A Kamrában végre bemutathatták a Káli holtakat, Térey János regényét Dömötör András rendező és Bíró Bence dramaturg átdolgozásában, akiknek júniusban már volt egy igazán nagyszerű közös munkája, a Figaro3 az Eiffel Műhelyházban, amely várakozáson felüli jó élmény lehet nem operabarátoknak is. Ezek után még fokozódott a megelőlegezett bizalmam a Káli holtakkal kapcsolatban, amely regény formájában kevésbé tetszett.
Az alábbiakat a második előadás kapcsán írom.
Röviden: a színház iránt általában is érdeklődőknek különösen ajánlható ez a majdnem négyórás előadás, érdemes jól rákészülni. Nagyon szerethetőek a színészek ebben a tökéletes szereposztásban, miattuk is nézendő. A szerző boldog lett volna, ha ezt láthatja.
Színészek a Hamletből - Bán János, Rujder Vivien, Elek Ferenc, Tasnádi Bence, Fullajtár Andrea
Hosszabban kifejtve, Szokodi Bea képeivel:
Bár második előadás volt, a nagyon profi színészek intenzíven végigjátszották a három felvonást (már ki tudja hányadszor a főpróbahét után), többen szerepváltásokkal, gyorsöltözéssel. Végig úgy tűnt, hogy teljes mivoltukkal részt vesznek benne, nagyon szerethetik ezt a játékot a színházról, amelyben áttételesen saját életükről is beszélhetnek.
A JÁTÉKon van a hangsúly.
Ebben az előadásban ráadásul mindenkinek nagyon jól is áll a ráosztott szerep, nem statisztál senki a főszereplőnek, Tasnádi Bencének, aki ettől még a vállán viszi az egész darabot.
Az előadás megértéséhez nem szükséges a regény ismerete, az átdolgozók a lényeges elemeket át tudták menteni, és majdnem eleget húztak is belőle. A könyvben nekem a sorozat forgatásával kapcsolatos részek, illetve a zombi akciófilm jelenetei fárasztónak tűntek, míg a szorosan a színházhoz kapcsolódó epizódok olvastatták magukat. Az előadásban egyedül a „Káli holtak”-ra vonatkozó részeket tudtam volna még rövidebben elképzelni, de nem sokkal, és mivel nem siettem sehova ezen a vasárnap estén, nem zavart, hogy hosszú.(Sőt, másfél év kihagyás után szívesen voltam a Kamrában.)
Sokkal egyszerűbb nézőként ráhangolódni arra, hogy most akkor négy órát színházban leszünk, mint ebből a komplex anyagból – esetleg nagyobb áldozatok -árán – húzni tíz percet. Nekem több felesleg nem tűnt fel. Fel kell készülni arra, hogy ez most nem a trendnek megfelelő szokásos „90 perc egy részben”, hanem egy teljes estét szabaddá kell tenni rá. Ez a mi dolgunk, csak így fogjuk tudni élvezni a látottakat. (Akit beránt, az később örül, hogy a jó élmény ilyen hosszan tartott.)
Érkezik a főrendező a tapsrendbe: Takátsy Péter
Manapság, amikor nincs elég néző, bármely színház részéről kockázatos ilyen hosszú előadást csinálni, amely senkinek az energiáival nem spórol. Nemrég hajótörést szenvedtem egy másik, hasonlóan nagyívű, igényes (egyébként nagykiállítású és látványos) előadással - van olyan, hogy a néző mégsem alkalmas egy ilyen nagyobb kalandra, mert nem az adott előadás célközönsége. – Ez sem való mindenkinek csak, akinek a színház és a színészek működése általában is érdekes, vagy legalább a színészek egyike-másika különösen vonzó. (E szempontok miatt ez az előadás számomra ténylegesen kihagyhatatlan volt, minden szereplője, a rendező és a szerző miatt is.)
