A Katona új bemutatójára, Puccini zenéjét (elsősorban A köpenyt, de a Bohéméletet, Pillangókisasszonyt és a Turandotot is) felhasználó, A köpeny alaptörténetét is felidéző, de várhatóan mégis csak "echte Pintér Béla"-operára feltétlenül kíváncsi voltam, de csak most szerdán sikerült a megtekintést kivitelezni, majdnem egy hónappal a bemutató (márc.19.) után.
Ha valaki a színház honlapján az előadás linkjére kattint, láthatja, hogy jelenleg 17 kritika szerepel rajta, van néhány névvel vállalt vélemény. Ahogy ez előre sejthető is volt, mindenki írt, aki megtehette. Úgy tűnik, még a szokásosnál is nagyobb érdeklődés kíséri ezt az előadást, engem is feltűnően sokan kérdezgettek, hogy mikor kerítek rá sort. Néhányan azt is hozzátették: "siess, mert ezt be fogják tiltani". Ugyan eddig egy sort sem olvastam sem a kritikákból, sem a rendező azóta már közzétett nyilatkozatából, de ebből sejtettem, hogy valami éles aktuálpolitikai utalás lehet benne, ezért a nagy izgatottság. (Jogos lenne persze, hogy pusztán egy előadás minősége is figyelmet kelt, de ekkorát mégsem szokott.) Ezt a fejleményt Pintér Béla életművének ismeretében nem csodálom, az lepett volna meg, ha "csak úgy" színpadra állít egy darabot és azzal nem a mai magyar viszonyokról akarna beszélni.
Az előadás iráni érdeklődés nagymértékben szólhat persze ennek az aktuálpolitikai vonatkozásnak, emiatt is lehetett jelen legalább negyven állóhelyes néző tegnap is, ahogy mindig, azóta a júniusi jegyvásárlás legelső órájában minden jegyet megvettek az előadásokra, majd júliusban lehet a szeptemberiekre ülő jegyet kapni.
Én egészen az előadás végéig meg tudtam maradni tudatlan állapotomban, bár éreztem, hogy a felvázolt helyzet mögött egy valódi ember sorsa áll. Ezért úgy döntöttem, hogy pusztán nyugtázom a tényt, de nem fedem fel ezt az aktuálpolitikai kapcsolódást most sem, mivel semmilyen módon nem befolyásolt az előadás élvezetében a hiánya, sőt szerintem jobb is volt így tudatlanul beülni, így a bejegyzésem elolvasóit sem világosítom fel. (Teljesen MINDEGY, hogy ki az ihlető, Shakespeare darabjait is nagyon lehet szeretni anélkül, hogy tudnánk, hogy kik voltak a modelljei és honnan szedte össze a motívumait. Pintér Béla egyébként sem áll messze Shakespeare-től, ennél jobb párhuzam nekem nem szokott róla az eszembe jutni.)
Ezt a 75 perces operát talán még jobban is élvezhetjük, ha a szereplők helyére nem képzelünk más ismert embereket. Engem lekötött Nagy Ervin, Rezes Judit és Jordán Adél (és a többiek) drámája, akik valódi emberi sorsokat éltek meg a színpadon, a recitatívók elidegenítő hatása sem változtatott ezen.
Annak ellenére, hogy ennyien megnézik ezt az előadást, a Katona törzsközönségét erősen meg fogja osztani. Amennyiben a néző szereti Pintér Béla zenés színházát, valószínűleg szeretni fogja ezt is, főleg akkor, ha a opera műfajától sem idegenkedik. Akinek 75 perc énekbeszéd sok, annak ez sok lesz, aki nem szereti, ha helyenként vulgáris szövegeket mondanak-énekelnek és nem lehet csak úgy elandalodni egy szerelmi történeten, annak ez pláne sok lesz.
Én, aki kifejezetten kedvelem Pintér Béla munkáit, a színházhoz való hozzáállását és mellesleg a zenés színpadi műfajok közül éppen az operát a legjobban, nagyon szerettem az egész előadást az elsőtől az utolsó percéig. Ráadásul, és ez a blogomon található legalább háromszáz operát érintő cikk bármelyikéből is kibontható, én az Operaház előadásait is elsősorban színházként értékelem, tehát nem zavart különösebben az, hogy ezúttal nem képzett operaénekeseket, hanem "csak" jól éneklő és igazán kiváló színészeket láthattam. (Persze - elméletileg, egy nagyon jól finanszírozott színházban - el tudnám ezt az előadást is képzelni, "igazi" énekesekkel, akiknek vannak színpadi képességei is, de valószínűleg azért arra még várni kell, amíg egy ilyen darab az Operaház műsorára kerülhetne, de talán nem örökké...).
