Három évad után most először voltam NEM önkéntes jegyszedőként a Jurányi Kamaratermében, hogy a FÜGE és az Orlai Produkció egyik – még márciusban bemutatott – monodrámáját megnézzem Nagy Dániel Viktor előadásában, Rába Roland rendezésében. A helyzet az inkubátorházban változatlannak látszik, van ugyan egy kényelmes ülőgarnitúra is kihelyezve, de a nézők tömege ugyanúgy betölti a folyosót, ugyanúgy kell variálni a székekkel, hogy mindenkinek legyen bent helye, most is van elég érdeklődő, akik a termet megtöltik.
Az előadás szépen beillik abba a sorba, amelyet az Egyasszony indított, és jelenleg az Élettörténetek-sorozat folytat a Mozsár Műhelyben. Utóbbinak egyik darabját már meg is néztem, amely (a Pira)egészen hasonló húrokat pengetett, mint ez a Zöldi Gergely által átdolgozott szintén valós történeten alapul önéletrajzi regény. (Éduoard Louis „Leszámolás Eddyvel” című 2014-ben megjelent (és azóta 20 nyelvre lefordított) bestsellere a kiindulópontja a nyolcvan perces előadásnak.)
Míg a Pirában egy transznemű férfi, aki nővé operáltatta magát, beszél hozzánk, és mi megyünk vele, most az alaphelyzet hasonló, látunk egy férfit, aki a gyerekkorába lép vissza és ugyancsak arról számol be, hogy nem érezte jól magát a bőrében, nem illett a közösségbe, de ez esetben nem a nővé változás a helyzet megoldása. A különbség nemcsak az, hogy a Pirát egy igazi nő játssza (Borbély Alexandra), hanem az is, hogy az az ember mintha megtalálta volna az összhangot magával, a „Leszámolás” főhőse még bőven nem tart itt.
Amíg a Pira esetén viszonylag hamar túllépünk a kezdeti éveken, a valós identitás felfedezésének folyamata gyorsan megtörténik – ezúttal épp ez az, ami érdekes a szerzőnek, az út eleje, a „gyermekkor pokla”, és a környezet reakciója a szokásostól eltérő viselkedésű fiú létezésére.
Nem pusztán arról van szó, hogy egy előítéletes közeg nem túl nagy örömmel reagál a másságra, de szó van itt mélyszegénységről, alkoholizmusról, és további kilátástalan sorsú emberek portréját is megrajzolják nekünk, nemcsak a főhősét. A homoszexualitás el nem fogadása csak csepp a tengerben, a közeg rajzát nézve csoda lenne, ha pont ezt tolerálnák. A történet számos fordulata, a férfi és férfiasság központú világ bemutatása ismerős, könnyen hihető minden, amit hallunk, nem tűnik semmi rendkívülinek.
Nagy Dániel Viktor szinte végig erős indulattal beszél, amely néha más szereplők szájából, néha a főszereplő kissrácéból szól. Sokan vannak a környezetében, apa, nagymama, testvérek és féltestvérek, barátok és osztálytársak, és mindenkiről ki is derül, hogy az életet hasonlóképpen nehezen vészelik át, a gyűlölet, csalódások és kudarcok dominálnak az apró és ritka örömök mellett. Azt érezzük, hogy sérelmeit nem először beszéli ki a főhős, és talán jobban is érzi magát tőle, de nem reméljük, hogy ez minden elszenvedett bántalmat megold, hogy ezen valóban túl lehet lépni. Valószínűleg örökös konfliktusforrás marad számára nemi identitása, a felnőtté válással csak részben oldódtak meg a problémái.
Nagy Dániel Viktor jelenség, ahogy fekete nadrágjában és póló nélkül felvett fekete kapucnis pulcsijában elénk áll – először ráadásul magassarkúban, később mezítláb. Mozgása nőies, igen, így mozoghat egy igazi nő valóban, így kell viselni egy tűsarkú cipőt, amely kérdés talán ötévesen érdekelt utoljára, és azóta kitartóan felesleges emberkínzásnak gondolom, még akkor is, ha szexi, ha jobban néz ki benne valakinek a lába. A színész eleget gyakorolhatta, mert természetesen megy neki, úgy áll rajta a cipő, mintha a lábára öntötték volna.
Megszólít minket, intim titkokat árul el az életéből, de a kitárulkozása mögött így is érezni, hogy egy folyamatosan sarokba szorított ember áll előttünk, aki eleve ellenségességet vár el minden idegentől, és emiatt maga is ellenségessé vált már. Az, ahogy a monológja elkezdése után szólít fel arra, hogy halkítsuk le a telefonokat, vagy ahogy mondandója után egyszerűen kinyitja az ajtót, és azonnal pakolni kezd, majd közben néha kelletlenül meghajol, sokat kifejez. Nagy Dániel Viktor végig szerepben marad, a monológ közben néha szinte az is a benyomásunk, hogy valóban magáról beszél, annyira eggyé válik a figurával.
Nem tudom, hogy a rendező vagy a tervező, Bánki Róza ötlete volt-e, hogy kartonpapírból kivágott különféle méretű és alakú, gyerekesen megfestett-megrajzolt figurák vegyék körül a színészt, és így szemléletesen, a későbbi képzőművészi pályát előlegezve és nem utolsó sorban, költségtakarékos módon szülessen meg az előadás látványvilága, amely valóban mindenben a színészt támogatja. Ezekkel a kétdimenziós figurákkal, amelyek se nem szépek, nem is igazán jól sikerültek (de kifejeződik bennük az adott személyhez fűződő kapcsolata), élnek a jelenetek, és nyolcvan percen át le vagyunk kötve valóban.
Hasznos az előadás, alkalmas lenne arra, hogy valakit kimozdítson az előítéletességéből, de ismét csak az jut eszembe, hogy az átlagnéző, aki erre eljön, és maga éppen nincs hasonló cipőben, annak talán éppen nem a másság elfogadása okozza a legnagyobb gondot az életben.
