy egy kevéssé alaposan megírt bulvár darabból is lehet olyan estét kihozni, amelyik élményt ad a nézőnek.
Mindenkinek magának kell tudnia azt is, hogy mire szánja a pénzét, az idejét, belefér-e az életébe, hogy ezeket a színészeket nézze nyolcvan percen át, ahogy intenzíven játszanak.
Most van erre lehetőség.
ps. Takács Attila fotója látható a bejegyzésben. (szinhaz.org - a forrás)