Ennél a kérdésnél tegnap messze érdekesebb volt számomra az, hogy végre bizonyságát láttam annak, hogy igenis át lehet egy régi operát tenni a mai színpadra, de azt csak ennyire bátran, a TELJES szöveg átalakításával érdemes. Az utóbbi időben a legjobb kísérlet és az általam leginkább szeretett előadás Hábetler András Figaro-rendezése volt, amelynek eddigi minden megtartott előadásáról nem véletlenül írtam külön cikket, mert fontos és jó, de még az sem megy el a végső pontig, nem írták át a darab teljes szövegét, a modernizálás megállt félúton. A legtöbb rendező, amikor nekünk akar üzenni és egészen más történetet akar eljátszatni, mint amiről a kiszemelt opera szól (lsd. a legutóbbi A trubadúrt), megtorpan, a librettót is sérthetetlennek véli, és így a néző megzavarodik, mert mást lát, mint amiről beszélnek. Nem, így kellene csinálni, ahogy Pintér Béla, át kell formálni a cselekményt, a karaktereket és a szöveget is, ráírni társszerzőként a rendezőt a színlapra, és akkor minden a legnagyobb rendben működhetne, nincs átverve senki, nem merülhet fel, hogy valaki Puccini eredeti darabjára ül be és úgy kapja helyette Pintér Béla történetét. (Említődjék meg Enyedi Éva is, a rendezőt állandó segítő dramaturgja, akinek nyilván jelentős szerepe lehet abban, hogy egy jól játszható történetet kapunk.)
Kéménczy Antal zenei vezetőként jegyzi az előadást és végig is zongorázza az általa összeállított zenei anyagot. (Váltótársa: Futó Balázs.) Nekem tetszett, ahogy össze tudta építeni a különböző Puccini művek közismert motívumait, és csak zongorával is kellő hatást ért el.
A bökkenő persze ott van, hogy kevesen tudnak megadott zenére szöveget írni, régen is a librettista volt először, a szöveghez készült a zene, nem fordítva, bár alkalmanként előfordult, hogy ugyanaz az ember képes volt egyedül operát írni. Azt remélem, hogy idővel Pintér Béla nyomán, ebből a köpönyegből előbújnak sorra azok, akik ugyanerre a mutatványra képesek és végre megszűnik a félmegoldások kora. (Vagy ha nem, akkor meghagyják a régi operákat a saját közegükben...) Én egészen eddig a pontig jutottam el az előadás kapcsán, és tényleg részletkérdésnek tekintettem, hogy mennyire igaz, hogy a történet a képzelet szüleménye, ahogy az elhangzik az előadás végén.
Konkrétan az előadásról:
A főszereplők kapcsolatrendszere valóban mutat némi hasonlóságot A köpennyel, amelyet decemberben már úgy néztem az Erkelben, kétszer is, hogy közben gondoltam erre a mostani átiratra. Én az összes többi Puccini operát jobban ismerem, az egyéb motívumokat így jobban össze tudtam kapcsolni eredeti származási helyükkel és így (különösen a Pillangókisasszonyból és a Turandotból vett részek esetén) sokkal inkább érzékeltem az iróniát. Valószínűleg minél jobb háttértudással ül be valaki, annál sokrétűbbnek fogja találni az előadásba rejtett utalásokat, de az előadás élvezetéhez éppúgy szükségtelen jól ismerni az operákat (bár ez kétségtelenül hozzáad), mint ahogy az aktuálpolitikai háttérrel tisztában lenni is felesleges (véleményem szerint utóbbi inkább távolít, ronthat az élmény összetettségén, leegyszerűsít),de mindenképpen lényeges, hogy a néző ne idegenkedjen a folyamatos énekléstől. Akit a recitatívók zavarnak egy operában, az most sem lesz felhőtlenül boldog - Pintér Béla és katonás színészek ide, vagy oda. (Van ismerősöm, aki menet közben jött erre rá és nem bírta jól...) Némi önismerettel mindenki előre tudhatja, hogy fog rá ez hatni. (És persze, aki tökéletes éneklést vár, az is lehet, hogy kicsit csalódik. Aki igazi színházat akar, az menjen.)
Egy helyszínes a történet, egy tágas nappaliban vagyunk végig (díszlet: Khell Zsolt - jelmeztervező, aki hétköznapi ruhákba öltözteti a szereplőket: Benedek Mari), amelyben a luxust a forgó jelenti (ügyes megoldás, az Örkény Tartuffe-jén kívül nemigen láttam hasonló esetet arra, amikor ilyen módon használták ki a színpad adottságait) és itt találkozunk a negyedik sikeres kampányát némileg fásultan ünneplő, újraválasztott polgármesterrel (Nagy Ervin) és feleségével (Rezes Judit), akivel az őt támogató helyi tévé munkatársai (Pálmai Anna, Elek Ferenc, Rajkai Zoltán) éppen riportot igyekeznek készíteni. Ide érkezik a város által támogatott sportolónő, olimpiai bajnok is (Jordán Adél), a polgármester jobbkeze (Bezerédi Zoltán). Ennél több szereplője nincs is a darabnak, még a modellként használt A köpenynél is takarékosabb.
