Nagyon szeretem a Fesztiválzenekar közösségi heteit, és ezeken belül is a templomi koncerteket, amelyek közül az első élményem igazi revelációként hatott rám, és azóta (2015 májusa óta) igyekszem eljutni annyi ilyen hangversenyre, amennyire csak módom van, ha ebben személyes ok (leginkább kivédhetetlen program-ütközés) nem zavar meg.
Ez a mostani szép, nyugodt, harmonikus három nappal ajándékozott meg, amikor képes voltam minden mást félretenni, és csak az együttesre koncentrálni.
Czirók Györgyi, Szefcsik Zsolt, Kádár István, Gátay Tibor, Lesták Bedő Eszter, Szlávik Zsuzsanna, Bodolai Cecília, Yamamoto Nao - majdnem minden vonós együtt
Nagyon köszönöm a zenekarnak és a Barokk Együttes vezetőjének, Lesták Bedő Eszternek, hogy a próbákkal és a buszozással együtt ismét része lehettem az élménynek, remélem, hogy nem utoljára.
Évente jellemzően kétszer vannak a közösségi hét keretében templomi koncertek (három egymást követő napon), amikor ingyenesen lép fel a BFZ Barokk Együttese a legkülönfélébb településeken. Az elmúlt hét évben jellemzően egyre vagy kettőre tudtam önállóan eljutni egy-egy sorozatból, így némi hiányérzet maradt bennem. Amióta a zenekarral először végig tudtam kísérni a teljes folyamatot, és mindhárom estének a tanúja lehettem, ugyanezt a helyzetet szeretném ismételten átélni, és most ez harmadszor is megtörténhetett. (Közel 30 alkalommal írtam eddig a Fesztiválzenekarról, ezek között van néhány, amelyik ezzel a számomra legkedvesebb hangverseny-típussal foglalkozik, visszakereshető a korábbi alkalmak többsége.)
A megörökítés továbbra sem könnyű, hiszen ez elsősorban színházi AJÁNLÓ blog, azaz olyan messze van a zenekritikától, mint Kaplony Szombathelytől (hogy mondjak két olyan egymástól távoli helyszínt, ahol fellépett már a Barokk Együttes).
A templomi koncertek jellemzően 14-16 zenész és négy énekes közreműködésével két vagy három Bach kantáta megszólaltatását jelentik leginkább olyan helyszíneken, amelynek a lakói elvileg nem könnyen juthatnak hozzá hasonló élményhez.
Mészáros Péter, Gavodi Zoltán, Kalafszky Adriána énekel - háttérben: Sipos Csaba nagybőgőzik
Ezúttal a műsor szokatlan volt – nem tisztán J. S. Bach: a színlapon olyan szerzők neveit láthattuk, akiknek a műveit feltehetően csak a régizenével intenzíven foglalkozók szűk köre ismeri, és feltehetően a közreműködő zenészek sem játszották még el éppen ezeket. (A youtube-on az itt említett darabok is föllelhetők többféle feldolgozásban, és közös bennük, hogy jó lehetőséget kínálnak mind az énekes, mind a hangszeres szólistáknak. Aki kíváncsi, bármikor rájuk tud keresni.)
A Bach előtti szerzők hárman is voltak, és e három rövidebb lélegzetű mű után következhetett a BWV 114-es kantáta.
Felmerülhet a kérdés, hogy a BFZ miért játszik ilyen ritkaságokat, miért nem válogatják össze a „régizenei slágereket”, ha egyszer e koncertek célcsoportja elvileg sosem jár hasonló eseményekre?
Ezek a műsorok (amennyit én láttam belőle az elmúlt hét év folyamán, azaz 15+ koncertet) elsősorban magas színvonalukkal és az előadók igényes és odaadó hozzáállásával hatnak. A zenekar tagjai helyszíntől függetlenül maximalista hozzáállással ÉS látható élvezettel játszanak, és ezzel feltehetően nyomot hagynak azokban, akik számára esetleg nemcsak Johann Rosenmüller zenéje új, de maga a hangversenynézés helyzete is.
