Szeptember 15-én este - most már egy hete - a tavalyi évad végéről elhalasztott Zsótér-bemutató volt az Ódry Színpadon. Az előadás igazolja, hogy odaadó művészekkel – a rendező saját, immár ötödéves osztályával - akármilyen térben, és pénz nélkül is lehet színházat csinálni.
Ez a Velencei kalmár azt is bizonyítja, hogy egy Shakespeare-dráma is lehet szórakoztató, amennyiben a rendezőnek és csapatának vannak ötletei a kivitelezéshez, és van valaki, aki nagyon jól meg tudja húzni a darabot, sőt némileg át is alakítja.( A színlap által ismeretlenségben hagyott dramaturgnak ezúton is gratulálok, legyen bár maga a dramaturgként végzett rendező, Ungár Juli, a rendező állandó munkatársa, vagy akárki más.)
Az egy font hús kivágása előtt...- Éder Vera fotója a csapatról
Ami létrejött, az elsősorban egyetemi vizsga, így kell nézni és értékelni, és a produkcióval (mint az Ódry bármely előadásával) kapcsolatban a legnagyobb kérdés, hogy ad-e lehetőséget az osztály tagjainak egyénenként is a megmutatkozásra vagy sem. (Ad.)
Röviden: nagyszerű, feltétlenül nézendő játékos előadás másfél órában, jó színészi teljesítményekkel.
Mindez valamivel bővebben itt következik:
Az izgalmassághoz az új helyszín - a Menza - is hozzáadott.
Az egyetemnek egykor még jobb anyagi helyzete és saját menzája is volt, éppen szemben a főbejárattal. Mióta ez megszűnt, itt is egy új tantermet alakítottak ki, és nem zárnám ki, hogy ennek lenyitható három egyforma ablaka késztette a rendezőt arra, hogy a három ládika köré (is) szerveződő Velencei kalmárt pont itt vigye színre. A terem nem túl nagy, harminc-negyven ember élvezheti egyszerre azt a különlegesen izgalmas helyzetet, hogy valóban karnyújtásnyira van a színészektől. Ez önmagában is sokat adhat egy mezei nézőnek, aki nem szokott hozzá a kisebb terekhez.
Az extravagáns 20.12-es kezdési időpont is figyelemfelkeltő hatású, és megjegyezhető, hogy a szokásos 7 perces csúszás most elmaradt, egészen pontosan 20.14 lett belőle a premieren.
Az előadás a Menza előtt az utcán kezdődik, és néhány percig itt hallgatjuk Antonio és Bassanio, azaz Koroknai Sándor és Konfár Erik párbeszédét a pénzkölcsönzés szükségességéről, majd csatlakozik hozzájuk Hevesi László Shylockként. Utóbbi erős túlzásokkal, karikírozva játssza a zsidót, és kellékei (ragasztószalag jelzi a pajeszt), illetve akrobatikus mozgása egy parkolóóra tetején nyomatékosítják, hogy amit látunk JÁTÉK.
Hevesi László - Konfár Erik
Már ezek a jelenetek, illetve a későbbiek is, amikor mi már bent ülünk, és nézzük a hol az ablak előtt kint, hol bent megjelenő színészeket, akik néha szerepet is váltanak, azt a benyomást keltették bennem, mintha Zsótér Sándor nevetségesnek látná és akarná láttatni a darab középpontjában lévő antiszemitizmust. Shakespeare óta eltelt már négyszáz év, és még mindig ugyanazokat a csontokat rágjuk, még mindig nem léptünk túl a rasszizmuson, amely rengeteg gyűlölet kiindulópontja, és amely a többségi társadalom tagjait is veszélyeztetheti - néha igazi deus ex machina kell ahhoz, hogy a tragédia elkerülhető legyen. (Portia nélkül mi lett volna a keresztény kalmárokkal?) Én ebben a gondolatban látom a kulcsot, ez jött le nekem, de nem zárom ki, hogy más néző mást fog benne látni.
A kreatívnál kreatívabb megoldásokat felvonultató előadás bizonyítja a hallgatók rugalmasságát, és persze az is eszembe jutott ezt látva, hogy most már ötödévesek, ki fognak lépni az "igazi" színházak világába, sőt gyakorlaton már ki is léptek, így óriási kontrasztot élhetnek már meg kőszínházakban, ahol nyilván leginkább hagyományos kosztümös előadásokban kell majd megmutatni magukat. (Persze nem zárom ki, hogy titokban van, aki jobban szeretne egy korhű ruhában királylány/fi lenni, nem pedig utcán, járókelők között szaladgálni...)
