Az idei évadom talán legszebb napjának lezáró fejezete volt ez a 22.30-as éjszakai előadás az Ódryn. (A délelőtti kulcseseményről, Kolonits Klára énekléséről a Normafánál már írtam, és Horváth Csaba új bemutatójáról pedig még fogok.)
A Meggyeskert-bemutató óta éppen ma két hete volt, de éppen az Ódryn újranéztem egy nagyszerű előadást (Örömünnep), de ezt az új Zsótér-bemutatót sem akartam hosszan halasztani, így most kivételesen bevállaltam a színházi éjszakázást a blogíró idősávomban. (Zsótér Sándornak a múlt héten a Nemzetiben is volt egy másik premierje, Brecth „A gömbfejűek és a csúcsfejűek” című tandrámája, ezzel is még adós vagyok, de jön.)
A Meggyes-nek ez volt a második előadása, és az idei utolsó június 10-én 15h-kor lesz, amelyre még kaphatóak jegyek ebben a pillanatban.
Fontos, hogy ez éjszaka volt, a napszaknak is kihatása van a néző állapotára. Ilyenkor talán még egyértelműbb, hogy aki idejön, az épp erre az előadásra kíváncsi, illetve ezekre a szereplőkre, most nem merül fel, hogy valaki csak esti szórakozást keresve tévedt be pont egy Meggyeskertre. Az, hogy az előadást különlegesnek éreztem nyilván a színészekkel kevert elhelyezkedésünknek is köszönhető volt, nemcsak az éjszakának. (Az éjszakai színház-nézés ugyan szokatlan, de nem is olyan megterhelő – legalábbis a színházban nem az, egészen más kérdés, hogy aztán másnap valaki mondjuk négy óra alvással miként teljesít.) A taps a végén még erőteljesebb volt a szokásosnál, semmiképp nem érződött rajta, hogy a nézők most már hazahúznának, hiszen mégis éjjel egy volt.
A Novák-Selmeczi osztály 17 tagján nem látszott nyoma sem a fáradtságnak, a színműsök régen hozzá vannak szokva, hogy bármikor koncentrálni tudjanak, a részvétel mindig élénkítő hatású, és a 35 néző közül is csak egy volt, aki nyilván a magával hozott fáradtság miatt el-elaludt menet közben.
Bárkinek, akinek említettem, hogy megyek a Meggyeskertre, azonnal beugrott a kérdés: „hogy ez ugyanaz a Zsótér lesz, mint az Örkényben?” (A rendező nem először vesz elő valamit újra, de az emberek gondolkodás nélkül feltételezték, hogy a régi előadását újítja fel ugyanazokkal.) Annak idején túl sok alkalmat nem ért meg, nem lett közönségsiker Zsótér Sándor első Csehov-rendezése, de számomra érdekes volt, és készült is róla egy kevéssé túlírt bejegyzésem is.
Most is Ungár Juli szövegét használják, így maradt az eredeti cím, nem lett a Meggyesből újra Cseresznyés. Most nincsenek bevonva – a színlap szerint legalábbis – a rendező régi alkotótársai, bár ettől még akár lehetett Ambrus Mari ötlete is (vagy akár valamely közreműködő diáké), hogy miként rendezzék el a székeket az előadás által használt színházi terekben, az egyetem különálló szobáiban.
A játszók és a nézők keverten ülnek le a térben egyenletesen elhelyezett székeken, majd később ezek a székek elfogynak, és a távozás jeleneteiben már állva vagy a földre leülve nézhetjük a játékot - kifejező gesztus. Vándorlós előadás ez, a hiányzó szünetet ez pótolja – és nem érezzük monotonnak a történteket, még így sem, hogy ténylegesen kevés dolog történik – a kapcsolatokat átitató feszültségben van a lényeg ezúttal is, mint Csehovnál mindig. (Először azért elnevettem magam, amikor egy szinte ugyanolyan elrendezésű térbe mentünk át váltásként, de poénnak is jó volt, majd később a helyváltásokat még indokoltabbnak éreztem.)
Az, hogy a néha meg kell mozdulnunk, jó nekünk – az Ódryn nem ez az egyetlen ilyen előadás, egy helyszínváltás van Tarnóczi Jakab Tassójában is, és annak is van funkciója. (Nem is beszélve Zsótér legutóbbi kerti rendezéséről, Az élet álom-ról, amely szintén hasonló logikával épül fel.)