Részletesebben a programról:
Heinrich Schütz darabja (Der Herr ist mein Hirt, SWV 398) nyitotta az estét, amelyben a legtöbb hangszeres művész, és a négyből három énekes – Kalafszky Adriána, Gavodi Zoltán és Mészáros Péter -egyszerre mutathatta meg magát – nagy harmóniában szólaltak meg. Mindhárman sokszor léptek fel együtt, Vashegyi György hangversenyeinek, de a Barokk Együttesnek is visszatérő szereplői, így talán ez is megkönnyítette számukra a közös munkát. Legutóbb a júniusi sorozatban is mind benne voltak, amelyikről nem írtam, mivel a háromból csak két alkalomra tudtam eljutni. (A szólisták mindegyike már a látóterembe került több éve, a többiektől független előadásokban is, rájuk lehet keresni.)
Energikus kezdés volt, a három szólista a jobb oldalon énekelt, míg a vonósok balról felelgettek nekik. A mű a 23. zsoltár megzenésítése, az elégedettség, biztonságérzet jelenik meg benne – energia áradt az együttes zenéjéből is, nemcsak a szövegből. (A szöveget és a fordítást meg lehet a bfz.hu oldalán találni.)
Dinyés Soma, az orgonánál ismertetőt mond, Mahdi Kousay csellózik
A szöveg mobiltelefonos követésére biztatta a koncertek látogatóit az orgonista, Dinyés Soma, aki minden műsorszám előtt részletesen ismertette a kiválasztott darabokat, kitérve a zenei motívumok és az egyes szövegrészek kapcsolatára.
A magam részéről nem hiszek abban, hogy ideális fel-le pislogni a telefonokról az előadókra és vissza, nekem ez biztosan megtörné az élményt, de nem vagyunk egyformák, lehet, hogy valakinek jó, ha sorról sorra követi azt, amit hall és megnyugtatja, ha pontosan ért minden mondatot. Mivel én végig kizárólag az előadókra koncentráltam, nem a közönségre, fogalmam sincs, hányan lehetnek, akik ténylegesen így is tettek. Számomra ezekben a koncertekben (és a színházban is) lényeges, hogy ez offline tevékenység, még véletlenül sem ugrik elő semmilyen üzenet előadás közben, ki tudok lépni a saját életemből.
Ami a kizökkentést és a közönséget illeti, Budakalászon szerényen csak a második padba ültem, de így is volt egy pár éppen előttem, akik képesek voltak az első sorban folyamatosan beszélgetni – nyilván a koncertről -, így feltételeztem, hogy a hangverseny csak elért olyanokhoz is, akik számára ez valóban szokatlan élethelyzetet jelentett. (Ennek következtében a további két koncerten már nem kockáztattam meg, hogy megint egy ilyen néző üljön elém, maradt az első sor, és akár azt is képzelhettem, hogy van egy saját zenekarom, amelyik csak nekem játszik.)
A Dinyés Soma által kiemelt zenei motívumokat azért végig igyekeztem figyelni mindhárom alkalommal, és sokat hozzáadtak az élményhez. Magyarázatai nagyon alkalmasak voltak a beavatásra, érthetőek laikusok számára és még sikerült a spontaneitás benyomását is keltenie. Megnyugtató volt látni valakit, aki olyan magabiztosan mozog a régizene világában, ahogy nagyon kevesen. (Itt megjegyzem, hogy a harmadik koncertre eljött Németh Pál is, a Savaria Barokk Zenekar vezetője – ezt tehát egy szakember biztosan megnézte, nemcsak mezei nézők sokasága.)
Bár Schütz sem tartozik a legismertebb szerzők közé, de azt hiszem, hogy azok lehetnek a legkevesebben, akik egyáltalán hallottak Johann Rosenmüllerről, akinek „Treiffet ihr Himmel von oben, RWV.E1” című szoprán szólóra írt műve volt az este második műsorszáma, amelyben Kalafszky Adriánának módja volt önállóan is megmutatni, hogy mire képes. A szólista most is remek formában volt, mint nyár elején, amikor saját színházi előadásában énekelt, örültem, hogy ismét hallhattam.
