Ha Ödön von Horváthnak ez a darabja kerül elő, akkor egyszerre jut eszembe három olyan előadás is, amelyik nyomot hagyott bennem. 1998-ban az Ódry Színpadon Ascher Tamás rendezte meg (többek között Fullajtár Andreával és Csákányi Eszterrel), 2007-ben Keszég László a Nemzetiben (ebből Kaszás Attila és Molnár Piroska alakítása az, amelyik leginkább eleven emlékem ma is), illetve a legutóbbi, az is már 2009-ből, Zsámbéki Gáboré a Katonában, amelyből Rezes Judit Mariannként talán az előbb felsoroltaknál is mélyebbre ment. Ez a Mariann (ezúttal Zsigmond Emőke) a darab központi szereplője, és Bagossy László bemutatója is az ő szemszögéből közelíti meg a történetet. Én a csütörtöki főpróbát néztem, néhány benyomás következik. A tovább nem kattintóknak: én nagyon szerettem, leleményesnek a központi ötletet és jónak a társulat összmunkáját is és az egyéni színészi teljesítményeket, ajánlani tudom a megtekintést.
Ha valaki a szokásosnál is igényesebb színlapra ránéz, amelyet – nem véletlenül – az előadás díszlettervezője, Bagossy Levente jegyez, sokat megtud róla. Egy kislány és egy kitátott szájú krokodilra hasonlító zongora árnyképe látható rajta. Ez a motívum kifejezi a központi gondolatot. Mariann próbálkozik másként (leginkább: mással és máshogyan) élni, mint ahogy a környezete, fejjel megy a falnak és nagyot koppan, csoda, hogy túléli. Kitörési kísérletének a kudarcát látjuk és az eredeti viszonyok visszarendeződését. Elhangzik a darabban, amit kiemeltem a címben: „ a világ nem hallgat a hülyékre”. Ahogy a szerző írja, minden műve tragédia – ez is az, a kedélyes cím ellenére. Nincs másik út, csak úgy lehet élni, ahogy a többség diktálja. Természetesen a múlt század harmincas éveiben játszódó történet beszél a rasszizmusról, a fasizmus beleivódásáról a mindennapokba, arról, hogyan jelenik meg mindez a kisemberek életében, és ez a politikai szál sem mellékes, de valószínűleg a többi nézőnek is sokkal fontosabb Mariann személyes sorsa, akivel azonosulni tudunk a mű elejétől kezdve.
Az előadásban az üres színpad közepén egy szép nagy fekete zongora áll, ez az egész világ jelképe talán (de eszünkbe juthat Ady fekete zongorája, amely szintén bonyolultabb szimbólum annál, hogy könnyen leírható legyen). Az előadás kezdetén ül előtte egy fehér ruhás kislány, haját két masnival fogta össze. Nagyon illúziókeltő, és ez az egy kép elénk idézi a polgári életformát, mégpedig annak az ideális oldalát. Aztán elfordul a színpad és felismerjük ebben az édes kislányban Kákonyi Árpádot, a színház zenei vezetőjét. (A művészeti vezető jól hasznosítja a társulat emberi erőforrásait.) Egy pillanat alatt lelepleződött az átverés, ennek a kislánynak szakálla van. Ez az egy helyzet akár a felnőtté válás szimbóluma is lehetne, hiszen a legtöbb gyerek egészen mást vár a világtól, mint amilyennek aztán megtapasztalja.