Ami közös a kettőben: megvan a szerelmi háromszög (féltékeny férj, már mást szerető asszony és a szerető), de mégis az árnyalatok nagyon megváltoztatják az alapképletet. Minden szereplő külön életre kelt, én eleinte nem láttam egészen negatívnak a polgármester alakját sem, Pintér Béla nem csinált egyoldalúan gonosz, lelketlen alakot belőle. Lehet, hogy Nagy Ervin sármja ellenállt, de én különösen az elején elhittem neki, hogy valóban törődni akar a Rezes Judit által játszott nővel (engem is átvert?), és pontosan emiatt nem feltételeztem, hogy a felesége, hanem azt hittem, hogy a titkárnője/szeretője. Kettőjük kapcsolata kellően árnyalt, érezni lehetett benne azt, hogy egy korábbi szeretetkapcsolatot mérgezett meg valami, lehet, hogy pusztán csak a politikusi pálya zaklatott életmódja tehet erről.
Ennél többre is gondolhatunk, amikor nézzük a házaspár beszélgetéseit, általánosabb törvényszerűségre: nagyon tipikus, hogy mindenki hajlandó viszonylag nagy energiákat beletenni egy kapcsolat létrehozásába, de a fenntartásába már jóval kevésbé, így egészen tipikus helyzet az, amikor két ember élete akkor is szétválik, ha technikailag egy háztartásban élnek,mert folyamatosan kellene a látszólag jól működő kapcsolatokba is energiát fektetni. (Ehhez képest óriási a különbség, ha valaki az előadásban mindössze X.Y. magánéletének kiteregetését látja és nézi, és eközben takarékos módon nem veti össze a látottakat a saját kapcsolataival, amelyek nem biztos, hogy ennél üdítőbb képet mutatnak, még akkor is, ha történetesen nem sikeres politikus.)
Rezes Juditnak a Jordán Adél által játszott olimpiai bajnoknővel is ellentmondásos és sokrétű kapcsolata van, mint ahogy nehezen tudnék akármilyen szerepet is felidézni a színésznő múltjából, amelyiket eddig nem a lehető leghitelesebben oldott meg, úgy, hogy hosszú távon is nyomot hagyjon bennünk. Ha semmi más nem lenne ennek az előadásnak a hozadéka, csak Rezes Judit alakítása, a vívódása, próbálkozása, hogy végül kikecmeregjen a "hazudni kell tovább" helyzetből, akkor is megérné bemenni erre az előadásra a Katonába. De nem ez a helyzet, ott vannak a többiek is.
Jordán Adél megint visszafiatalodott néhány évet a hajvágásnak köszönhetően, jól áll neki ez is, és valamennyire a szerelmet is el tudtam hinni neki, de mégis a gyengesége és kiszolgáltatottsága volt talán a legerősebb vonása. Érezni lehetett, hogy ő nem nyerhet ebben a helyzetben, hiába olimpiai bajnok.
Elek Ferenc és Rajkai Zoltán ezúttal csak egészen kis szerepeket kaptak (a riportkészítés technikai személyzeteként), viszont a Katonában megszokott módon most is "rendesen odatették magukat", azaz e pár mondatban is képesek voltak élő embereket elénk tenni, akik tudnának még mesélni, ha úgy hozná a helyzet.
Pálmai Anna náluk jóval jelentősebb, a polgármester egyik szeretőjeként, aki egyik haszonélvezője is lehetne annak, ha a stabil viszonyok felborulnának és újrarendeződnének. Számára, mint a főszereplők mindegyike számára is tragédia a végeredmény. Két jelenetében is fontossá válik az ő sorsa is, aki szintén tekinthető akár a polgármester áldozatának, még ha ebben ő sem vétlen.
Pálmai Annát utoljára két nappal korábban láttam az Operabeavatóban, abban közel sem volt ennyi szövege, viszont egészen zseniálisan improvizált és megállapítottam, hogy akkor is, most is bőven elég a hangja ahhoz, hogy színészi kvalitásaival hitelesítsen egy opera szereplőt.
Bezerédi Zoltánra kétségtelenül rá van írva a polgármester jobb kezének szerepe, és látszik, hogy igyekszik talán már nemcsak érdekből, de kötődésből is mindenáron fenntartani a kialakult viszonyokat, hogy ne legyen pletyka, a város/párt érdeke se sérüljön, a polgármester magánélete sem omolhat össze.
Ezek a színészek ráadásul nemcsak külön-külön, de együtt is jól érvényesülnek, érezzük a kapcsolatok létezését a mellékszereplők között is.
Az előadás éppen a bejegyzés elején említett okokból, ahogy sikeresen létrehozott a régi hangokra új, rólunk szóló történetet, kifejezetten tetszett és ami különösen szerencsés, az előadásban részt vevő színészek számára is kihívás (az éneklés miatt), és talán örömteli feladat lesz még ezt akkor is játszani, amikor esetleg a mű születését megihlető személy régen nem lesz az aktívan politizálók sorában és talán csak lábjegyzetben, a Pintér Béla munkásságát tanulmányozók fogják hébe-hóba emlegetni.