Az egész este programján érezni lehetett, hogy a legfőbb célok egyike éppen ez volt, hogy jó helyzetbe hozza a szólistákat. Adriána mellett a két hegedűsnek volt kiemelt szerepe, az együttest vezető Lesták Bedő Eszternek és Szlávik Zsuzsannának.
Mahdi Kousay és Tokodi Gábor
A continuót játszó hangszercsoport a teljes este alatt nagy összhangban támogatta a szólózókat, konkrétabban: a már említett orgonista mellett Mahdi Kousay csellista, Sipos Csaba nagybőgős, Farkas Gergő fagottos és Tokodi Gábor lantművész.
Az előadás basszus énekese a Barokk Együttessel való debütálásához egy olyan hálás és komoly feladatot kapott, amelyben módja volt hangját és képességeit igazán megmutatni. Najbauer Lóránt Johann Christoph Bach Lamentóját („Wie bist du denn, o Gott”) énekelte, amely lényegében egy 13 percen keresztül elhúzódó panaszáradat. (A fájdalom ábrázolása a művészetben jellemzően éppúgy hosszabban tart, mint a boldogságé, és ezzel is az élethez hasonlít – jut eszembe egy másik beavató koncert egyik ideillő tanulsága.) A basszistát két brácsás – Bodolai Cecília és Yamamoto Nao – kísérte, együtt süllyedtek bele a depresszióba, amely némiképp egyhangúvá vált, de átélhetővé. (Utóbbi nézőfüggő persze.) Ebből a lehangoltságból ragad ki minket Lesták Bedő Eszter virtuóz és szenvedélyes hegedűszólója, amely maga a zaklatottság. Ahogy a magyarázatból megtudtuk, a műben a harmincéves háború korszakának életérzése fejeződik ki, de annyira nem állt tőlem sem távol ez a lelkiállapot, rá tudtam hangolódni. Mire vége lett a harmadik koncertnek is, egészen megtetszett, és nem bánnám, ha a későbbiekben ezt még módom lenne élőben hallani.
Najbauer Lóránt a próbán lamentál...
Ez a mű azt is kifejezte, mint nagyon sok korábban hallott Bach kantáta: a XVII. században még volt idő, sok volt az ismétlés a művekben, nem rohantak az emberek sehova, és nem ütötte ki a biztosítékot egy ennyire hosszú ária, amely egyetlen lelkiállapotot tükröz. Manapság már egy négyperces Mozart-ária is hosszúnak érződik, és még az is felmerül, hogy abból is húzni kellene. (Még egy összehasonlítás: ebben az egy műben közel ugyanannyit énekel a basszista, mint Sarastro a teljes Varázsfuvolában.)
A koncertek közönsége számára érezhetően ennek a 13 perc tömény depressziónak a meghallgatása volt a legnagyobb kihívás, de ezek után a Bach BWV 114-e annál felélénkítőbben hatott.
A kantátában ráadásul minden fellépő zenész részt vett – voltak, akik csak ebben, így például Szőke Zoltán, aki a kürt szólót játszotta, illetve a két oboista Szebenyi Katalin, illetve Nagy Csaba. Utóbbinak szintén volt alkalma szólót játszani, mégpedig Gavodi Zoltán áriáját kísérve. A kantáta kiemelkedő részlete volt a második tétel is, a fuvola-tenor páros néhány perce. Csalog Benedek és Mészáros Péter felelgetett egymásnak. A művet kezdő és záró kórus-részeknél már szinte mindenkire szükség volt, az eddig nem emlegetett további négy hegedűs is játszhatott: Czirók Györgyi, Kádár István, Gátay Tibor és Szefcsik Zsolt.
Megjegyzem, hogy a Barokk Együttes fellépőit a zenekar önként jelentkezőiből mindig maga Fischer Iván válogatja ki. Ezúttal sokkal kevesebben voltak olyanok, akik az én tapasztalásom szerint mindig részt szoktak venni – feltehetően a zenekar művészeti vezetője ezzel is arra törekszik, hogy megakadályozza, hogy rutinba süllyedhessenek ezek a fellépések. (Éppen nemrég egy felolvasó színházi programnál észrevételeztem, hogy mennyire használt a nyolc éve futó programnak éppen az új beálló, felélénkítette a régi közreműködőket is. Most próbáltam magamat erre figyelmeztetni, miközben persze nekem hiányoztak a csapatból azok az emberek, öten is, akiknek a jelenlétére előre számítottam.)