Az említett „Káli holtak”-forgatás részei leginkább az első felvonásba kerültek, és ez amiatt is szerencsés, mert itt még egészen frissek vagyunk mi is, ellazulva tudjuk ezeket a jeleneteket nézni. Ezek után különösen jó, hogy a második rész magasabb fordulatszámra kapcsol. (Aki a forgatás 6 jelenetére igazán figyel, észreveheti, hogy ezek cselekménye is folyamatos, van köztük kapcsolat - az más kérdés, hogy elsőre ki az, akinek még erre is van energiája. Az, hogy a Hamletből kiragadott foszlányok sorban követik egymást, valamivel feltűnőbb számunkra, de semmi nem logikátlanul került a darabba, az számomra átjött.)
a terepasztalnál: Dankó István és Mészáros Béla
A rendező sikeresen ki tudja a Kamra terét tágítani. Fel sem merülhet, hogy igazán nagyszabású látványelemekkel éljenek, de kreativitással ezt a problémát leküzdik, így az előadás mégis látványossá válhat.
Ehhez a produkcióhoz a színház a közönségtől kért legó-adományokat, és ezek felhasználásával terepasztalokat építettek, amelyek háttérként szolgálnak a színészek jeleneteihez. A technikát nem rejtik el, előttünk forgatják le ezeket a jeleneteket, amelyek néha a színház közönség elől elzárt tereit (öltözők, büfé) is mutatják.
A terepasztalok kidolgozása a nagyon alapos háttérmunka egyik jele, a díszletet a rendező, Kálmán Eszter jelmeztervező és Szöllősi Géza hozta létre. Nagyon megértem, hogy ezeket ki is akarták használni, ha már elkészült, és már csak ezért sem vették rövidebbre a zombi-film forgatását.
Dankó István a „zombi apokalipszis” rendezője, és ettől a minőségétől még az sem idegen, hogy a terepasztalt bekamerázza akkor, amikor a forgatási jelenetekhez ez kell. A színháziak ellenpontja ez a filmes, aki az általa készített giccset szeretné művészetként eladni nekünk.
A vele kapcsolatos betétekről eszünkbe juthatnak azok a tévésorozatok, amelyek manapság már szintén a művészszínházak jó színészeit hasznosítják, a közreműködőknek ezzel lehetővé téve nemcsak a megélhetést, hanem az alkalmankénti meghasonlást is. (Húsz éve még fel sem merülhetett ilyesmi, a színészek egyrésze a magas művészetnek élhetett kis pénzekért, míg mások csak sorozatokban léteztek. Nemigen volt átfedés, a Katona sem adta volna ki a színészeit napi sorozatokhoz.)
Itt a filmes betéteknél nem hagyható ki a két operatőr, Török Marcell és Kovács Bálint említése. Rájuk is nagy szükség van ahhoz, hogy jól működjenek a közvetített jelenetek, amelyek forgatásánál az éppen nem szereplő színészek is segédkeznek. Ne maradjanak ki a zenei szerkesztők sem, Vranik Krisztián és Vajdai Vilmos – ők is kellettek a hatás megteremtéséhez.
Egy kivetített jelenetből idézve
A Kamra egyik nagy előnye a Katonával szemben a mozgatható nézőtér. Most a terem két hosszú oldala mentén helyezkedtünk el, a színpad két oldalán, amely meghosszabbodik az előcsarnok felé, közvetítenek innen is jeleneteket. (Egyes helyekről az itt bonyolódó események is jól látszanak, máshonnan nem, de minden lényeges mozzanat ki van vetítve, semmiről nem maradunk le, minden hely teljesen jó.)
A szemközti falon lévő vetítővásznon futó közvetítést nézhettük, és néha az is előfordult, hogy eközben egyetlen színész sem volt a színpadon. Erre a félig színház-félig mozi helyzetre kell számítania azoknak, akik az előadást meg fogják nézni. A változatosság és az előadás mozgalmassága eleve segít abban, hogy ne érezzük igazán hosszúnak a színházban töltött időt.
Egy ilyen felépítésű térben a többi nézőtől sem tudunk elvonatkoztatni, mások reakciói is hatnak ránk előadás közben, akár az is, hogy a nézőknek közel negyven százaléka maszkban volt (ahogy a nézőtéri dolgozók is), átjön ezáltal még az is, hogy nem múlt el a veszélyhelyzet, bár itt ezt szerencsére nem a félig üres nézőtér jelzi, mint néhány másik színházban.
Az előadáson nézőként megjelent számos színházi ember is, köztük nem is egy egészen fiatal és nagyon tehetséges színész, és persze befutott művészek is. Jelenlétük eszembe juttatta, hogy rájuk ez az előadás nyilván másként hathat, érzékenyebben érintheti őket. De ezt a színházi játékot látva a mezei nézők is beavatottnak érezhetik magukat, feltételezik, hogy ilyen egy színház átlagos működése, vagy azt, hogy egy nagyon színvonalas paródiát látnak.
