Majdnem két hónap színházi szünet után vasárnap Zsámbékon jártam. A hosszas bevezető az előző beszámolóban található, most csak a Katona előadásáról, Máté Gábor rendezéséről lesz szó, négy nap szünet után. ((A csúszásért EP-t teszem felelőssé, hétfőn hozzájutottam a Hasnyálmirigynaplóhoz és ma fejeztem be, eltérített egyéb dolgaimtól. Hihetetlen, hogy egy éve még éppen azt írta ezekben a napokban is. Én meg „tagolatlan kétségbeesés”- érzetről számoltam be a facebook-on, Parti Nagytól lopva. Ez van, vissza a Biharihoz, rövid leszek, fejlődöm, nincs két oldal az egész, amúgy meg: nézzétek meg a Bélát és a többieket.))
Ugyan már elég személyes vonatkozást beleírtam az előző zsámbéki előadás kapcsán, de mégis egy vallomásos kijelentéssel kezdeném:
Nem igazán foglalkoztat 2016 augusztusában kifejezetten az ügynök-téma, és éppen ezért a Katona további öt előadását, amelyeket eddig még nem tudtam megnézni, előbbre soroltam a listámon, mint éppen ezt, de jött a lehetőség, ráértem, mentem és néztem.
Láttam filmeket, olvastam a kérdésről, erről szól Pintér Béla nagy sikerű Titkaink c. előadása is, ha már színházról beszélünk. Úgy tűnik, mintha elég hasonló lenne az összes ügynökké válós történet: mindenkinek van valami takargatnivalója, aminek kiderülése az egzisztenciáját felborítaná, mások megvetését kiváltaná, ÉS vonzzák emellett a kilátásba helyezett (anyagi) előnyök, ÉS ártalmatlannak véli a tevékenységét. Mintha kevés olyan dologról hallanánk, hogy valaki hitt a rendszerben és úgy érezte, hogy elvtársi kötelessége a körülötte élők szavait és tetteit írásba foglalni. (Az egyszerű feljelentgetők, akik pl. másoktól kapott magánleveleket bemutatnak, azok legalább feltehetően hisznek az igazukban és az „ügyükben”, vagy legalább abban, hogy a célszemély tönkretétele használ az emberiségnek, vagy legalább nekik. Mintha ez az ügynökösdi más tészta lenne.)
Annak ellenére, hogy a történet valóban nagyon szimpla, és egyértelműen felismerhető benne Tar Sándor ügye, aki valóban Bihari álnéven jelentett, (de nem ezért szeretjük), a Katona társulata és benne a címszereplő Mészáros Béla mégis közel hozta hozzánk, egyéniségeknek láttuk a kisebb szereplőket is, közünk lett a sorsukhoz. Ez az előadás is bizonyítja azt a közhelyszerű igazságot, hogy a Katonában akármilyen szöveg életre kel az első osztályú színészgárdának köszönhetően.
Számomra óriási volt a kontraszt a délutáni előadáshoz képest, természetesek a színészek, jól érvényesültek a babaházra is emlékeztető natúr fadobozban, amely lehetővé tette a színpadi akciók lebonyolítását, de a lehető legészrevétlenebbre tervezte Kálmán Eszter, hogy valóban és csakis a korfestő ruhákba öltöztetett szereplőket nézzük. A helyszín megváltozása ugyan néhány elem átforgatásával-kicserélésével jött létre, de semmilyen törekvés nem irányult akármelyik helyszín naturalista jellegű bemutatására, ahogy a szereplők öregedését sem jelezték sminkkel vagy parókával. Lehet, hogy éppen ezért, számomra az ügynökké válás előtti időszak, a főszereplő küzdelme saját homoszexualitásával, hatott a legerősebbnek. Úgy tűnik, hogy egész élete színleléssel telt, először „melegségét”, később ügynök-voltát kellett titkolnia. („Maszkot föl! Maszkot le!” – összegzi ő maga az életet. Ennyi.) Szerettem Mészáros Béla alakítását és előadás után kicsit még jobban sajnáltam, hogy pont lecsúsztam a nyári darabjáról. (Mentségem: eddig még mindegyikről lecsúsztam, ennyiben változatlan a nyári helyzetem. Lehet, hogy egy maratoni vetítés kellene, megnézni egyben az összeset.)
