Valószínűtlen fordulatokkal teli napjaim vannak mostanában, leállás helyett benéztem A hugenották premierjére, életemben először jártam a Mozsár Műhelyben két egyfelvonásoson, hosszabb idegenkedés után – szerencsére – bevállaltam a Karinthy Színház családi musicaljét, és ezek után, még aznap este elmentem egy operettre is…
Kálmán Imrének ez az 1928-as alkotása már a keletkezése idején is kevésbé volt sikeres a nagy műveinél, nem ért meg hasonló szériákat, mint például a Csárdáskirálynő, és elgondolkodhatunk ennek okain is a tavaly bemutatott előadást nézve.
„A chicagói hercegnő” szövegét Lőrinczy Attila átírta, de a témája a keletkezés idején is aktuális volt, sőt még ma is az, emiatt érdemes volt leporolni, nem pusztán annyit tett az Operettszínház, hogy a közönség látókörének bővítése érdekében megmutatott nekünk egy elfeledett Kálmán Imre darabot. (A színházi adattár csak egy 1929-es kolozsvári bemutatót említ, de volt pesti bemutatója is ebben az időszakban, de azóta semmi újabb.) Az Operettszínház viszont jobb műsorpolitikával rendelkezik, mint például a mostanában a ritkaságokat előszeretettel felvonultató Operaház, mivel repertoárját forgatja, az nem áll nyolcvan darabból, viszont időről-időre, egy évadban többször is előkerülnek. Emiatt ha valaki most kihagyta, akkor nem kell egy egész évet várnia egy következő felújításra, hanem néhány héten belül újra döntési helyzetbe kerül, hogy bevállalja-e vagy sem, illetve a másik szereposztást is kipróbálja-e vagy sem. (Jelenleg nov 27, 28, dec. 9-10-re van kitűzve összesen hat előadás, a napi ajánlókba rendszeresen bele fogom ezt is tenni a továbbiakban.)
Az aktuális téma valószínűleg még akkor is elgondolkodtatja a nézőt, ha az egyébként az operettet a látványos, nagy apparátussal előadott táncbetétekért, énekszámokért, esetleg a nosztalgikus múltba révedésért (a „régen jobb volt”-feelingért), a romantikus szerelem ígéretéért kedveli. Az átírt szöveg szellemes, sok a rejtett idézet, sőt az aktuálpolitikai utalás is, amelyek közül csak nagyon kevésre reagáltak élénken a nézők, a verscímek-sorok töredékét vehettük csak észre – eléggé pörög ahhoz az előadás, hogy megállítson minket egy ilyen mozzanat, de jól esik.
A mű két „rossz világ” párbaját mutatja, és mindkettőnek csak a hátrányait látjuk. Az amerikai tőke műveletlen, agresszív és elárasztja a saját hagyományaival bíró kis balkáni hercegséget, Sylváriát, amely elmaradott, korrupt, gazdaságilag instabil. Mindkét közeget elsősorban egy-egy személy képviseli, de persze még egy sereg ember is körülöttük van, akik a hatást erősítik. Szinte egyformán agresszívnek tűnik az amerikai milliomoslány, Mary és Sylvária macsó trónörököse, Borisz is. Talán túl keményre sikerült a társadalomkritika, nem tudunk egyikükkel sem igazán azonosulni, nem tudunk a szerelmükért drukkolni, mert mindketten túl agresszívek, és ezen kívül a szerző többet töltött a környezetrajzzal, minthogy megmutatta volna azt a folyamatot, amely valószínűsítette volna, hogy ez a két egoista és végtelenül elkényeztetett lény VALÓBAN elkezd érdeklődni a másik ember iránt. Ugyan ez egy operett, de azt hiszem, hogy az igazán sikeresekben VAN elhihető szerelmi szál, és együtt tudunk menni a szerelmesekkel. Ha ez nincs, akkor a cselekmény fordulatai már itt-ott erőszakoltnak tűnnek, főleg a vége felé a happy end azzá válik.