Térey János több darabját is előadták, a „Kazamaták” miatt még a Katona tagjainak egy részét személyesen is megismerhette, íróként közel kerülhetett a színház világához. Ezen túl – ahogy a színlap is feltünteti – módjában volt a POSZT-ra válogatni, így ennek kapcsán sok színház hátsó traktusába is eljuthatott, de ő maga mégsem volt színész vagy rendező - a külső nézőpontja megmaradt.
Olvasás közben is éreztem, de most a színpadi verzióban különösen, hogy a szerző szeretettel, megértéssel fordul az önmagát kereső színész-hőse felé, aki (nem véletlenül) éppen Hamletet játszik.
A színész kiszolgáltatott – ebben lehetne a főhős helyzetét összefoglalni, és tanúi lehetünk három felvonáson át egy olyan szépen induló karriernek, amely megtörik, de talán nem véglegesen. Törvényszerűnek látszó folyamatnak vagyunk a tanúi, látjuk a csapdahelyzeteket, követjük, ahogy hősünk egyre jobban szétesik, de eközben rokonszenvezünk vele… Ez lenne a kiégés, amelyik annak juthat osztályrészül, akit pályája elején túl gyorsan felkapnak.
Az előadás három része a hanyatlási folyamatot a kezdetektől mutatja be, de azt nem, hogy jutott el Alex a siker küszöbére, miként küzdötte fel magát hősünk a Jászai-díjig. Az első rész bemelegítés – megismerjük a színészt, főleg a forgatáson, majd a Hamlet felújításán, a második részben a Haramiák kevéssé szerencsés próbafolyamatán van a hangsúly, és az utolsó rész a teljes szétesésé.
Rám a második rész hangulata hatott a legjobban, ebben a legtöményebb a színházi közeg bemutatása és legkevesebb a filmezés. (Szokodi Bea képei mind erről a részről készültek, a fotósoknak ezt mutatta meg a színház előre.)
A színészléthez tartozó feszültségek érzékelődnek, de a regény még bőven a covid előtti időkben született, amikor még létezett a TAO-támogatás is, azaz a színházak a nézőszám arányában kaphattak kiegészítő pénzeket cégektől, azaz valamivel élhetőbbnek tűntek a viszonyok. Akkoriban az árok még valamivel kevésbé volt mély a két oldal között, és az előadásban így inkább csak a politikai jobb és bal jelenik meg erőteljesebben a „trianoni Hamlet” kapcsán. Az előadásból nem derül ki, hogy Térey mennyire látta tragikusnak a színházi közeg megosztottságát. Mostanában ez a három évvel korábbi állapot szinte idillinek tűnik, sokkal sötétebben is bemutatható lenne a 2021-es színházi világ, különösen akkor, ha a független alkotók helyzetét nézzük. Utóbbiak más jellegű problémákkal küzdenek, mint a vezető művészszínházak főszereplői, akik még sorozat-felkéréseket is kapnak.
Térey Jánost nagyon sokszor láttam a Radnóti, Örkény, Katona főpróbáin akkor is, amikor nem volt POSZT-válogató. Ez volt az ő színházi közege. (Nem zárom ki azért, hogy járt esetleg kevésbé felkapott független előadásokon is, de talán kevésbé gyakran. A műveiből ez számomra nem derült ki, csak az, hogy ő is szerette pl. Zsótér egyik opera-rendezését, mert az élményt átengedte egyik főhősének.)
Az előadásban a rendező nagyon jó helyzetbe hozza a színészeket, akik talán emiatt is fogják az összes előadást élvezni, mert jól érvényesülnek és érezhetik, hogy bennük gondolkodtak.
Rujder Vivien, mint feleség (Eszter)
Rujder Vivien megkaphatta a főszereplő összes barátnőjét, színpadi és magánéleti partnerét, a társulat üdvöskéje, az éppen legjobban futtatott szép szőke színésznő, aki akár 0-24-ben is játszhatna, mert rá mindig van igény. Miközben szerepből szerepbe ugrál, alig változtatnak rajta, leginkább a hajviselete jelzi a különbséget az egyes alakok között. Ez nemcsak takarékos megoldás, de jellemző is – nemritkán a többször elváltak élettársai erősen hasonlítanak egymásra, ugyanahhoz a típushoz vonzódnak a legtöbben egész életükben.
