Szombaton akár Háy János napot is lehetett volna tartani, mert a délutáni A Gézagyerek után este a Szkénében a Nehéz című előadása ment (főszerepben Mucsi Zoltán!), amelyiket én még a Bárkában (az eredeti helyszínén) láttam. Épp jó lett volna újranézni, a hangulatot A Gézagyerek meg is adta, de családi okokból ennyi eltávot nem engedhettem meg ezen a napon, így az újranézés elnapolódott.
A Gézagyereknek ez a pinceszínházi bemutatója (még 2017. február 25-én) a nyolcadik volt már a sorban a 2001-es debreceni ősbemutató óta, de a legelső pesti. (2013-ban a miskolciról írtam már ezen a blogon.)
A darab egyik rétege a vidék problémáiról szól, a 73-as kilométerkő is ezt jelzi, hogy alig több mint egy órára vagyunk a fővárostól, mégis óriási a lemaradás, ami minden egyes jelenetből kiütközik, talán ezért is volt a vidéki színházakban népszerűbb.
Mivel szeretem A Gézagyereket és Háy János műveit általában is, a bemutató óta havonta benne volt a naptáramban, mint megnézendő, sőt idén augusztus 27-én már majdnem sikerült is a megtekintés, de még a címszereplő megjelenése előtt elmosta az eső. Az első kb 15 perc ahhoz viszont bőven elég volt, hogy átjöjjön az előadás alaphangulata, és biztos voltam benne, hogyha végig tudom nézni, szeretni fogom. így is történt.
Miben áll a darab vonzereje, miért szereti a közönség a Gézagyereket? – mert szereti, a fogadtatásából ez világos.
A darab ugyan valóban a nyomor szélén tengődő, többségében alkoholista emberekről szól, akiknek semmi reménye nincs arra, hogy az élete jobbra fordulhat, mégsem tragédiaként szembesülünk ezzel (műfaji megjelölése istendráma, illetve a színlapon még szatíra is). Valóban éles a társadalomkritika, látjuk, hogy milyen méltatlan helyzetben élnek sokan ugyanebben az országban még mindig, de mivel a keserű igazságot sok humorral kapjuk, elviselhetőbbé válik a szembenézés. Soós Péter rendezése felerősíti a humort, megfigyelhetjük, hogy az autista gyerek olyan nagyon sokban nem is különbözik a környezetétől, hiszen mindenki más is ismétlődő beszélgetéseket és helyzeteket csinál végig nap mint nap, és ezeknek a megmutatása hálás színészi feladat.
A rendező az előadásnak nemcsak a humorát használja fel, hogy hasson ránk, de ennél még erősebb eszköze is van: ebben az előadásban rengeteg a szeretet. Egy közösséget látunk, ahol figyelnek egymásra, foglalkoznak a másik sorsával, nyoma nincs a városi léthez kapcsolódó elidegenedésnek. Együtt vannak – igaz, hogy a kocsmában -, és ennek a világnak egyik központi szereplője a Gézagyerek, aki emeli őket, akihez képest magukat többnek érezhetik, aki nem irigy, nem rosszindulatú, és szeret mindenkit és ezért ők is sokkal könnyebben tudják szeretni, mint bárki mást, akihez több közük van.
Ez a sok szeretet és figyelem egyes jelenetekben különösen erős, már az is elég lenne, ha csak Börcsök Enikőt néznénk, minden érintésében rengeteg a szeretet, és elfogadás. Külön emlékezetes Géza ébresztése, majd később etetése.
Látunk valakit, aki minden nehézség ellenére sem akarja az autista fiát megváltoztatni, nem kínozza, nem tesz neki szemrehányást (a darabban azért ott van az ellenpont is, a férje munkanélküliségét elfogadni nem tudó „szomszéd nő”, akit Tallián Mariann játszik). Láthatjuk, nem a helyzetünk a fontos, hanem a hozzáállásunk.
Ugyanezt a szöveget más metakommunikációval másként is megkaphatnánk, lehetne más rendezésben ez anya végtelenül frusztrált is, akinek kolonc a nyakán a Gézagyerek. De nem, Soós Péter megajándékoz minket egy igazi szeretetkapcsolat bemutatásával. Ráadásul nem ez az egyetlen ilyen a darabban.
