Nem, most nem ígér nagyjából felhőtlen szórakozást a Karinthy Színház, bár ez most megint iskola, de nem a Tanár Úr kérem .
Roberto Athayde monodrámája – kétszer ötven percben – mégis kihagyhatatlan azoknak, akik a színház egyik alapemberét kedvelik, más előadásokban szerették, és kíváncsiak, hogyan tölt ki szinte végig egyedül két felvonást, ha Vincze Márton három nagyon jól időzített és igazán hatásosan megoldott néma villanását leszámítjuk.
A monodráma óriási kihívás, tegnap láttam Takátsy Péterét, illetve tavaly a Mozsár Kávézóban az Orlai Produkciótól egy egész sorozatot - úgy látszik, hogy egyre népszerűbb lesz a műfaj. Nem csoda, hiszen a néző elsősorban a színészi bravúrokra kíváncsi, és ha egyedül van egy művész, az a legnagyobb kihívás.
Balázs Andrea tizenhat éve a Karinthyban játszik, rá biztosan elmondható, hogy társulati tag, hiszen sok előadás épül részben vagy egészben éppen rá, látjuk, hogy a direktor benne gondolkodik, ha egyszer ezt a darabot vele-neki műsorra tűzte.
Balázs Andrea meg is érdemli a bizalmat, ez magától értetődik, és nehezen tudom elképzelni azt a nézőt, aki eddig szerette őt, és most nem fogja az alakítását hitelesnek találni.
Az előadás tehát legelsősorban azoknak ajánlható, akik szeretnének játékában gyönyörködni, mert Böhm György rendezőként erre lehetőséget ad.
A darab egy enyhén szólva is hullámzó kedélyállapotúnak mondható magányos tanárnő egy szünettel elválasztott két tanórája, aki leginkább monologizál nekünk, a nyolcadik osztálynak.
A színész mozgása, gesztusai életre keltik az alakot, egyedül is betölti a teret, nem válik statikussá az előadás – néha felmászik még az asztalra is, vagy éppen alóla magyaráz nekünk. Folyamatosan támaszkodik a kellékekre, és az egész előadásban minden olyan magától értetődően történik, hogy azt érezzük, hogy mást nem is tehetne, mint amit éppen tesz. Ebben támogatják Kemenesi Tünde jelmezei is. (Egészen egyszerű zöld szoknya, sárga pulóver, és mindezek alatt piros alsónemű...)
Bár monológot hallunk, mégis interaktív az előadás, megszólít minket, helyenként várja a megnyilvánulásainkat (néha még énekelni is kellene, és sokan énekelnek is), de ezek a mozzanatok az előadásban nem zavaróak, nem sanyargat minket, pedig megtehetné. Nem szólítja meg, az első sor szélén hangosan cukorkát bontogató nénit, nem szidja össze azt sem, akinek megcsörrent a mobilja. Aki utálja, ha a színészek zaklatják, annak megnyugtatásként mondhatom, hogy minket az osztály egészeként kezel, egyénenként nem emel ki. (Aki azt szeretné, hogy önállóan is szerepeljen, annak a „Dolgok, amikért érdemes élni”-re kellene elmennie…)
A nyilvános főpróbát láthattam, szinte kizárólag nyugdíjas közönséggel a tíz legfiatalabb néző egyikeként.
Miután az előadás – egy biológia óra imitációja – a fajfenntartás témájára is utalgat (talán kicsit többször is, mint kellene, tényleg unalmassá válnak végül az ismétlődések), és elhangzanak „csúnya szavak”, ez zavarta a megjelent nézők tömegeit. Ahogy hallottam, szinte mindenki ezt vitatta, hogy ezt szabad-e vagy sem. De mindenki visszaült a második részre, és ez a fontos – csak kíváncsiak voltunk, hogy mi lesz még. (A túlnyomóan hetvenesekből álló közönséget nem az zavarta, hogy Margarida asszony többször is nekünk vágta: „mind meg fogtok halni”, hanem a szóhasználata.)
Mindenki mérlegre teheti még a jegyvásárlás előtt, hogy kibír-e Balázs Andrea miatt néhány szlenges kifejezést, illetve azt, ha néha az osztály tagjaként lehordják.
A színésznő már ezen az első nyilvános előadáson is képes volt kézben tartani a közönséget, a feszültség csak néha lanyhult, és nagyon sokat lehetett nevetni, bár nem egyszer bekúszott a Tortúra hangulata is.
Margarida asszonyt nézve az kell, hogy eszünkbe jusson, hogy szeretnénk-e ilyen emberek irányítása alatt diktatúrában élni, akik persze a maguk módján szintén áldozatok.
A magam részéről biztosan szerencsésebbnek tartanám ugyanezt egy részben, meghúzva (nem engedném a nézőket ki szünetre, hogy levegőt vegyenek), de a Karinthy közönsége szereti a szünetet is, amikor meg lehet beszélni a látottakat, és úgy tűnik, hogy az alkotók ezt az igényt figyelembe is vették.
Az előadásnak Michac Gábor nagyon praktikus díszletet tervezett, amelyet már láthattam a tanévadnyitón is, így nem volt már egészen újdonság. A nagy fekete táblák hatására az iskola-hangulat erősebb, és a színésznő el is éri, hogy kellően nyomott hangulatba érezzük magunkat.
Természetesen nagyon nézőfüggő, hogy az iskolai helyzet kinek mit asszociál, nyilván lehetnek, akiknek csak jó élményeik fűződnek hozzá, míg én tanárként az előadás hatására valóban el kezdtem gondolkodni a Margarida asszony által felvetett költői kérdéseken: mire is való a pedagógus, illetve ugyan hányan vannak, akiket éppen az én órám kerget depresszióba.
Nagyon remélem, hogy az előadás szép hosszú szériát fog befutni, és Balázs Andrea alakítása is olyan legendává válik, mint amilyen Psota Iréné volt, aki 1981-től hosszan játszotta a darabot. (Csak felvételről láttam, de maradtak így is halvány emlékképeim. Azóta Schubert Éva és Sztarek Andrea is eljátszhatta.)
Most ültem végig a múlt héten a Vidéki Színházak Fesztiválját, és számos esetben láttam kevéssé sikeres rendezésben nagy színészi alakításokat. Maga a csoda a színész, ahogy átlényegül, ahogy elhiteti velünk sokszor kevéssé jó darabban is, hogy az, akinek mutatja magát.
Balázs Andrea „nagy szám”, és azt hiszem, hogy ezt még azok is el fogják ismerni, akiknek épp ez a történet kevéssé nyerte meg a tetszését, olyan valaki, akivel számolni kell mindenképp, még akkor is, ha csak úgy ott van a színpadon, és éppen nem fenyeget...