Kálmán Imrét foglalkoztatta az amerikai kultúra európai térnyerése, és a kérdés, hogy lehet-e a kettőt ötvözni, játszható-e a Magyar Rapszódia jazzesítve. Láthatott Európában utazgató gazdag amerikaiakat (erre az előadásra is vett jegyet nem egy külföldi, még közvetlenül a kezdés előtt is – érdekes lenne tudni, hogy nekik hogyan jött le a sztori), és ő maga is már pályája legelejétől kapott amerikai ajánlatokat, megpróbálták őt is megvenni. (Eleinte nem akart annyit utazni, de aztán a nácizmus belekényszerítette, hogy mégis az USÁ-ba meneküljön, és élesben is átélhesse, hogy milyen a hot dog és hamburger világa.)
A darab lehet, hogy éppen egy ilyen amerikai ajánlat hatására született, és alkalmas volt arra, hogy a saját véleményét zenében elmondja, és megpróbálja az operett hagyományaiba nemcsak a magyar népzenét, de a jazzt is beilleszteni. Érdekes maga az eklektikus zenei anyag is, amelyben erős jelentéssel bír, hogy ki milyen dallamra és ritmusra énekel.
Az élő zene hatását nem lehet kevéssé értékelni, én például az előadásban azt szerettem a legeslegjobban, amikor egy átdíszítés megkönnyítésére a függöny előtt a három jazz-zenész egyedül maradt pár percre és a zenekarral együtt minden további csinnadratta nélkül zenéltek. (Ebből is látszik, hogy nem vagyok tipikus operett-közönség, amelynek KELL a látvány és a hatalmas apparátus. Aki erre vágyik, panasza nem lehet, mindent biztosítanak számára.)
Lehetséges, hogy 1928-ban még túlságosan merész volt az operettet így megújítani, a közönség szerette volna, ha marad minden a régiben, most viszont az amerikai hatás annyira egyértelmű, a charlston és a slow fox pedig nem újdonság.
A néző az operettben a már említett nosztalgikus visszarévedésen és szelíd szomorúságon kívül azt is szereti, és nem is kicsit, hogy valóban biztosít egy adag ábrándot, illúziókat, némi reményt, hiszen ha elhisszük, hogy mások megtalálták a boldogságot, „az igazit”, mi is közelebb kerülünk ehhez a célhoz. Illúzió a szerelem, de jól esik, és ezért megyünk operettbe, és közönségvizsgálat nélkül is érzem, hogy ez a hatása fontosabb, mint az, hogy igazán profi módon legyenek kivitelezve a zenés-táncos betétek. (Úgy vannak, és gyönyörű maga az épület is.)
„Csak a wonderful ábrándok édesítik meg a szívet” – de ha nagyon figyelünk, akkor kevesebb okunk lesz elandalodni, ez egy igen-igen kemény világ, amiről szó van, minden máz alól előtűnik a valóság A chicagói hercegnőben. És talán ez az, aminek kevesebben örülnek. Szomorúak leszünk óhatatlanul, legalábbis rám így hatott a mű egésze.
Az ábrándokra szükség van, ezért is észlelhető, hogy megsűrűsödik a csend, amikor az előadás legvégén Kalocsai Zsuzsa és Dézsy Szabó Gábor harminc évvel korábbi szerelmükről beszélnek, mert ugyan átlátszó az egész, de amiről hallunk (arisztokrata lány idillje egy pikoló fiúval) az mégis inkább fér egy operettbe, mint az üzlet és a pénz világa. Kalocsai Zsuzsa még mindig erősen van jelen a színpadon, bár már nem ő a primadonna - még nincs szó "minőségi hervadásról", csak szerepkört váltott.
Az Operettszínház valóban profin oldja meg a jazz és a népzenei ihletésű részek koreográfiáját is, hatásosak a jelmezek is a „palotaavató jelmezbálon” különösen, begyakorolt, jól előkészített előadás. Ami bajunk lehet, az inkább magával a darab hiányaival lehet, nem Béres Attila csapatának munkájával. Amennyire jó lehet A chicagói hercegnő, jó is. Csak a hiányérzetünk ettől még megmarad, mert három órán keresztül annyira nem áhítoztunk arra, hogy ez a két kiválasztott ember elnyerje egymást. Sőt. Pedig de jó is volna...(És eszembe jutott, hogy még 12 évesen mennyire szerettem a miskolci operettelőadásokat, és mennyire jól lehetett hinni ezekben a történetekben. Most már én is nosztalgikusan révedhetek vissza életemnek ebbe a rég elmúlt időszakába, és ha az operett eszembe jut, még mindig azok az élmények az elsődlegesek.)