Az előadás játék jellege nagyon erősen kiemelődik, a rendező néha valamilyen beszédgyakorlatot futtat végig néhány szereplővel (elidegenítő gesztusként?), alkalmazkodik a csoport létszámához, és így vizsgának is alkalmas, amit látunk. Úgy osztja fel a szerepeket, hogy mindenkinek jusson előnyös egyéni feladat, de az előadás során nem egyszer felhangzó énekszámokban megszólal mindenki (zenés osztályról van szó, ez indokolja Csehov „megzenésítését”), sőt helyenként a Tassóból számomra már „jól” megismert Mentes Júlia is zongorán kíséri őket.
Számomra mindig kaland egy-egy új színészosztály becserkészése, és eltérő hosszúságú folyamat, amíg a sok idegen név mindegyike mögé arc is kerül. Ezt nem könnyíti meg az Ódry honlapja, tekintve, hogy a 17 név fel van sorolva, de a szerepek nélkül, így csak részlegesen tudtam beazonosítani a játszókat.
„Színművész-zenés színész szakirány 2014-2019”-ként futnak együtt, elsődlegesen most még csapatként kell rájuk gondolnunk, de ettől még kiragyognak külön is, néhányan már érettebb formában, és megjegyezhetőbben. (Előre is elnézést kérek azoktól, akiket kihagyok, illetve akiket összekeverek – várom a javításokat kommentben. Fehér Elephánt már nincs, aki mindig rám szólt, ha valami nem stimmelt, ő valahogy azonnal egy nézésre megjegyzett mindenkit, vagy legalábbis azt a benyomást keltette bennem.)
Csehov különösen jó választás egyetemi vizsgára, mert nála minden szereplő sorsát közel egyformán fontosnak érezzük, de azért a színészen sok múlik, hogy mennyire vesz rá arra, hogy épp vele kiemelten foglalkozzunk.
Amikor két színész játssza felváltva a karaktert, a feladat annál nagyobb, mert törekedniük kell arra, hogy az ív ne törjön meg, és a néző akár egyszerre mindkettőjüket el tudja képzelni a színpadi alak megtestesítőjeként.
Zsótér Sándor rendezése ezt megkönnyíti, mert számtalan esetben egy szereplő úgy szól a partneréhez, hogy közben éppen a váltótársát érinti meg, így szinte úgy is tűnik, mintha két énnel rendelkezne. Ez nem darabidegen gondolat, hiszen például a kert birtokosának egyik énje pontosan tudja, hogy kellene élni, nem kellene pénzt szórni, nem szabadna Párizsba visszamenni, másfelől a gyermek-énje, az ösztönös is megmaradt, és ez lesz az, aki végül dominál. Ehhez a szerephez még minimum húsz évet kellene öregedni a hallgatóknak, hogy esélyük legyen rá, jelenleg a két fiatal színésznő – Józsa Bettina és Litauszky Lilla – által Ljubov Andrejevna öröknek érződő fiatalsága válik hangsúlyossá, és felerősödnek a jelenetek például az első Lopahinnal, Brasch Bencével, aki különösen erőteljesnek tűnt számomra, és egészen átélhető volt szilaj öröme, hogy ősei elnyomatásának helyszínét most már a magáénak tudhatja, és módja lesz kivágatni az egész kertet. Ahogy Zsótér korábbi Meggyeskertjében sem éreztük, hogy Lopahin (akkor Nagy Zsolt) szerelmes lenne Várjába, és csak elfogódott, így nem tudja érzelmeit kifejezni, most ezzel a leosztással biztosan látjuk, hogy Lopahint csak ez a nála elvileg idősebb, de még mindig szép nő érdekli, akihez jó emlékei fűződnek. Mellette elhalványul Várja.
Nekem a Cseresznyéskertek egyik kulcsszereplője mindig éppen Várja, és a legkeservesebbnek éppen az ő boldogtalanságát szoktam érezni, és érzem most is. A szerep tulajdonosa Ladányi Júlia különösen bájos jelenség, nemrég kiemelkedően jó volt a Pokémon Go-ban és A Schroffenstein családban is, főszerepben, és most is összeszorult a szívem, ahogy annak lennie kell, miközben néztem reménytelen vágyakozását. Kellően nyomasztó volt látni két összeillő, egyaránt a munkára koncentráló embert, ahogy elmennek egymás mellett.
