Nem tagadom, erős kétségeim voltak, hogy kell-e nekem ez az előadás – a Kékszakállú herceg vára prózában, sőt a májusi Kékszakállú dömping után (százéves volt május 24-én Bartók operája) ennél sötétebb gondolataim is támadtak, amelyeket a nyár folyamán meg is osztottam: felmerült az is, hogy egyáltalán valaha akarok-e még ezzel a művel, pontosabban rajta keresztül az általa igazán direkt módon felvetett problematikával szembesülni. Ha langymeleg egy előadás, akkor nem világítja meg igazán erősen a férfi és a nő között húzódó szakadékot, akkor nem támadnak utána nagyon kétségbeesett gondolataink, ha meg kiválóan sikerül, akkor nehéz utána levegőt venni is. Most kezdtem megérteni azokat, akik – akár önvédelemből – hárítják a darabbal való szembenézést, mert nagyon jó passzban kell lenni ahhoz, hogy jól viseljük a katarzist. (Nem mintha annyira sok lenne az igazán jó előadás, de azért akadnak sikerültebbek – néhányról beszámoltam már a 33 korábbi Kékszakállú témájú bejegyzésemben, és most megint vészesen közeleg egy ilyen, amelyik a tökéletességet fogja súrolni, ha a papírforma jön be, mégpedig koncertszerűen a Müpában, December 2-án Cser Krisztiánnal és Fodor Bernadett-tel, akiket a Zuglói Filharmonikusok fognak kísérni útjukon. )
Bartók-idézet - a harmadik szobában ("Te voltál a legszebb asszony")
Jelenleg kivételes eset történt, prózában sokkal ritkábban nyúlnak hozzá a műhöz, bár azt hiszem, hogy 2019 májusa után, amikor Balázs Béla örököseinek sem kell már fizetni, igazi nagy KSz-reneszánsz indulhat meg, miután a darab a férfi-nő örök küzdelméről szól, végtelen számú variációban előadható, amelyeknek mégis szükségszerű közös jellemzője lesz a tragikus végkifejlet és a pesszimizmus.
Bartók úgy tűnik, nagyon reménytelennek látta a társaséletet, hiszen a darabban két egymáshoz vonzódó, egymást viszontszerető ember kapcsolatának SZÜKSÉGSZERŰ szétesését mutatta be, és az operában is létező ívet ez a mai előadás is bejárta. Menszátor Hérész Attila rendezésén látszik, hogy alaposan végiggondolta az egészet, és a többi már a befogadón múlik. (A port.hu-n kiderül, hogy most egy 2010-es előadás újjászületésének lehetünk a tanúi, amely nyilván a Zsámbéki Színházi Bázison történhetett meg először.)
Nagyon számít, hogy aki nézi, ismeri-e a történetet, vagy esetleg egyáltalán nem - bőven lehetnek ilyenek, két éve felmértem, és csak két ember volt egy teljes érettségizős évfolyamban, akik tudták, hogy miről szól a mi egyetlen nemzetközileg is ismert operánk. Nem hiszem, hogy a magyar átlagnéző tájékozottabb lenne.
Feltételezem, hogy a rendező elsősorban azokat tekinthette célközönségnek, akik felületesen ismerik a művet, esetleg látták is már, de mégsem kifejezett Kékszakállú-rajongók. Utóbbiakat esetleg eleve megzavarhat az, ha a librettó szövegébe egy-két szó, sőt mondat is bekerül, egy-egy szórend nem stimmel, illetve van néha zene, de az NEM Bartók. (Egyetlen alkalommal idéznek az operából mindössze, Bartókra persze többször is utalnak. Teljesen eltekinteni tőle nem lehet ezzel a történettel kapcsolatban.)