Börcsök Enikő, Molnár Csaba - a "főnök Laci"
Látjuk a „főnök Laci” szemén is, hogy már előre várja, hogy Géza alkalmazásával milyen örömet tud majd okozni az özvegynek, aki talán elsősorban attól lesz boldog, hogy a fia is olyanná válhat, mint a többi rendes ember, a közösségbe be tud végre illeszkedni, nem a plusz pénztől, ami azért jól jön szintén. Még a kocsmába is elküldi fiát, pontosan ezért. Molnár Csaba ideális erre a szerepre, ő az, aki a külvilág (a kőbányát megvásárló német tulaj) és a falusiak között tartja a kapcsolatot, kiemelkedett közülük, de mégis benne maradt a közösségben, fontosak számára a munkatársai. Ezt a kettősséget néhány rövid jelenetben is jól érzékelteti, és az ő karaktere is beillik a „jó emberek” sorába, akikkel sorban találkozunk. Itt él Marika, az együtt érző bolti eladó (Varga Dóra), Karesz, a buszsofőr (Jánosi Ferenc) – velük jó beszélgetni. Az ügyfél-szolgáltató viszonyból emberi kapcsolat válik, ezt valóban inkább megtapasztalhatjuk vidéki közegben, de Margit körúti éveimre visszagondolva, ez itt sem lehetetlen azért. Eszembe jutott a „mi Marika nénink”, aki könyvesbolti eladó volt a Zöld-Custos könyvesboltban, amelyik azóta már megszűnt, akire a babakocsiban alvó lányomat rá tudtam bízni nyugodtan, amíg a bevásárlást elintéztem. Az ilyen „vékony szálak” nagyon erősen tudják gazdagítani az ember életét, feldobják a rosszul induló napját is akár, és ez nem lebecsülendő. (Ha a színházi közegre gondolok, akkor ide sorolnám a rövid beszélgetéseket a jegyszedő-ismerősökkel itt és ott.)
Ennek a közegnek további szereplőit játssza Juhász Réka (Vizike, a prostituált), Lázár Balázs (szomszéd férfi), Némedi Árpád (Krekács Béla). A maguk módján ezek a falubeli ismerősök is mind figyelnek Gézára és szeretnék, ha egy lenne közülük, de nem tudják elfogadni a másságát, és sehogy sem értik, hogy hagyni kellene, hogy a maga szabályai szerint működjön.
Mellékvágány, de a darab kapcsán általánosságban is eszünkbe juthat, hogy hova vezet, ha nagyon szeretnénk valakinek segíteni, úgy érezzük, hogy tudjuk, hogy mi lenne a jó neki. Néha a nagy jó szándék katasztrófához vezet, ahogy ez ebben a történetben is megesett. De most mintha ezt is tompítva érzékelnénk, ahogy nézzük Börcsök Enikőt és Takács Gézát együtt, mintha nem az lenne a végkicsengése a történetnek, hogy de szörnyű, hogy Gézát nem sikerült a munka világába beilleszteni, hanem inkább az, hogy jól van ez így is, nem kell erőltetni semmit, fő, hogy szeretjük egymást, és ezzel mindent túl lehet élni.
Talán még sose láttam ennyire optimistán előadott Háy János szöveget, lehet, hogy a szerző is meglepve tapasztalhatta, hogy még az ő világában is van remény, nem teljesen kilátástalan. Lássuk be, önmagában az, hogy Háy János rózsaszín szemüvegen át is nézhető, és ez nem tűnik erőltetettnek, óriási dolog.
Kaszás Gergő, Takács Géza, Tóth Zoltán
Az előadás egyik kulcsszereplőjét, Banda Lajos melóst játszó Kaszás Gergő és Takács Géza a címszerepben nagyot alakít, benne vannak a szerepben, és jó őket nézni, lehet nekik lelkesen gratulálni. De még ennél is van magasabb szint, mert ahogy Börcsök Enikőt és Tóth Zoltánt (utóbbit Herda Pityuként) néztem, az jutott eszembe, hogy még van ennél is több, ami adható: a teljes azonosulás. Ennél természetesebben már nem is mondható valaki más által megírt szöveg egy kitalált ember nevében a színpadon, amit ráadásul a nézők egy része már előre is ismer, mint ahogy ezt ők teszik. Hiába láttam Börcsök Enikőt több mint húsz éve annyifélének, nekem is Rózsika nénivé változott át. Ezt akár csodának is nevezhetnénk, de szinonimaként az is megteszi, hogy Börcsök Enikő. Tóth Zoltán esetén ugyanez a helyzet. Átérezzük, hogy nagyon mélyen megvan az összes szenvedés, amiről beszél, nem üresben hangzik el a halál emlegetése sem. Megrendítő mondatai vannak, és még megrendítőbb, ahogy nem csinál semmit, csak maga elé néz, üresen.
Lázár Balázs, Tóth Zoltán, Kaszás Gergő
Az előadás nem kertel, és válaszol arra a kérdésre is, hogy miért érdemes ennek a Gézának élni, akinek a legfőbb öröme a vajas kenyér és a párizsi. Semmi másért, minthogy együtt legyen ezekkel az emberekkel. Lehet, hogy csak ezért is érdemes.