Nem tagadom, erős kétségeim voltak, hogy kell-e nekem ez az előadás – a Kékszakállú herceg vára prózában, sőt a májusi Kékszakállú dömping után (százéves volt május 24-én Bartók operája) ennél sötétebb gondolataim is támadtak, amelyeket a nyár folyamán meg is osztottam: felmerült az is, hogy egyáltalán valaha akarok-e még ezzel a művel, pontosabban rajta keresztül az általa igazán direkt módon felvetett problematikával szembesülni. Ha langymeleg egy előadás, akkor nem világítja meg igazán erősen a férfi és a nő között húzódó szakadékot, akkor nem támadnak utána nagyon kétségbeesett gondolataink, ha meg kiválóan sikerül, akkor nehéz utána levegőt venni is. Most kezdtem megérteni azokat, akik – akár önvédelemből – hárítják a darabbal való szembenézést, mert nagyon jó passzban kell lenni ahhoz, hogy jól viseljük a katarzist. (Nem mintha annyira sok lenne az igazán jó előadás, de azért akadnak sikerültebbek – néhányról beszámoltam már a 33 korábbi Kékszakállú témájú bejegyzésemben, és most megint vészesen közeleg egy ilyen, amelyik a tökéletességet fogja súrolni, ha a papírforma jön be, mégpedig koncertszerűen a Müpában, December 2-án Cser Krisztiánnal és Fodor Bernadett-tel, akiket a Zuglói Filharmonikusok fognak kísérni útjukon. )
Bartók-idézet - a harmadik szobában ("Te voltál a legszebb asszony")
Jelenleg kivételes eset történt, prózában sokkal ritkábban nyúlnak hozzá a műhöz, bár azt hiszem, hogy 2019 májusa után, amikor Balázs Béla örököseinek sem kell már fizetni, igazi nagy KSz-reneszánsz indulhat meg, miután a darab a férfi-nő örök küzdelméről szól, végtelen számú variációban előadható, amelyeknek mégis szükségszerű közös jellemzője lesz a tragikus végkifejlet és a pesszimizmus.