A közönség reakcióit figyelve eszembe jutott, hogy mégis nehezebben azonosul a többség milliomosok és trónörökösök problémáival, akiknek esetleg éppen a túl sok pénz elköltése okoz gondot. Egy szegény varrólány tragikus szerelme jobban lekötne minket. A pénz minden, és pénzzel minden megszerezhető – ez itt a fő téma, az előadás tétele, amely a 9. percben hangzik el, és egy óra múlva már szóba kerül az Eiffel Torony megvásárlása is, sőt a főszereplőnk meg is vett egy királyi palotát hatmillió dollárért, és már nem sok kell ahhoz, hogy a hozzá tartozó herceget is megszerezze.("A pénz az isten, vagy mégsem?")
Ugyan a végén jön némi mismásolás – a lány igazán szerelmes lett, sőt a férfi is, sőt mindketten a nagy vagyont is beáldoznák gondolkodás nélkül, mert a pénz mégsem boldogít - , de csak érezzük, hogy ez a lány ennek a férfinak csak azért tűnhetett fel eleve, mert ennyire gazdag és a tetejébe exhibicionista alkatú is. A kihívás kell, a nő meghódítása. Ennyiben az operett-téma meg is van.
A szereplők közül nekem toronymagasan kiemelkedett Bordás Barbara, aki Maryt hitelesen adta. Elhiszem neki, hogy ilyen egy amerikai milliomoslány, aki a papa kedvence és 25 millió dollárt lazán elkölthet három hónap alatt. Rutinos férfifogyasztónak tűnik, üzletasszonynak is, mégpedig olyannak, aki bárkin átgázol megfontolás nélkül, de a nosztalgia (az arisztokrácia kiüresedett dicső múltja) és a szerelem illúziói rá is hatnak.
Homonnay Zsolt Borisza viszont hímsoviniszta, aki az iváson és a nőzésen kívül máshoz szemmel láthatóan nem ért, és mivel trónörökös, ez nem a legjobb hír a már így is lerobbant Sylvária lakossága számára. Semmi kilátásuk, hogy jobb életük legyen általa, a legtöbb, ami történhet: mer rulettezni és bevonzotta az amerikai „karvaj-tőkét”. Nekem nem ez a típus tűnik az ideális férfinak, de lehet, hogy másoknak sem, bár viszonylag tipikusnak tűnik az operett-irodalomban.
A darabnak van egy „lökött” szubrettje, akit Szendy Szilvi játszik, a párját, az amerikai titkárt és felhőkarcoló tulajdonost pedig Kerényi Miklós Máté.
Az előadásban persze a megemlített hat szólistán kívül további 12 színész, tánckar, zenekar, színpadi zenészek sokasága működik közre – Bolba Tamás vezényel -, és persze van egy másik szereposztás is, amely ma délután állt helyt.
Tavaly is láttam egy operettet (A víg özvegyet), most is, és én, a nem-célközönség, nem-operettfogyasztó is úgy érzékelem, hogy intenzív és professzionális munka folyik az Operettszínházban, minden klappol, az előadás 7 óra 7-kor kezdődik, a szünet pontosan húsz perc, ki van minden dolgozva, a külföldiekre gondolva van angol nyelvű felirat is (magyar is jól esne néha, itt-ott néztem, fordítottam magamban, mert nem mindenki énekel érthetően, mikroport ide vagy oda), és aki ezt a műfajt kedveli, az változatos programmal találkozik, havonta akár több operettet is megnézhet, ráadásul újragondolt ritkaságokat is– amilyen A chicagói hercegnő. De ott a Sybill, A régi nyár, A Lili bárónő is - ezeket én is mind szerettem, talán a művekből következően jobban is, mint éppen ezt.
Ezek után szinte kedvem is lett meggyőződni arról, hogy milyenek azok a bizonyos igazi, leghíresebb nagy művek ugyanitt, miként hat a Csárdáskirálynő, a Luxemburg grófja…
Aki szereti a műfajt, azt buzdítanám, hogy ezt A chicagói hercegnőt is vállalja be, de sejtem, hogy aki tényleg operett-rajongó, az nem habozott, de már régen meg is nézte.