A Káli holtak egyik jelenete forgatás közben - Botond és Juli
A barátnők sorába tartozik a színpadi szerelmes, Ophélia, akivel nem tud igazi kapcsolatot kialakítani Hamlet, ahogy Alex sem tud egyetlen partnere mellett sem megragadni, és végre felnőni. Rujder Viviennek talán jó, hogy egy előadásban ilyen sokféle naiva lehet, és egyes énjeinek (leginkább a feleségnek) némi mélységet is adhat. De csak annyit, amennyi az adott szereplőhöz jól illik. (Említődjön itt meg az a friss fejlemény, hogy a színésznő Junior Príma-díjat kapott a napokban. Az első bárányka óta elmondható, hogy szépen alakul a pályája, örömmel követem.)
Fullajtár Andrea - az anya
Fullajtár Andrea az igazgató volt felesége, a nagynevű színésznő, aki már túl van a fénykorán, de még/már megteheti, hogy egy nyilvános közönségtalálkozón legyen önálló véleménye. Gertrúd is az övé, ő a színész igazi anyja, sőt kap egy ziccert: megjelenik általa Jászai Mari is, akihez (az elnyert kitüntetés miatt) Alex gyakran fordul támogatásért. Elég nagyfokú önirónia érzékelhető az alakításában, mintha a színésznő maga is érezné, hogy sok ponton igazán köze van ehhez a szerephez. Nagyon jól el tudja akár néhány másodperc alatt is különíteni egymástól színpadi alakjait, képes egy laza, vicces jelenetet tíz másodperc alatt drámaiba fordítani.
Jászai Mari és legújabb pártfogoltja
A színészeknek talán túl sokat is jelenthet a Jászai-díj, vagy más külső elismerés - Térey rengeteg időt tölthetett színész-büfékben, így ezt személyes beszélgetésekből érzékelhette, ez a mozzanat nem véletlenül kap nagy hangsúlyt az előadásban, szintén nem kis iróniával. (Ez nem a regényből származik, az átdolgozók leleménye, de nagyon illik hozzá. Közben eszembe jutott, hogyha a Kossuth-díjról lett volna szó, ugyanez a jelenetsor nagyon másként festene. )
A visszajelzés igényét érzékelteti az előadásban a kritika, és egyes orgánumok gyakori emlegetése. Az előadás derűs pillanatai azok, amikor kritikákból idéznek, és ezek az egyébként valóban tipikus sorok azonnal idézőjelbe kerülnek. Tényleg olyan sokat számít az, hogy egy előadásról ki mit gondol? – Nincs két egyforma néző, mindenkire másként hat egy előadás és még ugyanarra a nézőre is másként, ha más körülmények között töltötte a napját, éhes, fáj a feje, vagy netán hirtelen szerelmes lett. Lehet, hogy egy véleménynek olyan nagyon nem kellene visszahatnia a játszókra.
Alex és Mari ( a Jászai-díj)
A műben kevesebb jelenetben, de hangsúlyosan ott van az apafigura is, mégpedig Bán János személyében, aki a Katona egyik alapító színésze, és mindig jó hír, ha benne van egy szereposztásban. Hamlet atyjának szelleme, a színész haldokló apja, és a már pályája végéhez közeledő, nagynevű kolléga, aki mintha háttérbe szorulna a színház frissen felkapott sztárjai és az igazgató mögött. De így sem figyelmen kívül hagyható, a közönségtalálkozón odavetett Ciceró-idézete (annak Catilina ellenes nagy kirohanásából, amely személyes okokból is a kedvencem, kb. 30 éve egy bablevest nyertem ennek köszönhetően) jelzi, hogy mindehhez lenne hozzátennivalója, de inkább hallgat.
Az előadásban Mészáros Béla által játszott kulturális újságíró egyébként sincs azon a szinten, ahogy a társulat többi tagja sem, hogy egy ilyen megszólalással bármit kezdhetnének, így ez akár az idősebb színészgeneráció öncenzúráját is jelezheti.
