Nem, nem lesz idén egyetlen bejegyzés, amelyben fel van sorolva az öt legjobb előadás, színész, stb.
Lesz helyette egy sorozatos visszatekintés az évad olyan előadásaira, amelyek számomra valóban megkönnyítették az életet, a hatásukra azt éreztem, hogy azért mégis érdemes vonszolódni tovább, sőt meg is örökíteni ezeket az előadásokat egy-egy AJÁNLÓban, hogy esetleg több mezei néző kicsivel jobb eséllyel elvetődjön rájuk.
Mindig jó érzés visszanézni, hogy milyen sok minden volt, ilyenkor kicsit bizakodhatunk mégis abban, hogy ugyanezek a művészek és műhelyek tovább fogják nyomni, akármilyen kedvezőtlen körülmények között is csak túlélnek. Én ezerrel drukkolok, hogy így legyen.
Mindenkinek javaslom, hogy így évad végén pörgessen vissza.
Hálásan gondoltam és gondolok most is azokra, akik az itt említendő előadásokban közreműködtek, még akkor is, ha minden főbb szereplőt egyenként újra nem emelek ki – erre készültek a külön bejegyzések, amelyek továbbra is felkereshetőek.
Az én listám most sem kinyilatkoztatás, nem azt jelenti, hogy csak ezek a jó előadások készültek az idén. Sosem lehet elégszer leírni: az, hogy kinek mely előadás/előadó tetszik, szubjektív, a néző pillanatnyi állapotán és előéletén is rengeteg múlik. (Még az se olyan egyértelmű, hogy ki mire kell, hogy mindenáron eljusson, több előadás tetszett, amelyikre magamtól sosem jut eszembe elmenni, ha nem hívnak, és csalódtam olyan előadásban, amelynek látszólag a célközönsége voltam.)
239 színházi előadáson jártam szept. 1. óta, és bár tűnhet soknak, a teljes budapesti színházi kínálatot nézve mégis elhanyagolható ez a szám. Átlagosan negyven különböző előadás naponta biztosan van a városban, az évad 10 hónapjára levetítve minimum 12000 alkalomnak tehát durván a 2%-át láttam. Ha az egész ország összes színházát nézzük, még rosszabb az arány.
Egy néző listája tehát semmiképp nem jelenthet többet, mint egy véleményt – bárki is legyen az a néző - mások értékítéletét nem tükrözi, és az előadást sem minősíti egymagában. Éppen ezért mindenkit bíztatnék a kommentelésre – nyomot hagyhat ezen a felületen is kedvenc idei előadásainak.
Nem hagyom a bejegyzés végére a KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁST mindenkinek, aki az említésre kerülő előadások létrehozásában bármilyen minőségében (pl. zenekari művészként, táncosként, jegyszedőként vagy szervezőként) közreműködött, illetve sok színháznak a meghívást, amellyel lehetővé tették, hogy az ajánlókat megírhassam a produkciójukról. Idén talán először történt, hogy több olyan előadásról írtam, amelyre valaki (magánszemély vagy maga a színház) meghívott, mint bármikor korábban. Szívesebben írok valamiről, ha látom az esélyét, hogy az adott produkció potenciális célközönségéhez eljuthat, és idén jelentősen többen meg is osztottak az alkotók közül – én pedig törvényszerűen éppen ezek felé a műhelyek felé tolódtam el, ahol többnyire hasznosították az ajánlóimat.
Szeretettel gondolok azokra a mezei nézőkre is, akik rendszeresen lájkolták vagy kommentelték az írásaimat, és ezzel megnövelték az esélyét, hogy valamivel több emberhez eljutva be tudják tölteni az AJÁNLÓ feladatukat.
A nyolc patreonos (és egy azon kívüli) támogatómnak pedig, akik egész évadon át velem voltak, még inkább köszönöm, hogy a blog folytatására késztettek. Nekik komoly szerepük volt abban, hogy belekezdtem a tizedik évbe is, és még nem álltam le.
- SZEPTEMBER
Ugyan két augusztusi előadással kezdem, de mindkettő végig sokat ment az évadban, egy-egy színész nagy teljesítménye. A „Meg se kínáltak” Thuróczy Szabolcsé, aki ebben a válságos időszakban is teltházakat vonzott minden alkalommal, és nemcsak a 6Szín nézőterét töltötte meg, de vidéki helyszínekre is elvitte a saját előadását, amely Bödöcs Tibor szövege alapján készült.
Márfi Márk diplomamunkájából készített előadást (TELIK), amelyet többnyire a Lóvasúton játszottak. Ez eggyel nagyobb kihívás volt, pályakezdőként egy monodrámával érvényesülni még nehezebb.
Már szeptemberben volt az RS9-ben a Bankhitel, amely felújítás volt ugyan, de nekem teljesen új élmény. Szórakoztató színház, két jó színésszel (Baksa Imre, Tűzkő Sándor), láthatóan díszletre fordítható források nélkül.
A jó és független előadások sora folytatódott a Jurányiban másnap a Hajtűkanyar autósiskolával. A válság ellenére azon a néhány előadáson, amelyeket itt láttam, mindig tele volt a nézőtér – hiába nincs elég reklám, az, hogy sok társulat is itt dolgozik, sok nézőt bevonz, így itt egyszer sem éltem meg azt, hogy a közönség nem érdeklődik a színház iránt eléggé.