Annak ellenére, hogy eredetileg tartottam attól, hogy fog a szöveg a megszokott zene nélkül működni, 40+ megtekintés után mégis el tudtam fogadni ebben a formában a történetet. Lekötött a rendező gondolatmenete, aki szemmel láthatóan tiszteletben tartotta az eredeti koncepció lényegét – egy érett férfi és egy jóval fiatalabb nő megismerkedését látjuk, pontosabban azt a folyamatot, ahogy a férfit próbálja feltérképezni a nő, akinek még igazán nincs múltja. Egészen biztosak lehetünk, hogy a férfi részéről a sokadik próbálkozás - bár az sem kizárt, hogy a nő részéről sem az első, de talán mégis az első igazán fontos az, amit éppen átél.
Menszátor Hérész Attila nem tartja meg az eredeti sűrítettséget, nem egy óra történetét látjuk. Ahogy megyünk ajtóról ajtóra, érezzük, hogy közben az idő is telik, és már az első szobában átjön, hogy amiről itt elsősorban szó lesz, az két nagyon eltérő hátterű ember összecsiszolódási folyamata, illetve annak a kudarca. Az előadás kapcsán a vérátömlesztés szó jutott eszembe: Judit felélénkíti a már megfáradt, elgyötört férfit, reményt ad neki, majd azt is végignézzük, ahogy ezek az energiák szinte észrevétlenül elvesznek a reménnyel együtt - nagyjából úgy, ahogy a homok beissza a rá ömlő nagy mennyiségű vizet...
Az indulás pillanatai - szabadtér, fáklyasor
A praktikus dolgokról írok még, mielőtt eldöntheti mindenki, hogy szeretne-e egy olyan ajánlót olvasni, amely ezek után szpoilerként is működhet, hiszen van bőven meglepetés az előadásban még azoknak is, akik kívülről tudják az operát. Ami a szöveg elmondása közben történik, az sok esetben nem kiszámítható, talán egy-egy utalás is nemkívánatos, így aki megnézné ezt a havonta jellemzően kétszer műsorra kerülő darabot, az a néhány tudnivaló elolvasása után szálljon ki, inkább vegyen jegyet.
Az előadás SÉTÁLÓSZÍNHÁZ. Nem számoltam össze, de 30-40 fő jött el erre a második nyilvános alkalomra, és kevesebb a szék, mint ahányan vagyunk. (Van néhány párna is.) A másfél órának viszonylag nagy hányada telik el a helyszínek közti mászkálással, a (volt budai mikve) területén vagyunk, amely egyébként is megnézhető vezetett túra keretében – nagyon szép, és izgalmas helyszín. Aki nem járt itt még, annak önmagában ez is élmény lehet. (Aki eleve tudja, hogy nem szeretne tíz percenként egy másik teremben helyet vadászni, és tempósan haladni nem is tudna a csoporttal, az nyilván magától is lemond erről a kalandról.)
A vándorlásnak egy hátulütője van: kizökkenünk óhatatlanul is minden alkalommal, mivel van egy kísérőnk Nagy Ferenc színész személyében, aki csak a hatodik és hetedik ajtó között vezet minket beszéd nélkül át, az összes többi esetben szükségét érzi, hogy bemondja, hogy kövessük – ez elidegenítő effektként hat. Ezáltal végig tudatosítják bennünk, hogy ez most színház – sebaj, még így is vannak olyan erős mozzanatok, amelyek hosszan fognak kísérteni, tudom. Pont nem érzem most a szükségét, hogy IGAZÁN mélyre menjen a dolog, és ezek az átvezetések szerencsére (vagy nem), meg is akadályozzák. A harmadik fellépő ötlete is a librettóból származik, bár most éppen a Prológ nem hangzik el, bár a frakkban megjelenő színészről már az előadás előtt feltételeztem, hogy nyilván ennek az elmondása lenne a fő feladata. Tévedtem, de a köszöntő szövege így is hasonló szerepet tölt be.
Miután az előadásnak két olyan részlete van, amelyik szabadtéren játszódik, mindenki készüljön fel erre. (Most remek idő volt, de lesz ez még később is – hidegben is ki lehet majd bírni azt a pár percet, nem annyira hosszú.)
ÉS a kép után MÁR A LÁTOTTAK NÉMI ELEMZÉSE KÖVETKEZIK – szpoiler hatása is lehet, aki teljes meglepetést akar, attól itt elbúcsúzom - "nem tudod mit rejt az ajtó!" felkiáltással.
