Az Opera idei évada megint főleg a frissen felújított Operaházra koncentrálódott, amely kapcsán ugyanaz az előny, mint a hátrány: sok olyan külföldit bevonz az épület, aki nem szokott hozzá a műfajhoz....
Kihasználják az állójegy megvásárlásának lehetőségét, nem fizetnek be az operavisitre, amely háromszoros költség lenne. Sokan így sem várják ki még az első felvonás leteltét sem, pl. az általam látott Borisz Godunov-on talán hárman maradtak a második részre a baloldali állóhelyesek közül.
A rengeteg mászkálást célszerű lenne kiszűrni, az állójegyek megvásárlását hasonlóképpen lehetne hűségprogramhoz kötni, mint a főpróbajegyekét: a bevétel emelkedne összességében, ha ezek az emberek inkább csak az operalátogatáson vennének részt. Miután jövőre már 25 ezer forintba kerül egy jó igazán jó hely a III. emeleten (egy átlagos keddi balett-előadás árait néztem meg az imént ehhez a megállapításhoz – 09.10.), elérkezhetnénk arra a pontra, hogy az itt ülő nézők is megkaphatnák a nyugalmas előadás-nézés kiváltságát, már csak azért is, mert a legolcsóbb zsöllye-hely csak 2600 Ft-tal több ennél alapáron. Nem, nem lehet csak úgy lesöpörni a III. emeleti nézőket - ráadásul a törzsközönség jelentős része ezt engedheti meg magának csak, ha nincs akció éppen.
A megtekintett előadások 90%-át a harmadikról láttam, és ez a fenti a legerősebb kritikai megjegyzésem, de nem lényegtelen: bárhogy is teljesít a társulat, ha melletted egy külföldi perecet eszik és utána még le F**k your mother-öz, ha szóvá teszed, hogy ez nem az ideális hely erre - ez lesz a legerősebb élménye az estének. (Előadás közben a nézőtéri dolgozókra pont elég teher hárul, nem lehet őrt állítani minden néző mellé, aki csak úgy beugrott két nejlonszatyorral... Még az ingyenes ruhatár használatára sem lehet a nézőket kötelezni, ami már csökkentené a felesleges zajt... )
Idén jóval több előadást láttam, mint amennyiről meg tudtam írni a nyomhagyást. Bármilyen felületesnek is tűnhet egy-egy bejegyzés, a többszörös átírás miatt még így is 6-8 óra a minimum, amennyi idő alatt egy-egy létrejön, de volt olyan, amelyiket napi alapon írtam át egy hónapon keresztül. A tíz előadás (ebből két főpróba) megtekintése alapján született beszámoló a „fenyőfás Don Giovanni”-ról az idei nr.1. projektem volt. Örültem, hogy sikerült legalább egyszer egy teljes folyamatot végigkövetni, nemcsak egyetlen mozzanatot belőle. Aki még nem észlelte: ugyanabban a rendezésben,azonos szereplőkkel is más és más az előadás, szerencse kérdése is, hogy éppen melyiket fogjuk ki. Kegyelmi állapot egy jó előadás minden estéjét végignézni. (Nemrég sikerült egy prózai előadást is megnézni hatszor egymás után – a késlekedés miatt a Centrál Delila-sorozata is még az évadom része lett.)
Riasztó jelenség, hogy a forráshiány az Operaházat is elérte, és a nézők számára is látható módon érintette. Kétségtelenül drága ez a műfaj, és látszik, hogy ha az intézmény jegybevétel termelésére van szorítva, akkor nem lehet álmodozni különféle kortárs operákról, maradnak a jól bevált legnépszerűbb darabok – ld. az idei nyár három hosszú Verdi-sorozata szenzációs énekesekkel, több előadás esetén féláras kedvezménnyel, amely feltehetően néhány magyar néző számára is nagy kedvet támasztott a látogatáshoz. A korábbi időszakra visszagondolva: aranykornak látszik a 35 bemutató időszaka, amelyet viszont hiánytalanul sikerült dokumentálni ezen a blogon. (Akkoriban még évi 150+ operaelőadást néztem egy évadban és mindről írtam is.)
A Don Giovanni-sorozatot erősen érintette a sztrájk – ez volt számomra az évad legstresszesebb hete (pedig én csak a pálya széléről nézem az eseményeket), végig drukkoltam, hogy sikerüljön rendezni a zenekar és a különféle tárak helyzetét.