Szeptember első hétvégéjén aztán rögtön el is jött az évad egyik csúcspontja, amelyikről előre tudtam, hogy az lesz, mivel az előadást egy évvel korábban a Zempléni Fesztiválon már láttam, és amelyik egymást követő napokon kétszer is megnézve tényleg beváltotta az összes elvárásomat. Ami még jobb, nem pusztán a saját nyomhagyó bejegyzéseimet tudom belinkelni, de a youtube-on elérhető még mindig a Budafoki Dohnányi Ernő Zenekar előadása, bárki azonnal élvezheti a Don Giovanni igazán jó szereposztását. Élőben is megnézném még többször, ha lehetne. (Ezúton gratulálok a most már több, mint három órája kamaraénekessé avatott Cser Krisztiánnak - egyik legjobb Leporello alakításához is.)
Az Orlai Produkció előadásáért, az Amy világáért ilyen maradéktalanul nem tudtam ugyan lelkesedni (magáért a darabért nem, a színészek persze mindent megtettek), de Hernádi Juditnak volt benne egy katartikus jelenete, amely magában hordozta a színész minden leszűrt tapasztalatát, profizmusát – a teljes előadás emiatt „kihagyhatatlan”. Róla teljes „nézői pályám” eszembe jut – érte megközelítőleg így lelkesedtem kilencéves koromban is…
Nemsokára jött egy olyan este, amelyiket előre annyira különlegesnek mégsem gondoltam volna, bár igazán szurkoltam már egy ideje Pokorny Liának, hogy az elveszített „Dolgok” helyett nyerjen kárpótlást, és az új „Liaison” menjen jól. Jól is ment.
A Liaisonról azóta tudjuk, hogy hiába indult jól, Babicsek Bernát tragikus halála majdnem elvitte ezt is, és nagy deus ex machina, hogy sikerült helyette egy vele azonos kaliberű, de eltérő alkatú harmonikaművészt találni Kéméndi Tamás személyében, akivel folytatni tudta tavasszal. Drukkolok nagyon, hogy ezek után zavartalanul menjen az előadás, és bejárják vele az országot is.
Az, hogy mekkora a nézőhiány Fabók Mancsi egyik bábelőadásán ütött szíven először – a bábművész minden előadása biztosan hat gyerekre, felnőttre, és az, hogy alig voltak érdeklődők, hatalmas energiapazarlásnak tűnt. Mindenkinek látnia kellene az előadásait.
A hónap igazi meglepetése volt a Kamrában a Káli holtak, amely Térey János regényéből készült. Ahogy látom, mások is azt írták le, hogy a regényt nem szerették, de az előadást igen. Akit kicsit is érdekel a színház működése, feltehetően élvezettel nézte – én egy hét múlva visszamentem rá még egyszer. A színészek hálás feladatokat kaptak, mindenki nagyon jó lehetett ebben az előadásban is, de mégis Fullajtár Andrea (Jászai Mari szerepében IS) volt az, aki rám leginkább hatott. (Nem sokkal később az „Isten, haza, család” c. előadásban is, majd Karádyról szóló önállóestjével is erős emlékképeket hagyott.)
Fullajtár Andrea - Tasnádi Bence - Káli holtak
Szeptember végére esett a szokásos BFZ-templomi koncert sorozat is, amelyből mindhármat meg tudtam nézni, így ez különleges élménnyé válhatott újra.
A felújítás miatt vendégségbe kényszerülő Gózon Gyula Kamaraszínház az év folyamán több kiváló előadást tartott a 6Színben, Spiró György Csirkefeje után december nagy attrakciója a Sirály volt. Az, hogy ennyire jó előadások nem teltházzal mennek, kifejezetten fájdalmas jelenség, és csak felhívja a figyelmet arra, hogy manapság a marketingnek nagyobb szerepe van, mint bármikor korábban – a kevesebb nézőt kellett bevonzani, akiknek az évad nagyobb hányadában még a maszkviseléssel is meg kellett barátkozniuk.
Az igazi kérdés tényleg ez volt mind a tíz hónap folyamán (még a júniusi Wagner-napokon is), hogy miként lehetne a nézőket visszaültetni a nézőterekre, kedvet csinálni nekik legalább ahhoz, ami nekik való.
A hónap, számomra utolsó revelációja a Fészek Művészklubban történt meg, ahova tényleg csak néhány évenként egyszer vetődöm el, a Fehér Balázs Benő által rendezett Tonio Kröger során viszont bejártuk a teljes épületet. (Épp egy osztálynyi diák számára van hely, remélhetőleg sokan rájönnek, hogy ez milyen rendkívüli lehetőség a végzősöknek is.) Az, hogy ez a 30 nézőt befogadó csoda-előadás sorozatosan a maestén is elérhető legyen féláron, tényleg az egyik legszomorúbb élményem volt. Ha mégis írtam volna top-listát, a legjobb öt prózai élményem között ennek ott volna a helye.
Egy hét múlva következik az újabb beszámoló, az októberrel, ha minden jól megy - ha nem, akkor némi csúszással.