Az első ajtó mögött
Az előadás szabad téren kezdődik, egy nyugodt udvaron, és ez környezet old a darabon, amely elvileg egy sötét vár előcsarnokában, egy nyomasztó térben kezdődne. Lényeges különbség ez, bár a vasajtó így is ránk zárul az előadás megfelelő pontján. A füves, 13 fáklya által bevilágított udvaron felénk halad a Kékszakállú, illetve Judit, láthatóan szerelmesen, tele életörömmel, hittel abban, hogy menni fog a közös élet. Nagyon lényeges ez a pozitív felütés.
Fantoly Nikolettet még sosem láttam, de mozgása alapján táncos múltat (és jelent) feltételeztem azonnal, amelyet a port.hu róla szóló oldala messzemenően igazolt - akár saját magát is koreografálhatta ebben az előadásban, feltételeztem, bár Kántor Kata van megjelölve koreográfusként. Különösen az előadás első részében sok a mozgás, amely mind arra utal, hogy a nő az, aki többet tesz, igazán próbálkozik a Kékszakállú megismerésével, és ahogy ez megtörténik, illetve a kapcsolat folyamatosan kiüresedik, úgy csökken a férfihoz viszonyított „túlmozgásossága” is. Fizikai színházi előadásnak is minősíthető lenne ez, ha valaki szereti a kategorizálást.
Ugyan a szabadtéren a mikroport nem annyira szerencsés (úgy tűnik, hogy kényszerűségnek érzik), és Judit beszédstílusa kicsit mesterkélt eleinte – vagy épp a kihangosítás miatt -, de benne van a levegőben a lendület, a bizakodás, és ez ránk is hat.
A Kékszakállút játszó Menszátor Hérész Attila könnyebb helyzetben van (azon túl is, hogy ő a reagáló fél, aki végig a meghatározó, hozzá igazodik Judit, ő az, aki a saját közegében lehet), és színészi erényei kiválóan meg tudnak mutatkozni: erős a jelenléte, érezzük benne a herceget, a jelentős egyéniséget, aki már eleget szenvedett. Egyáltalán nincs szakálla, viszont a cipője kéken csillog kárpótlásul, és ami nem elhanyagolható: értelmezi, de mégis teljes természetességgel mondja a szöveget, nagyon kellemes hangon.
Az előadást nézve számos részlettel nem értettem egyet, volt nem egy effekt, amelyet túlzottnak éreztem, DE a lényeg, hogy mindkét szereplő oldaláról lássuk a kapcsolatot, és mindkettővel tudjunk azonosulni, az megtörtént.
Sokan elemezgetik, hogy mi logika van amögött, hogy a Bélák a vártúrát a két "kemény" ajtóval kezdik, a férfi kegyetlenségének, agresszivitásának bemutatásával. Miért nem nyitja ki először a Herceg a három középső ajtót, amely a legelőnyösebb színben tünteti fel?
Menszátor Hérész Attila értelmezésében a hirtelen fellobbanó szerelem extázisa után az együttélés időszaka kezdődött el a szobák bejárásával, és Juditot - és minket is - elér az első sokk-hatás: a kínzókamra.
A teremben felfüggesztett háztartási gépek látványa fogad minket (előző kép!) - vasaló, porszívó, mosógép, seprű - Judit, amikor a Herceggel való együttélést választotta, egyben ezekkel is összeköltözött. Látjuk, ahogy egy pillanatra megtörik a lendület, de jön a gyors vállrántás is - "a nem számít, ezt simán bírni fogom" -gesztusa is. Nem erre számított, de túllép a terhelésen.
Fegyveresház
A második ajtó elvontabb képet fejez ki, a fegyveresház a férfi könyvtárszobája, amely meglehetősen rendhagyó - kitépett lapok és felaggatott könyvek töltik be a szobát. A férfi kusza gondolatainak forrását látjuk, amely ellentmondásos érzésekkel töltik el a nőt. Ebben a képben is nagyon lényeges Judit mozgása, hosszan egyedül van az elején, egyedül próbál kiigazodni a férfi gondolatai között.