Hasonlóképpen erőteljes és jól megjegyezhető volt Hajdu Péter István Jásaként, aki életkorilag is passzol a szerephez, és lehetne bármilyen kőszínházi előadás pökhendi inasa, akit nézve kinyílik a zsebünkben a bicska. Az iránta rajongó szobalány, Bori Réka pedig szintén olyan, amilyet könnyű elképzelnünk, még akkor is, ha amikor kávét kellene előkészítenie, egyszerűen csak leül egy üres székre és vár – az előadásban a legtöbb cselekvés egészen hiányzik.
Engem nem zavart, sőt nagyon szerettem ezt a szisztémát, ahogy a játékosok köztünk mászkáltak, alig használtak kelléket, de amelyek viszont előkerültek, azok hangsúlyossá váltak (lsd. nagy piros labda, illetve a mulatság jelenetben a maiságra és a szereplők feloldhatatlan magányára egyszerre utaló módon jelen levő telefonok és fülhallgató zsinórok, amelyek mindenkinél ott voltak, és csak a beszélők vették le őket átmenetileg).
Megjelent viszont néhány olyan személy is, akit csak emlegettek: a legemlékezetesebb Ljubov Andrejevna folyóba fulladt fia, akit szintén Hajdu Péter István testesített meg. Az anya visszaemlékezése közben egyszerre öleli meg őt és Petyát, fia tanítóját, akit a baleset óta nem látott (ide jönne a szereplő neve, ha tudnán ), és végül a fia marad a karjai között.
A vizsga-szereposztások esetén mindig probléma valamely szereplő kora. Imre Krisztián Márk sem jelzéssel, sem gesztussal, jelmezzel vagy sminkkel nem érzékelteti, hogy megfáradt öregember, mindössze látunk egy régivágású embert, egy nem-léhűtő inas-mentalitást, aki tisztességesen végzi a dolgát. A néző képzeletére sok van bízva, nyitott ajtókat is látunk Firsz utolsó mondatai közben, amelyek a bezártságára utalnak.
A legtöbb szereplő jelmeze egyszínű, a lányoké fehér, a fiúké fekete (többnyire öltöny), elegáns viselet, mintha ez is inkább a vizsga szituációra, vagy a helyzet ünnepélyességére utalna (a színházi előadás felfogható akár ünnepnek is). A lányok ruhái ezen túl is kifejezik a szereplő habitusát, de akár fel lehetne őket venni utcára is – és mivel velünk, civilekkel keveredve ülnek le (akik persze nem öltözünk ki az Ódryra, de akár megtehetnénk), ezek a félig jelmez-félig civil ruhák a távolságot csökkentik. Amikor pedig közöttünk énekelnek (a jelenlévők harmada szereplő), szinte az a benyomásunk, hogy rajtunk kívül mindenki más be van vonva az előadásba.
A színészekre visszatérve, szintén a karakteresebb és könnyen megjegyezhető színészhallgatók közé tartozik Mentes Júlia, aki a Tasso után nekem megmaradt. Jelenleg zongorázik, és Sarlotta Ivanovnaként nincs különösebben kiemelve, de így is érzékelteti a nevelőnő különleges helyzetét, magányosságát. Ő az, aki végképp nem kapcsolódik senkihez, mintha nem is próbálkozna.
Ugyancsak a Tassóból maradt meg bennem Borsi-Balogh Máté, aki most egy nagyon jó kedélyű, szeretnivaló Szimeonov-Piscsik, a társaság kellemes színfoltja azzal, hogy folyton kölcsönért fohászkodik, illetve Nagy Bakonyi Boglárka, aki Czvikker Lilla mellett a másik Ánya. Nem naiva alkat, a szokásos Ányáktól eltér, van benne valami érdekes szögletesség, és így talán jobban figyelünk rá.
Ahogy visszaolvasom, sajnálom, hogy ezt a valóban jó hangulatú színházi estét csak ennyiben sikerült visszaidézni, nekem feltétlenül jó élmény volt a vonulgatás, az ifjú hallgatók szemlélése és az általam igazán szeretett és sokszor olvasott Csehov művel való ismételt találkozás. Sajnálom a kihagyott hat színészt, és remélem, hogy csak lesz valaki, aki látta az előadást, és összekapja magát a hiánypótlásra kommentben. Feltétlenül ajánlani tudom a megtekintést, ha ismeri valaki a művet, ha nem.
