Kétszeres, sőt akár háromszoros időutazással is felért számomra a Diggerdrájver című előadás első nézők előtt zajló, ámde még zártkörű próbájának megtekintése - egy héttel ezelőtt. Éppen a személyes emlékek feltolulása miatt meg is rázott. Nem én leszek az egyetlen, akivel ugyanez történik.
Önmagában hatott már az épületbe való belépés is. Évek óta zárva volt a Shure Stúdió, nem hasznosították - a ruhatár és a büfé pult változatlan, a mosdó is rendben (még vagy már?). Jó, hogy ismét színházként működik, bár a kiesett idő és a megszűnt színház "emléke sír a lanton még".
Másodsorban eszembe jutott a főszereplőről életemnek az az időszaka, amikor még kollégiumban lakva, de már tanárként 1994 táján viszonylag intenzíven eljártam vidéki előadásokat is nézni. Ekkoriban láttam egy szolnoki szobaszínházi produkcióban (Az eltört korsó) Epres Attilát főszerepben. Azóta is rajta tartom a szemem, több mint húsz éve. Ennek ellenére ezen a próbán csoda történt, igazi színházi csoda: az előadás legelejétől átlényegült a színész nehézgép-kezelővé és minden mondata a sajátjaként hangzott el, hitelesen. Néha emlékeztettem magam, hogy ez mégis Epres Attila, de az illúzió csak nem szűnt meg. Ami fantasztikus: Epres Attila kilencven percen át szinte csak ül és sajátjaként mondja "az igazi" Diggerdrájver szövegét, a blogíróét, aki saját benyomásait is rögzítette az előadásról. Négy-öt szónál többet nem változtattak a mondatain. (Hittem már el színésznek különb dolgokat is - Bertók Lajosnak még azt is, hogy ő maga VALÓBAN Hamlet.)
A színészt abban, hogy a szinte akció nélküli előadásban hatni tudjon, nagyban segítette a rendező, Bagossy László: Talbot-Smith Melinda és fia, Adam személyében hozzárendelt két olyan személyt, akik odaadóan tudnak hallgatni és reagálni minden elhangzott mondatra. Néha esznek egy szelet süteményt, kimennek a mosdóba, feldíszítenek egy kis karácsonyfát, a fiú játszik. Ott vannak és biztosítják a hátteret. Ez a közeg, az odaadó társként jelen lévő anya és fiú fontos, mert végig érzékeljük, hogy egy család élete változott meg az Angliába költözéstől.
(Az anyát játszó személlyel kapcsolatban egy újabb régi emlék tolult fel: 1998 őszén Miskolcon, Szitás Barbara alakítása Margitai Ági oldalán a Petra von Kantban. Néma szereplő volt, de reakcióival végig szinte rákényszerített minket arra, hogy őt is figyeljük.)
A rendező és a főszereplő válogatta össze a blogíró szövegei közül azokat, amelyeket az előadásban hallhatunk. Váltakoznak a letelepedés élményeiről szólók és a nosztalgikus szövegek a magyarországi emlékekről, a családi házról, közös családi összejövetelekről (disznótorról). Minduntalan érezzük azt, hogy ugyan a kiköltözés még így is praktikus, megkapták azt az anyagi szabadságot, amely kibővítette mozgásterüket - a fiukét különösen - de ára is van ennek. Stabilitás helyett egy napos, két hetes munkák jönnek, az asszony pedig éjszakai műszakban csomagol. Nem biztos, hogy éppen ez az, amire vágynánk. Elhangzik az előadásban egy hernyó-pillangó átalakulásra utaló kép, és ez jelképes értelmet is nyer. Kiszámíthatóságot emlegetnek, de az idézett szövegekben a kiszolgáltatottság is éppúgy benne van. Nem olyan egyszerű a túlélés még így sem. (Nagyjából annyira könnyű, mint ahogy a színlapon szereplő aranydiót kihalászni egy gödörből markológéppel.)
A blog szövegek után elhangzik egy mese is - éppen az említett kicsi dióról. Ezt a fiú mondja, aki folyamatosan, magyarul kezdi és ezek után egyre több angol szót kever a történetébe. Az anya először gyakran figyelmezteti, majd ezek a közbeszólások elmaradnak és végül angolul fejeződik be a mese.
Ebben a lezáró gesztusban önmagában is ott van annak a hallgatólagos tudomásul vétele, hogy a kiköltözés feltétlenül nyelv-vesztést, asszimilációt jelent. A kint felnövekvő generáció már törvényszerűen el fogja veszíteni magyar identitását. A kiszámítható életnek ára van, mégpedig éppen ez az.
Az előadásnak éppen ez a lezárása volt az, amely rám is a leginkább hatott. Miután eddigi életem folyamán háromszor egy évet éltem Amerikában és ebből két alkalommal olyan helyzetben, amikor könnyen véglegesen kint maradhattunk volna. Ráadásul jó körülmények között, a férjem egyetemi kutatóként, én tetszés szerint - akár leélhettem volna az egész életemet úgy is, hogy nem kellett volna semmifajta munkát elvállalnom. Az első lehetőség még időben is jött, 23 éves korunkban, majd még egyszer 27 évesen az élet ugyanezt ismét felkínálta, de mi nem éltünk vele. Az előadás néhány mozzanata visszaidézte a kint töltött időszakot és azokat a helyzeteket is, amelyek mindkettőnket meggyőztek arról, hogy a biztos anyagi jólét és a kiszámítható jövőkép együtt sem éri meg azt, hogy egész életünkben idegenek legyünk egy távoli kontinensen. Egy-két évig még nem olyan rossz az "Are You Hungarian? How interesting? Really?" mondatokat hallgatni és csodabogárként jelen lenni egy déli állam egyetemi városkájában. Egy egész életre azt hiszem ez mégis sok lett volna, és mindmáig nem bántuk meg a 22 évvel ezelőtt hozott döntést. Túlságosan is kötődünk a magyar nyelvhez, a kultúrához - és ennyi színházi előadást sosem nézhettem volna meg, be kellett volna érnem a heti 2-3 koncerttel és jó esetben havi két előadással. Rágondolni is szörnyűség. (Azt ne is említsük, hogy a legközelebbi operaház két óra vezetésnyire volt, már Oklahomában és sosem jártunk ott. Nem bíztam abban, hogy megéri az erőfeszítést.)
A teljes igazság része persze az, hogy a gyerekek, akik 5 éve megtapasztalták a különbséget a magyar és az amerikai oktatási rendszer között, azóta is visszavágynak és az egyetlen év is elég volt ahhoz, hogy jobbnak ítéljék meg a kinti életlehetőségeiket. És egy év után ők is keverték a magyarba az angolt, erős akcentussal beszéltek eleinte, alig tudtak visszaszokni. Ez mind eszembe jutott az Örkény előadása közben. Az új generáció már másként gondol a jövőjére.
Nem tudom, hogy mi történik, ha netán ez a külföldi esély nincs ilyen messze és Angliáról lett volna inkább szó, ahonnan nem ördöngősség gyakran visszautazni. Lehet, hogy minden másként alakul.
Az Örkény Színház előadása lehetőséget ad mindenkinek, aki ezzel a "menni-nem menni" kérdéssel foglalkozik, hogy ezt ismét, egy másik látószögből átgondolja. Nézzétek meg feltétlenül. Érdemes.