A harmadik szobától érezzük, hogy a kapcsolat már bejáratódott, Judit ruhákat próbál fel, amelyek szerepeket is jelenthetnek, női viselkedésmintákat és itt lép be a képbe a férfi által adott kincsek között a születendő gyermek képe. Innen Judit egészen a hatodik ajtóig kismamaként megy tovább. (Ez az az ajtó, ahol Bartóktól is idéznek, mégpedig a hetedik ajtó zenéjéből. Már most előrevetül - ironikus felhangokkal, de nem lehangoltan - a kapcsolat lezárulásának lehetősége.
A kincseskamra tere
A virágoskert szobájánál érezzük legerősebben az idézőjelet, a kapcsolat itt indul el a lejtőn, bár az operában ez talán a legpozitívabb kisugárzással indító jelenet. Egészen hétköznapi helyzetet észlelünk, miközben mindkét szereplő visszamerül a saját világába, elkezdenek visszavonhatatlanul távolodni egymástól, a vonzerő eltűnik: a nő a terhességével foglalkozik, a férfi pedig eljár éjszaka otthonról inni. Igazi közhely, bár ettől még valószínűleg tipikusként ismerhet rá a néző. Itt romlanak el igazán a dolgok - miért olyan szükségszerű ez, kérdezhetjük.
Az, hogy nincs mit erőltetni tovább, az ötödik ajtónál minden esetben ki szokott bukni - az, hogy Judit már csak a távolságot érzi a férfi birodalmát látva, koncertszerű előadásokon is átjön. Jelen esetben nagyon jó megoldás volt, hogy itt vitt vissza minket a rendező az udvarra, itt jutunk vissza az előadás kezdőpontjára. Igen, optimális esetben most kellett volna beismerni a tévedést, a csalódást és abbahagyni a vándorlást. Balázs Béla viszont nem békés megoldásban gondolkodott - a folyamatok nem hagyhatóak abba, le kell őket rendesen zárni, így Judit - akiben már az öngyilkosság ötlete is felmerült -, mégis folytatja a nyomozást.
Ezek után a lezárásból nem jöhet sok jó ki, lejátszott meccset nézünk - már csak szenvedés maradt: a könnyek tava, amely a gyermek elvesztésére is utal (nem jöhet ki jövő ebből a kapcsolatból), majd jön a horrorisztikus vég, amely lebegteti, hogy most ki halt meg, a Kékszakállú és/vagy Judit.
A hetedik ajtó
Ez a felületen nyomasztó vég a vérrel és a gyilkossággal nekem kevésbé erőteljesnek tűnt, mintha megmaradunk a lelki kínok vizsgálatánál, ezek után rengeteg gondolattal, de nem megtaposva és összetörten mentem haza. A katarzis elmaradt, de az előadás arra jó, hogy továbbgondoljuk, hogy miként szúrjuk el a kapcsolatainkat, miért nem bír működni a kommunikáció akkor sem, ha megvan mindkét fél részéről a jószándék, miért kell mindenképp elromolnia mindennek.
A vár hideg marad, sötét marad, a másik ember kampányszerű megváltoztatása lehetetlen - ennek a megmutatására alkalmas a Kékszakállú, de azt, hogy miként kellene jól csinálni, sosem fogjuk megtudni belőle, hiszen a Béláknak sem volt kapaszkodója, amelyet nekünk is megmutathattak volna.
Ezekre a gondolatokra és még sok másra is mind esélyt ad az előadás, és arra is, hogy valaki kipróbálhassa magát a helyszínt, és csak szórakozásként élje át ezt a sétálószínházat. (Igen, a "nézd komédiának" hozzáállás az életre és a színházra egyaránt igaz, csak nem mindig egyszerű megvalósítani.)
Következő előadások: november 10-én és 11-én láthatóak.
PS. A Várkert Bazár Mikve Galéria számára Gordon Eszter fotózott éppen ezen az okt.6-i előadáson.