Az előadás kifejezetten pörgős, a jó húzások miatt az unalmas vagy kevésbé érdekes részek kimaradnak (a további kérők próbálkozásai a ládikákkal pl.), szórakozunk. A rendező túl sok látványeszközt nem vethet be, de egy projektor mégis akad, így az egy font hús kivágása kapcsán egy műtét alakulását is követheti az, aki képes rá, bevallom, engem eléggé taszított ahhoz, hogy ne is nézzek abba az irányba. Nem lepne meg, ha ezt a hatást akarták volna elérni.
Az előadásban elhangzik - ha jól emlékszem - három dal is Schumann Dichterliebe című ciklusából, amelyek Heine "A költő szerelmei" című kötetéből származnak. Annak, hogy miért ezek a szerelmes dalok kerültek kiválasztásra, számos oka lehet, a szerelem fontos ebben a drámában is, emiatt nem kell nagyon mélyre ásni, viszont lehet ennek olyan egyszerű oka is, hogy a hallgatók épp valamiféle óra keretében ezzel foglalkoztak. (A rendező nagyon helyesen nem nézi ki belőlünk, hogy felismerjük ezeket, így ezt kiírja a színlapra.) Ezek a dalok hangulatilag kellő kontrasztot képeznek az alapvetően dinamikus jelenetekkel, amelyeken sokat is tudunk nevetni, akár ez is lehet a funkciója, hogy itt-ott megtörje a történetmesélést. (Brecht elidegenítő színházi technikája jutott eszembe.)
Az előadáshoz szerencsésen illeszkedett a premieren a háttérzaj, az elhaladó járókelők pillantásai is fokozták néhány jelenet komikus hatását. (Nyilván sokan először randalírozó fiataloknak láthatták a hallgatókat, csak amikor észlelték a teremben ülő közönséget is, akkor jöhettek rá, hogy itt valami színházi előadásba csöppentek.)
Az ötödéves színészosztály mostanára már egy az egyben hozzászokott Zsótér színházi nyelvéhez, és úgy tűnt, hogy mindenki jól feltalálja magát a más rendezőhöz szokott színészek számára minden bizonnyal szokatlan helyzetben. Egységes és erős csapat ez, nekem ez jött át - persze nem most először, már a korábbi előadásaikban is ugyanezt éreztem. (1089, Vadkacsa - hogy kettőt mondjak a még műsoron levők közül, amelyeket leginkább szerettem és még nézhetőek.)
Hajdu Tibor - Bajor Lili
Amit külön szeretek: ebben az osztályban már sikerült szinte mindenkit "megtanulni", azaz már az előadásra várakozókra ránézve is tudtam, hogy ki kicsoda.
Bajor Lili hálás helyzetben van, női és férfi szerep is jut neki (Jessica és Tubal), mégis elsősorban Shylock lányaként emlékezetes. Partnere Szalay Bence, aki szerelmét, Lorenzót testesíti meg, Kurely László pedig Gratiano. Nagy Katica és Koller Krisztián két női szerepet felváltva játszanak (Portia és Nerissa). Ez sem darabidegen megoldás, hiszen Portia az előadás kulcsjelenetében férfinak öltözve segíthet csak férje barátjának.
Shakespeare tragédiáinak is voltak bohózati betétei, a felgyülemlett feszültség oldására. Ebben a műben az egyik legemlékezetesebb, amikor Hajdu Tibor önmagával folytat utcai párbeszédet a fiatal és az idős Gobbóként, és némi külső segítséggel még végtagjai is meghosszabbodnak.
Az előadás intenzív, vibráló jelenetek követik egymást, így a csendek és az elmélyülő monológok különösen erősen hatnak. A szereplők közül így éppen a visszafogottságával nagyon erősen érvényesült Koroknai Sándor Antóniója, akinek minden további nélkül elhittem, hogy az életét is örömmel áldozná az igazán szerethető Bassanióért, akit Konfár Erik játszott.
Portia és Bassanio - Koller Krisztián és Konfár Erik
Minden további részletezés már szpoilerezés lenne, végszóként csak annyit: tényleg nagyon szerettem ezt a játékos előadást, amibe az is belejátszott, hogy ez esetben célközönségnek is éreztem magam. Igen, erre volt szükségem.
Másnap visszamentem az Ódryra, és megnéztem egy másik bemutatót is (Az egérlyukból), amelyről már olvasható is ajánló.
PS. Az előadásról Éder Vera készített 48 képet, a facebookon megtalálhatóak. Ezek közül használtam fel néhányat.