Az általam látott félig zongorás Don Giovanni a sorozat legkevésbé sikerült estéje volt éppen a bizonytalanságok miatt, bár az énekesek nagyon küzdöttek. Két nappal később a „csak” zongorás verzió (kb. száz néző előtt) viszont a rendezés egyes elképzeléseit felerősítette (mintha Don Giovanni tényleg csak képzeletbeli emberekhez beszélt volna – a kórus hiányában ez így is történt), emberfeletti teljesítménynek éreztem, ahogy ezt mégis lejátszották Jean Klára korrepetítor beugrásának köszönhetően. Rajna Martin karmestert a szívembe zártam ezért a sorozatért, különösen örülök, ha bármilyen előadáshoz az ő neve van kiírva. Az általam látott legtöbb idei operaelőadáson nézőként is láttam feltűnni – láthatóan együtt él a zenekarával.
Nem, nem sikerült zenekar nélkül is egyenértékű előadásokat kiállítani a sztrájk öt napja alatt, és nagyon fájt a szívem a Hunyadi szereplőiért, akik végül egy hosszabb, majd egy rövidebb koncertszerű keresztmetszetet adhattak csak (a második alkalommal életben hagyva a címszereplőt is) – nem sikerülhetett egy teljesértékű előadással "eltenni" a sorozatot. Én még egy tökéletes előadást láthattam a sztrájk előtt, amely hozta a korábbi évek magas zenei színvonalát.
Nagyon gazdag az Operaház repertoárja, a töredékét nem lehet évente játszani. Talán csak a szokásos Bohémélet – A denevér – Diótörő hármas a kivétel, ezeket viszont egyre nagyobb előadásszámban láthatjuk – ezen is érezhető, hogy most már a piaci szemlélet diktál.
VÍGOPERÁK:
Tökéletes évadkezdés volt Az olasz nő Algírban – nekem ez a produkció a személyes kedvencem, én a „Szilveszter-korszak” legjobban sikerült előadásának látom, amennyiben minden szempontot együtt veszek számításba: nézőbarát vígopera, igazi zenés színház, tartotta a formáját az új beállókkal is (Rajna Martin karmester, Sándor Csaba bariton). Mester Viktória és Palerdi András továbbra is élvezte nagyon (Bravo, bene, cosí si fa!) a nagyon nekik való szerepeket.
Palerdi Andrásnak az évad végén egy másik régebbi repertoárelőadásban is volt egy nagy dobása: Az ezred lányá-ban Schöck Atalával felszabadultan bolondoztak, az előadás jobban működött, mint a bemutató idején – mindkettejüket nagyszerű művészi állapotban találtam. Szemere Zitának a címszerep azonnal bevált már korábban is, de most, ahogy Horváth István igazi vicces anti-katonaként bekerült a képbe, hirtelen minden a helyére került. Vele túl tudtam lépni a rendezés stílusán és látványvilágán, és végre élvezni tudtam az előadást. Nem az én világom, ha egy vígopera túlzásait még tovább nagyítják, de nyilván azért jönnek létre ezek az előadások, mert a többség erre fogékony.
Ugyanilyen okokból nem lelkesültem az idei legutolsónak látott operaprodukcióért, a burleszkes-némafilmes A sevillai borbély-ért, amelyről írtam már a müpás bemutatója idején. Az énekesek viszont ezúttal is jó csapatot alkottak, mindenki kifejezően és érthető olaszsággal énekelt, örültem nekik. Nemcsak a címszereplő Haja Zsolt, illetve a főszereplő partnerei voltak egészen nagyszerűek (pl.Sebestyén Miklós, Balga Gabriella), de még az egyáriás (Berta) Váradi Zita is említendő, aki túlnőtt a szerepén. A döglesztő hőség ellenére nagyon odatették magukat, szeretni lehetett mindenkit. (Az Erkelben nézhető majd szeptemberben, vannak még jegyek.)
Az évad végén ugyancsak nagyon kellemes meglepetés volt a Fra Diavolo, amelyre csak a szereposztás miatt mentem, eredetileg mérsékelt lelkesedéssel, de annál jobban tetszett végül. Valami ilyesmire gondolnak a könnyed szórakozásra vágyó operakedvelők. Azt nem értettem, miért csökkentették az előadásszámát, miközben az ismeretlen címre is egészen megtelt az Eiffel. Sajnálom, hogy jövőre nem lesz – valami azt súgja, hogy ez az előadás akár az Erkelben is szépen működhetne (és milyen jók benne a fiatal énekesek is...).
