Ezen a héten csupa színész-központú előadást láttam, a szerdai Párterápia után másnap a Rózsavölgyiben Neil LaBute 2005-ben írt komédiáját, a "Valami csajok"-at. Szórakoztató színház ez is, jó lehetőség két színésznek, nekünk nézőknek pedig egy kellemes este.
A színlapról szinte minden megtudható az előadásról, leszámítva persze a végső csavart, amelyről persze én sem fogok semmit most kiszivárogtatni. Az alapötlet több, mint ígéretes, egy író nősülése előtt végiglátogatja élete négy fontos szerelmét és megpróbálja utólag tisztázni azt, amit elmulasztott. Négy nő, négyszer húsz percnyi találkozásba sűrítődik bele egy-egy sikerületlen kapcsolat története. Erősen úgy tűnik, hogy minden esetben hősünk gyávasága miatt siklottak ki ezek a másként tartalmasnak ígérkező szerelmek, de ez számára sem titok, mindegyikükkel szemben van egy kis bűntudata (annyira azért nem zavarja őket), tudja, hogy hazudott és cserben hagyta őket.
Az alaphelyzet mindössze ennyi, a szerző nagyon igyekezett, hogy négy nagyon eltérő karakterű nőt mutasson meg nekünk, akikről még mindig elhihetjük, hogy különböző életfázisban ugyan, de lehetnek mind ugyanannak a férfinak a szerelmesei.
Amennyire jó a váz, változatosak a karakterek, annyira felszínes maga a szöveg - ez nem egy Wagner opera, amelyben egy átlagos beszélgetés ötven perc, bő negyedórában csak felszínesen lehet megmutatni egy kapcsolatot, de lehet, hogy ennyi is elég nekünk.
A rendező maga is színész, Németh Kristóf praktikusan dolgozik, az Enyvvári Péter által kialakított hotel-szoba díszletben elfogadhatóan életszerűek a találkozások, Varsányi Anna jelmezei is sokat segítenek abban, hogy a négy nő egészen eltérő legyen.
A néző számára több út is megnyílik, átgondolhatja például a férfit játszó Őze Áron oldalán egy átlagember életútját, aki nem tűnik különlegesnek, így sem, hogy híres író lett belőle. A darab ugyan felületes, de a színész karakterábrázolása nem az, egészen megelevenedik ez a figura is, most is úgy érezzük, hogy teljes egészében sikerült az átváltozás. Őze Áront nézve a darabbeli írót látjuk, gyengeségeivel és vonzerejével együtt, nem jut eszünkben a színész számos korábbi szerepe. Őt nézve elgondolkodhatunk, hogy milyen vonásai miatt szerethetnek bele a nők a gyenge jellemű férfiakba, mi a vonzó bennük....
Őze Áron játéka lehetővé teszi, hogy partnere, a mind a négy nőalakot megtestesítő Pokorny Lia méltó módon ragyoghasson. Egy előadásban négy női sorsot bemutatni igazi bravúrszerep, számos színésznő örömmel venné, még akkor is, ha egy bulvárdarabról van szó. A művész jól kihasználja a jó lehetőséget és valóban négy különböző nőt látunk általa. Mindannyiszor elképzeljük azt is, hogy milyen élet várt volna hősünkre, erre a "mindig nagyon monogám" pasasra más-más társ oldalán, már amennyiben egyik kapcsolatból sem futott volna meg.
A négy "régi asszonyról" nekem, a Kékszakállú herceg vára jutott eszembe, (mondhatná erre a néhány törzsolvasóm, hogy ugyan miről nem? - írtam 23 bejegyzést három év alatt róla), és láss csodát, a szerző maga is felerősíti ezt a párhuzamot, a férfi maga is a Kékszakállúhoz hasonlítja magát, bár nem a Bartók-opera címszereplőjéhez, hanem a legendás nőcsábítóhoz, hiszen a mi Kékszakállúnknak sok mindenhez volt kedve, csak éppen a múltja felbolygatásához és kitergetéséhez nem.
Aki az előadást megnézi, az megállapíthatja saját maga, hogy jelen esetben mennyire van értelme a múltbeli sebek feltépésének, illetve akár eljátszhat a gondolattal, hogy a saját életéből kiket tudna összeválogatni egy hasonló beszélgetéssorozathoz. El lehet gondolkodni saját tévutakon, megszakadt kapcsolatok sorsán, módot ad rá az előadás, de elsősorban mégsem merít mélyre - lehet, hogy az író ennél kíméletesebb - és az egész estére mégiscsak Pokorny Lia négy bravúrosan megformált nőalakja miatt fogunk emlékezni, aki ezt a jutalomjátékot már jó régen megérdemelte, örüljünk neki és örüljünk vele.
(A fotók Éder Vera munkái.)