A kislány végigkíséri az egész előadást, arcmimikával reagál a történtekre, a zongora fedőlapját felemeli, lehajtja, néha előhúz belőle kellékeket, ahogy mások is. Részvétele kulcsfontosságú, bár végig kívülálló marad. Nyilván a nézőket megosztja majd ez a megoldás, én ezt három felvonáson keresztül is szerettem. Az egyetlen kérdés, amelyik bennem motoszkál: hány előadást fog kibírni a zongora, túl sokszor másznak fel rá és inkább díszletelemként használják, valóban úgy, mintha mindent általa akarnának kifejezni. Kákonyi Árpád egyszer hasznosul más karakterként is: a gyónási jelenetben a kereszten függő Krisztussá válik (egyik copfját emiatt ki kell engednie), ezzel is átjön a rendező „minimalista” szándéka: minél kevesebb kellékkel, eszközzel érzékeltetni a darab miliőjét. Benyomásaim szerint ez sikeres és ehhez az is hozzátesz, hogy a három felvonást két szünettel nézzük, megmaradt az előadás eredeti tempója is. (A szöveget Parti Nagy Lajos fordításában halljuk, amely illik is az előadáshoz.)
Amíg a látványeszközökkel és a kellékekkel takarékosan bánnak, nem spórolnak az „emberanyaggal”, összesen 23 színész játssza el a darabot. Nem fregoliznak, nincs kettőzés sem, mindenki külön karakter. Sokaknak mindössze néhány (sőt sokszor mindössze egy) jelenet jut, de ebben a néhány percben kell egy egész sorsot vagy egyéniséget bevillantani. Ez nagyfokú színészi alázatot igényel, és azoknak a művészeknek, akiknek más darabokban jut nagy feladat is, talán nem is rossz érzés, hogy egyszer-egyszer nem nekik kell az előadás súlyát a vállukon vinni. Remélhetőleg lelkesíti őket az, hogy jó az előadás, amelyikben a főszereplőknek asszisztálnak és ők is hozzá tudtak ehhez tenni. Ilyen másodhegedűsi pozícióba került ezúttal Ficza István, Csuja Imre, Máthé Zsolt, Kerekes Viktória, Neudold Júlia, Lénárdt Laura eh., Szathmáry Judit, Murányi Márta, Takács Nóra Diána, Bíró Kriszta, Baksa Imre, Osváth Judit eh., Debreczeny Csaba, azaz tizenhárman. Ez a luxus önmagában is megmutatja, hogy a színháznak ez a bemutató különösen fontos. A felsorolt színészek rövid jeleneteit is érdemes lenne egy negyvenezer karakteres cikkben elemezni, megérdemlik a méltatást bőven, de még van további nagyobb szerepet játszó színész, akire szintén kevés terjedelem fog jutni, ha azt akarom, hogy ne legyen szokás szerint olvashatatlanul hosszú ez a bejegyzés, úgyhogy minden megbecsülésem kifejezése mellett visszafogom magam.
Kerekes Éva szintén nincs sokat színen, de a férfi főszereplő anyjaként az a kevés megszólalása mégis fontosabbá válik, életének keserűsége, magányossága így is benne van rezdüléseiben. Pogány Judit nagyanyaként hátborzongatóan ellenszenves, egy igazi boszorkány, akivel egyedül unokája tud bánni, éppen azáltal, hogy semmibe veszi. Óriási kontraszt, hogy a gyerekgyilkosságért megússza a felelősségre vonást, miközben Mariannt lopási kísérletért lecsukják. Znamenák István Mariann apjaként meglehetősen korlátolt, törékeny kis öregembert játszik, aki élvezné az életet és a lányára elsősorban nem érzelmileg van szüksége, hanem azért, hogy legyen, aki a boltban kiszolgál. Vajda Milán Mariann gyerekkori barátjaként, vőlegényeként sikeresen mélyíti el a karaktert. Nem pusztán egy megcsalt, elhagyott szánni való „nagy mackót” látunk, akit Mariann várhatóan majd szekírozni fog, de érezzük a férfi agresszivitását és veszélyességét is. Szó nincs arról, hogy a lánynak ez a házasság bármivel is jobb helyzetet teremtene, mintha az apjánál szolgálna. A férfiak közül