Az előadást az eredeti helyszínen, a Sufniban megközelítőleg ötven néző előtt játsszák, mindenki úgy érezheti, hogy a színészek minden rezdülését látja. Jelen esetben Zsámbékon a Pulcinella játszóhelyen a nagy nehezen berakott 66 szék jó része annyira messze volt a színpadtól, hogy semmiképp nem látszhatott a helyek egy részéről a színpad előtere. Nem lepne meg, ha a betonfalakat mégis sikerült volna kinyomni (ebben nem hittek a Bázis dolgozói) és közel nyolcvan fő mégis csak bent volt a nézőtérren, befértek, ha cipőkanállal, akkor is. Mivel én eredetileg a legmagasabb embere mögé kerültem, aki sajnálatos módon nem a fal mellett ült, ahova ezeket az extrém magas pasasokat célszerű lenne ilyen extrém kis terekben irányítani, még időben átültem az első sor elé a földre. Igazából nagyon szeretek ilyen pozícióból színházat nézni, kicsit olyan, mintha nem is szállt volna el néhány évtized, még ugyanolyan lelkesen kuporodom le, akár párna nélkül is, ahogy egyetemista koromban tettem. (Most adtak párnát is.) Kitűnő hely volt ez, a hátsó székeknél pláne. Ugyan több száz kamara-előadáson ültem, de így is mindig hat rám, amikor ennyire testközelből látom a színészeket és az különösen jó érzés, amikor elhiszem nekik, hogy egy valódi beszélgetés kéretlen tanúja vagyok. Ilyen helyzeteket lehet a Sufniban is, a Jurányiban is és az Ódry Színpadon könnyedén átélni, ha valaki nem kényelem-függő, csak javasolni tudom ezeket a helyszíneket.
(Itt tartottam az előadás után hajnali kettőkor, és gondoltam, másnap befejezem, de közbeszólt EP. Úgyhogy négy nappal később, már távlatból mégis írok a színészekről, akikről mindenképp akartam, ha kevesebbet is, mint ahogy eredetileg szerettem volna.)
Máté Gábor takarékos és Sufniba való megoldással a főszereplőn kívül mindenki mást többszörösen hasznosít, fregolizik Pelsőczy Réka, Takátsy Péter, Kovács Lehel és Dér Zsolt egyetemi hallgató. Ami jó, mindenkinek vannak hálás karakterei, kap olyan jeleneteket, amelyekben dominálni tud és a különböző szerepekben legalább több oldalról is be tudnak mutatkozni azoknak a nézőknek (ha egyáltalán beülnek ilyenek erre az előadásra), akik még sose látták őket semmiben.
Pelsőczy Rékának túl sok szöveg nem jut (ez most nem a Petra, amelyiket egyedül visz ugyancsak a Sufniban), viszont hosszan megmaradós emlékképet hagy a titkárnője, amint az ajtó becsukásával próbálkozik. Elég ránézni és látjuk, hogy mit gondol. Ezek után kap egy másként tönkrement asszonyt a rendőrnő személyében. Mindkettőről lehetnek elképzeléseink, sőt lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen néző, aki valamiféle életet is képzelt mögéjük az előadás után.
Takátsy Pétert főnökként éreztem a legerősebbnek, vele kapcsolatban volt az az érzésem, mintha ő is jobban járt volna, ha kevesebb szöveget kell élővé tennie. (Igen, azt hiszem, hogy most is jobb volt az előadás, mint maga a szöveg. Kellenek hozzá az erős színészek és valószínűleg a dramaturg, Török Tamara is határozottan érvényesülhetett, bár ezt legjobban az eredeti szöveg ismeretében állapíthatnánk meg.)
Dér Zsolt egyetemistaként teljes értékű játékosként illeszkedett be a csapatba, jó erősen kezdődött általa is az előadás, de felhívja a figyelmünket magára később, a főszereplő kicsit hóbortos keresztfiaként is. Megjegyezhető.
Kovács Lehelre ránézve, amikor még a darab elején a munkásszállásra beesett, az jutott eszembe, hogy igen, megérkeztem – itt vannak ezek a kipihent, energikus színészek, megint úgy fognak a következő hónapjaim eltelni, hogy őket nézem és milyen jó is ez így. Ránéztem, és úgy isten igazában kedvem lett végre az évadhoz, hogy éjjel-nappal színházzal foglalkozzak.(A nyár folyamán a reményteljes várakozás érzését nem bírtam előhozni magamból, de most ez előbukkant.) Pannonhalma és Zsámbék után most már napokon belül jön Pest és néhány szabadtéri program (Örkény Kert, Kolibri Fesztivál, Pozsonyi Piknik) lehetősége a következő hétvégén, majd vasárnap este egy újabb előadás, amelyet viszont vidéki vendégjátékok sorozata fog követni a jövő héten a Thália fesztiválján. Ezek a lehetőségek vannak, ezeknek lehet örülni, sőt kell is, amíg lehet.
