Igyekszem a Kamra előadásait még frissen megnézni, amennyiben ez lehetséges. Tadeusz Slobodzianek drámája esetén ez nem sikerült, és olyannyira túltelített volt az előadás, mintha legalábbis egy új Broadway musicalt mutattak volna be. A bombasiker hosszú várólistákhoz vezetett, így a 2011. október 7-i bemutató után csak 2012. ápr. 12-én jutottam végül be. Ez a felfokozott érdeklődés feltétlenül jó előjel volt, különösen abban a tudatban, hogy a Kamra számos minőségi előadását kellett tavaly - érdeklődés hiányában - rövid idő után levenni, feltehetően a témájuk és kevéssé ismert szerzőjük miatt (lsd. Szirénének, Bőrpofa, Két lengyelül beszélő szegény román). A mi osztályunk, a holocaust témájával foglalkozó előadás megtalálta a közönséget és a Kamra egyik legkeresettebb előadása lett. (Ez onnan is látszik, hogy még most 2013. június 10-én, amikor írom a bejegyzést, további három kitűzött előadása van. Mindegyik már egy hónapja eladva.)
Máté Gábor többször is nyilakozott annak kapcsán, hogy az előadástól nagyobb sajtóvisszhangot várt, arra gondolt, hogy majd a színházi közegen kívül is foglalkoznak vele. Ez viszont nem így történt. A kritikusok és a nézők viszont egyöntetűen szerették az előadást. Elég ez? Igen? Nem?
A nagy késlekedés ellenére még október elején elolvastam a darabot a szerző kötetében. ( A kötetnek ez a címadó darabja, hat drámát tartalmaz Pászt Patrícia fordításában, aki más kortárs lengyel szezőket is "felfedezett" nekünk már. Lásd a 2010-es kiadású Fiatal lengyel dráma c. kötetet) Ezek után egészen másként néztem az előadást, mintha a főpróbára tudatlanul ültem volna be és a cselekmény fordulatai újdonságként hatnak rám is. Az előismeretek ellenére is erős hatást kelt az előadás, megrázó. Egy iskolai osztály tanulóinak életsorsát követhetjük végig. Ami új és szokatlan: az osztály tagjai eltérő korúak, ahogy ez a Színlapra nézve már előre látható. Minden szereplőt olyan idős színész alakítja, amilyen az illető a halála idején volt. Így kerülnek össze a színház nagy öregjei (Haumann, Bodnár Erika, Szacsvay, Bán János, Újlaki Dénes) a középgenerációval (Pelsőczy, Takátsy, Rajkai) és az egészen fiatalokkal, a tavaly még egyetemi hallgató Pálos Hannával és Dénes Viktorral. A díszlet is egy iskolai osztályt idéz, és a jeleneteket feliratok is jelzik. A tanulók iskolai egyenruhában vannak, ez még inkább kiemeli az életsorsuk közötti különbségeket.
Megrázó az előadás, de ha valaki az említett "Fiatal lengyel dráma" c. kötetet is végigolvassa, akkor rájön, hogy ez szervesen beilleszkedik a kortárs lengyel dráma vonulatába, mert hasonlóan kemény hangú darabokból van jónéhány. Mintha a lengyelek jóval több figyelmet fordítanának múltjuk megértésére.
A Katona színészei esetén több mint közhely ismét az a megállapítás, hogy mindenki ragyog és a többiek játékát is megvilágítja. Igazi csapat. Ez az előadás is hosszú szériát fog futni, éppen addig játsszák majd, amíg a szereplők meg nem unják.