a fiatalabbak sem sokkal bizalomgerjesztőbbek, Erich a joghallgató, akin keresztül a fasiszta eszmék megjelennek az előadásban szintén korlátolt, Jéger Zsombor alakításában átérezzük, hogy ő sem lenne ígéretes élettárs senkinek. Az egyetlen érző ember a lovaskapitány, aki persze szintén csak a saját kényelmével törődik alapvetően, őt a jó ételek némileg kárpótolják egyéb hiányokért, de mégis megpróbálja visszazökkenteni a körülötte lévő kis világot a rendes kerékvágásba, ezért avatkozik bele Mariann és az őt kitagadó atya viszonyába. A többiekhez képest ez a Gálffi László által játszott figura mégiscsak jó ember és ebben a közegben már ez a viszonylagos jóság is számít. Polgár Csaba most is főszereplő, Alfréd léhűtő, szerencsevadász, nem tud beilleszkedni a polgári lét keretei közé, csak a lóversenyzésből tud megélhetést teremteni magának. Pontosan tudja, hogy alkalmatlan családalapításra, nem tud felelősséget vállalni és az alakításában nagyon pontosan kirajzolódik, hogy ennek tudatában is van, egyáltalán nem hitegeti Mariannt, a lány az, aki szeretne mindenképp találni valakit, akibe belekapaszkodva ki tud lépni szűk keretei közül. Szerelmes lesz az őt másként kihasználó férfiba, akiben lát valami többet és szebbet. A férfit ez egy ideig meg is fogja, de mégsem képes túlemelkedni magán és gyorsan visszacsúszik a megszokott életformájába még egy éven belül. Polgár Csabát nézve mi is hajlamosak vagyunk elnézőek lenni vele, ez a férfi valóban a trafikosnéhoz illik, aki ,megérti hajlamait, nem Mariannhoz, aki át akarja nevelni.
Für Anikó alakítása számomra az este csúcspontja volt, együtt lehetett vele végig érezni, mondataiban benne volt egy teljes élet minden csalódottsága, az öregedés fájdalma, önáltatás, züllésre való hajlam, majd a jelmezváltásban is kifejeződő szembenézés saját életével. Ez az asszony színes és vonzó, még így is, hogy már kicsit hervad és nyugodtan el lehetne képzelni, hogy egy nála húsz évvel fiatalabb férfit is elvarázsol így, ahogy látjuk. Jellemzően szoktam szeretni Für Anikó színészetét, nem is kicsit, de azt hiszem, hogy amit ebben az előadásban játszik az megint kifejezetten „díj-gyanús”. Szerencsés helyzetben van, mert az Örkény előadásait úgyis minden szavazó kritikus megnézi, lesznek elegen, akik majd voksolnak rá.
Zsigmond Emőke Mariannja érdekes jelenség, egyéniség, nem naiva, még akkor is, ha vannak még illúziói a világról, például köztük az, hogy egyedül is képes lesz boldogulni. A Radnóti egy hete elkészült Turandotja kapcsán jutott eszembe, hogy vannak olyan szerepek, amelyek esetén a rendezői értelmezés függvénye az, hogy egy markáns karakter szerethetővé válik, vagy sem. Ez a Mariann szimpatikus lesz nekünk nézőknek, így érdekelni fog a sorsa, meg fog rázni a tragédiája, még véletlenül sem gondoljuk, hogy mindegy nekünk, hogy mi történik vele. A rendező együtt érez vele, de a Mariann-nak ártókat is megérti, láttatja az ő igazságukat is. A főpróbán is átjött már, hogy a fiatal színésznő elég rendesen magára tudta húzni a szerepet és vele tartunk mi is.
Az előadás szereplői úgy működtek, mint egy jobbfajta zenekar tagjai, igazi csapatmunka az eredményt. Aki odafigyelt arra, amit látott, másnak nem is igen örülhetett, mint ennek: jó színészek játszottak egy jó előadásban. Ez akkor is valami, bár ettől a szerzőnek és a rendezőnek bőven igaza lehet: a világ körülöttünk valóban élhetetlen és szűk. Színházba még így is elmehetünk, hogy ott is ugyanezt megtapasztaljuk, csak szépen előadva.