A karcagi templom hatalmas, 3000 ember is befér, mégis gondot okozott a zenészek elhelyezése (a karzatról készült fotó ezt a kihívást jelzi is)
Ami a helyszíneket illeti: az ebben a sorozatban érintett budakalászi, illetve az I. kerületi Apor Vilmos téri templomról nem mondható el, hogy az ide járók nehezen juthatnának egyébként koncertélményekhez. Sőt, Karcagon is gyakran előfordul a BFZ, volt már templomi koncert, sőt a közösségi hét több más eseményéből is részesülhettek a helyiek. A templomok akusztikáját kielégítőnek találták a művészek, kevésbé kellett megküzdeni például a visszhanggal.
A karcagi református egyházközség kiemelt eseményként tekintett a Barokk Együttes pénteki vendégjátékára, és a művészeket terített asztallal várták, ahogy az a legtöbb Pesttől távoli helyszínen megszokott. Előző nap viszont Budakalászon annak lehettem tanúja, ahogy a 21 művész miként találja meg ösztönösen a templomhoz közeli kisboltokat, és miként uzsonnáznak a parkolóban, tekintve, hogy az öltözésre kijelölt szoba most (még a fűtési szezon előtt) olyan hideg volt, hogy ott a megfázás veszélye nélkül ott hosszan nem üldögélhettek. Szombat este viszont láthatóan nagyon jól érezték magukat a templom körüli padokon, ahol a próba és a koncert kezdete közötti időben várakozgattak.
Ezek az élmények is fontosak, a művészek is emberek, nekik se rossz, ha egy kétórás próba és egy nyolcvan perces előadás között nyugodt hely adódik a pihenésre, kapnak egy üveg vizet és néhány szendvicset. Ezeket a körülményeket nyilvánvalóan a meghívó egyházközségnek lenne jó biztosítani, aki számára ajándék a program.
A nyomhagyás része annak nyugtázása is, hogy a koncert színvonala nem függött a körülményektől mégsem, minden szituációra felkészült, sokat turnézott előadókból áll a Barokk Együttes, akik érezhetően maguk is örömmel várják ezeket a szokásostól eltérő helyszíneket.
Személyes lezárás
Alapvetően színházi nézőként ezzel a bejegyzésemmel is elsősorban az a célom, hogy hátha akad olyan valaki, aki szintén a színház felől közelítve, később belekóstol egy-egy ilyen koncertbe (a papírforma szerint június tájékán várható a következő sorozat), és aztán netán kedvet kap a BFZ-hez, vagy még végletesebb esetben a régizenéhez általában.
Nekem ez „új területem”, mindössze hét éve látogatom a hasonló eseményeket, de egyre jobban vonzanak – jelen esetben három (egyébként színvonalasnak ígérkező és engem ténylegesen érdeklő) színházi előadást töröltem azért a naptáramból, illetve halasztottam későbbre, hogy ezeken ott lehessek. A karantén alatt épp ezek az intim hangulatú koncertek hiányoztak nekem a legjobban, így nem is tehettem másként.
Nagy ajándéknak tekintem mind a hónap eleji Don Giovannit, mind ezt a sorozatot, és azt is külön, hogy most nem kellett a kettő között választanom, ahogy egy évvel ezelőtt, amikor is az opera felé dőltem, és egy teljes templomi sorozatot ki kellett hagynom a sárospataki előadás miatt.
Akinek köze van bármely katolikus/református/evangélikus templom vezetőjéhez, akár megfontolhatja a zenekar meghívását, a legtöbb fellépés alulról jövő kezdeményezésből indul, a szervezők az ilyen jelentkezők közül választják ki az új helyszínt.
PS. Daróczi Erzsébet fotóit használtam fel, aki az első műsorszám alatt Karcagon fotózott. (A bejegyzés végén található két próbafotó pedig a sajátom, telefonnal készült, érzékelhető a minőségi különbség.)
