Tudom, hogy kínos a címválasztás, de ez jutott eszembe. Ez a két szó tömören kifejezi a teljes nyolcvan perces este lényegét.
Raymond Fitzsimons művét Széles László dolgozta át, rendezte meg és játssza el egymaga az RS9 Színházban. Az ötödik nyilvános előadásra jutottam el, arról tudok beszámolni.
Nem is olyan régen láttam egy másik előadást, szintén ugyanerről a legendás angol színészről – Szervét Tibor utolsó előadását csíptem el a Tháliában.
Ha a két Keant összevetem, akkor látok persze sok azonosságot, és mindkettő általában is beszél a csúcsra jutott művész fájdalmairól, szorongásairól és mindazon zsákutcáiról, amelybe óhatatlanul is belesétál az, akinek a művészet a legfontosabb az életben, de ez a monodráma-változat mégis mélyebbre megy, és ugyanaz a sors sokkal küzdelmesebbnek látszik általa.
Teljesen más a tér is, a Thália 600 fős nézőtere helyett az RS9-ben ezúttal harmincnál kevesebben voltunk, hogy egyetlen emberre fókuszáljunk, és nem egy erősen bulvárba hajló többszereplős vígjátékot néztünk.
Széles László súlyt ad a szerepnek, annál is inkább, mert négy éve nem volt látható színházban, de korábban nagy és jó szerepeket játszott az Új Színházban és az Örkényben is, és még az én blogomon is van bejegyzés a Bánya-trilógiában játszott két alakításáról. Sokan lehetnek, akiknek hiányzott. Nos, most itt van a lehetőség hiányérzetünk enyhítésére, Széles László visszatért a színpadra, remélhetőleg nemcsak ennek az egy produkciónak az erejéig.
Az előadás első perceiben átjön a lényeg: egy szétesett embert látunk, aki kényszeresen iszik, akiről az a benyomásunk, hogy már karrierje legvégén tart. Aki beül az előadásra, az valószínűleg mind tisztában van, hogy kora legzseniálisabbnak tartott tehetségéről fog szólni az este, de ahogy hosszan csak a kezdeti kudarcokról és a nehézségekről hallunk, megemelkedik bennünk a feszültség, mert ahogy megy az idő, egyre jobban várjuk, hogy most már megtörténjen az a fordulópont, ami a főszereplőnk sorsát átbillenti.
Az előadás nagyon kevés mozgással dolgozik, az a benyomásunk, hogy Keannek már nincs is annyi ereje, hogy felálljon a karosszékéből, így viszont minden nagyobb gesztus hatása jelentőssé válik. Csáki Rita fénytervezőnek fontos szerep jut, mivel fényváltással is erősen el tud különülni Kean visszaemlékezése saját küzdelmeire-kínjaira a különböző Shakespeare darabokból vett idézetektől, amelyek meg-megszakítják az előadást. (A Keant négy fontos szerepében (a Hamletben, A velencei kalmárban, az Othellóban és a III. Richárban) bemutató képek elénk vannak függesztve, ezek jelentik az összes dekorációt, de ezek azt is kifejezik, hogy az előttünk ülő ember életében ezek voltak a legfőbb értékek.)
Ezek a Shakespeare-idézetek nagyon fontos részei az előadásnak, és néhány mondat után áthangolódtam arra a darabra, amelyből a színész éppen idézett. Nagyon természetesen mondja a szöveget, éppen úgy, mintha a színpadon kívül tenné, nem érzünk benne színpadias pózt. Sőt, úgy tűnik, hogy ez a Shakespeare-t játszó személy áll hozzánk igazán közel, ez az igazi, nem pedig az, aki kudarcairól, sérelmeiről, nem kicsit megkérdőjelezhető féktelen életmódjáról, „bolondságairól és nem bűneiről” beszél. Mellékhatásként persze eszünkbe jut, hogy milyen jó is lenne megnézni Széles Lászlót Othellóként, Shylockként és III. Richárdként is, mondjuk ebben a sorrendben. Mert ez az egy-két perc tényleg vágyat ébreszt bennünk, és ezek után nem csodálkozunk, hogy aki ezt így tudja mondani, az London egyik vezető színházában lehetett a sztár. Egészen hiteles Széles Lászlónak ez a színpadi arca, az, amelyik által egészen meggyőz arról, hogy isteni színész volt ez a Kean és nem hiába legenda.
A művész másik énjével viszont jóval hosszabb ideig találkozunk. A szerzőt, illetve a szöveget átdolgozó főszereplőt is sokkal jobban érdekli Kean, az ember, mint Kean, a színész. Ha meggondoljuk, a színészek még főpróbaidőszakban is kevesebb időt töltenek szerepben, mint amennyit a fellépésre készülve és annak az élményét megemésztve. Túl nagy a stressz, a közönség és a vezetőség elvárásainak is meg kell felelni, és ez nem mindig jelenti azt, hogy elég minél jobban játszani. Ráadásul sok minden múlik a szerencsén, ahogy Kean beszámolóját hallgatjuk pályakezdéséről, ezt vonhatjuk le belőle, ha még ezt nem tudtuk volna. Nem elég, ha valaki jó, kell egy igazgató is hozzá, aki ezt észreveszi és ellátja a színészt elegendő jó feladattal.
A színész ki van szolgáltatva, és ráadásul a felhalmozódó feszültséget muszáj le is vezetnie. Hiába gondoljuk, hogy ehhez elég ehhez egy stabil családi háttér, szerető feleség és gyerekek, ez nem mindenkire igaz. Aki végletes érzelmeket él át a színpadon, az nem tudja ezeket a taps után azonnal letenni, és szükségszerű, hogy kitombolja magát. Szervét Tibor előadásában is nagy hangsúlyt kapott a színész botrányos életmódja, amely legendája kialakulásában is szerepet játszhatott, saját korában pedig marketing-eszközként is hatott, mert a botrányok mindig alkalmasak valaki iránt az érdeklődés felkeltésére. Aki meg bement a színházba, az Keantől, a botrányhőstől valóban jelentős színészi teljesítményt láthatott, nem ment csalódottan haza.
Ebben az előadásban nekem egy hangyányit azért sok volt ennek az életmódnak a leírása, sokkal kevesebből is átjött, hogy olyan embert látunk, akihez a zsenialitásán és színpadi igényességén túl az alkohol és a nők mértéktelen élvezete is elválaszthatatlanul hozzátartozott.
Nagy értéke az előadásnak, hogy bemutat egy valóban nárcisztikus művészt, akinek van mire büszkének lennie, és aki tényleg képtelen a világot mások nézőpontjából szemlélni, igazi figyelmet nem fordít senkire, aki ugyan képes természetesen játszani a színpadon, mégis azt szeretné, ha minden előadás csak róla szólna. Hajlamosak vagyunk mi is az ő nézőpontjára helyezkedni, de Széles László játékának köszönhetően mégis látjuk ugyanennek az alaknak a kritikáját is, és azokat is megértjük (bár nem ismerjük meg őket a darabból), akik nem tudtak vele együttműködni. Egy hasonló alkatú sztár nem nagyon férne bele egy mai társulatba, még káros szenvedélyek nélkül sem.
Az előadás hatására a mezei nézők, akik korábban nem tették, most elgondolkodhatnak a művész-lét nehézségein, és megértően bólogatva mondhatják: „ja igen, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…”
Széles Lászlót érdemes megnézni, és a magam részéről várom a folytatást, reménykedem abban, hogy a következő blogbejegyzésig nem fognak évek eltelni.
ps. A fotót az RS9 Színház töltötte fel az Instagramra.