Komolyra fordítva a szót:
Remek év volt ez a Wagner-rajongóknak, akik ősszel három kör Ring-et kaptak az Operaháztól novemberben, és egyet a Müpától júniusban. Ezeknek az emléke elég kell, hogy legyen a jövő évad átívelésére – várjuk a 2026-ot, amikor a Wagner-napok 20. évfordulójára ismét kétszer is nézhetjük. Mindkét sorozatról hosszan írtam (összesen tíz este alapján), nem részletezem. Le a kalappal különösen a magyar énekesek teljesítménye előtt, akik korábban nem énekelték ezeket a szerepeket és itthon esélyük sincs igazán begyakorolni a Wagner-repertoárt. Aki ezt szeretné, annak a Nyári Zoltán-féle minta a megoldás, ez akár az idei kétféle Ring leszűrt tanulsága lehet. Semmi nem pótolja azt a gyakorlatot, amelyet valaki akkor szerez, ha egy szerepet többféle beállításban is énekelhet.
De volt még ezen túl is számomra nagyon vonzó lehetőség az idei műsorban.
Kicsit több idővel, illetve több szerencsével (ha a Ruszalka- és az Arabella-sorozat nem követi szorosan egymást, mindkettőből többet is szívesen néztem volna. A címszereplők beváltották a hozzájuk fűzött reményemet: mind Brassai-Jőrös Andrea, mind Pasztircsák Polina megérdemli az összes létező szuperlatívuszt. Pasztircsák Polinával júniusban még egy Pelléas és Melisand-ot is megnézhettem, amelyik a korábbi alkalomhoz hasonlóan nagyon jól működött az Eiffelben. Brassói Jőrös Andreának az évadban több emlékezetes előadása is volt, amelyek bizonyították talán másoknak is, akik eddig nem tudták, hogy nemcsak az orosz repertoárra alkalmas énekes. Én először (még a Covid előtt) Fiordiliginek hallottam, az évad végén pedig Nornának a Ringben. A Borisz Godunov számomra az ő jelenetével indult igazán be, amelyben része volt a címszereplő Bretz Gáboron túl Topolcsányi Laurának is, aki nem mellékesen a már említett Ruszalká-ban egy kisebb, az Arabellá-ban pedig egy jelentős nadrágszerepet is énekelt - szerencsés módon erős színészi képességei is vannak.
Idén ismét „kénytelen voltam” foglalkozni a Kékszakállú-val, amelynek 12 előadása közül négyet láttam, és a bejegyzés ráadásul 15+ további mezei néző véleményét is magába foglalja. Szabó Máté miskolci rendezése mélyen elgondolkodtató, így annak ellenére, hogy nem volt hozzá kísérő produkció, kellett hozzá az egy nap felkészülés és egy nap levezetés, amelyet én minden esetben a Bükk-fennsíkon töltöttem el. (56 perces előadás alkalmanként két napba „került” – a legjobb döntés volt januárban is két hétvégét rászánni.) Háromféle párossal láttam az előadást, és azonnal eszembe jut, ahogy meglátom az egyik ételdobozunkat – azaz minden nap. Miután évek óta vártam, hogy mikor lesz Kálnay Zsófia Judit, és ez most megtörténhetett, külön ennek is örültem – várom, hogy a legkülönfélébb helyszíneken és rendezésekben újra eljátszhassa a szerepet. Nagyon Judit. (A többiekről ott a részletes beszámoló.)
Ugyan nem előadás volt, mégis óriási hatással volt rám Komlósi Ildikó Kékszakállú-mesterkurzusa, amelynek sajnos csak az első napjára mehettem el (mai eszemmel már kierőszakoltam volna rá még három szabadnapot). Soha korábban nem láttam énekórát, nem volt a legkisebb személyes benyomásom arról, hogy milyen aprólékos munkával készül fel valaki egy szerepre. (A főpróbahetek sokasága, amelyeknek tanúja lehettem, már nem az egyes énekesekről szól, hanem a teljes előadásról.) Sejteni és látni, különböző dolog. A tehetségen kívül hihetetlenül szívós munka kell és sok türelem, jó idegek, mire valaki tényleg világviszonylatban is jegyzett énekessé válik (és persze sok szerencse). Ez ebből az egy napból is világossá vált, amelyen csak az első ajtókat nyitogatta hét nagyon különböző Judittal. Ezt a napot mindenképp viszem magammal végleg, bár azt hiszem, hogy eddig sem értékeltem le az énekesi teljesítményeket, mégis nagy szükségem volt erre a plusz élményre.
Ugyan csak közvetítésként láthattam a MET és a Royal Opera Carmen-jeit, de így is nagy benyomást tett rám mindkét esetben Aigul Akhmetshina és Piotr Beczala kettőse, nem bánnám, ha egyszer sikerülhetne őket élő előadásban is megnézni.
A harmadik részben a 110 prózai előadásról lesz szó...