Mészáros Béla más jelenetekben színházi súgó, DJ, illetve a konkurens pályatárs, akihez képest Alexnek érdemes lenne jobban játszania. Vele kapcsolatban kiemelhető az, ami nincs: a történet nem szól arról, hogy a színész életét a kollégái nyomorítják meg. Ha a körülmények másként alakulnak, egy másik felfogásban belőle is lehetett volna Csáky Alex.
Az előadásban van még három karakter, akiknek dramaturgiai szerepe sem elhanyagolható, és nagyon sokat nevetünk, ha színre lépnek. Különösen színesek, bár a rájuk adott kosztüm kizárólag fekete és fehér. A szőnyeg vörös, a terepasztal zöld, de a jelmeztervező csak ezt a két színt használja, talán ezzel is eltávolítva a látottakat a való világtól.
Takátsy Péter, a színház fontoskodó főrendezője (a nyakában lógó két szemüveggel!), aki a felszín alá nyomott konfliktusban áll Elek Ferenc igazgatójával, aki ráadásul a rendezéseiben színészként is játszik. Mindkét figura nagyon él, paródiaként is értelmezhető, és nagyon jól szórakozunk, amikor bármelyikük színre lép. Vizi Dávid dramaturgja az ő árnyékukban próbál mégis látszani, emlékezetes, ahogy garbója nyakát gyűrögeti a közönségtalálkozón, és ráveszi magát a hozzászólásra. Ez a három alak igazi mestermunka, és sokkal jobb rájuk visszagondolni, mint amilyen könnyű őket szétboncolni. (Ha valamiről, erről az előadásról mindenki fog írni, akinek módja van rá, és ez a három figura különösen hálás téma lesz, nem mintha ezeknek a színészeknek a nevei nem beszélnének már jó ideje magukért. Köztük a legfiatalabbnak, Vizi Dávidnak is nyílt már több alkalma a bizonyításra, és ezeket ki is használta.)
Ahogy őket néztem, eszembe jutott, hogy milyen hatása lenne ennek az előadásnak, ha egyszer kizárólag színházban dolgozóknak játszanák le, igazgatóknak, rendezőknek, akkor még mennyivel nagyobbat tudna robbanni.
Egy régi interjúban olvastam, hogy a Katonában Szilveszterkor megszokott dolog a vezetőség és a kollégák parodizálása. Lehet, hogy ezek a színészek sokat merítettek a társulat közös élményeiből, és ezekbe az alakokba még hasonló élményeket is beépíthettek. Nagyon jó, hogy egyiküknél sem egyszerűsödik le a figura direkt-paródiává, pedig már a regény olvasásakor éreztem, hogy Térey a Katonát tekinthette legfőbb inspirációs forrásának a regényhez, így jobb helyen nem is hozhatták volna létre ezt az adaptációt.
Ahogy ez már köztudott, Térey maga is Tasnádi Bencében látta megtestesülni regényének főszereplőjét. A színész eddigi pályáját ismerve, nem is kérdéses, hogy neki való ez a szerep. (De milyen sokat kellett várni a meghirdetés óta, hogy erről meggyőződhessünk!) A karantén előtti Poppeára többször gondoltam, az arra volt jó példa, hogy lássuk, Tasnádi Bence mennyire fel tud erősíteni egy kisebb figurát is (megfelelő rendezői támogatással persze). Ezt a nagy terjedelmű, hatalmas lendületet és folyamatos jelenlétet igénylő szerepet is elbírja. Négy órán keresztül pörög maximális fordulatszámon, rohan, papírt eszik, kúszik, végig vonszolják a földön...(Az előadásban nagyon sok a "föld-elem", tisztára fizikai színházzá válik, a főszereplőt nézve mindenképp.) Remélhetőleg a kiégéstől még messze van, eddig nem vettem észre, hogy túlkényeztették. (Négy éve kapott ő is Junior Príma díjat, illetve szakmai díjat a színikritikusoktól, ha Jászait még nem is.)
Alex szerepe hálás, és a színész számára ennek eljátszása akár terápiás jellegű is lehet, jó volna azt elképzelni, hogy ezzel bizonyos csapdahelyzeteket elkerülhet, mert előre kijátszatja magából.
Mit akarhat még egy színész, akiért rajonganak a nők, művészszínházban dolgozhat, díjat is kapott és ezen túl még sorozatba is hívják, így még bevétele is van? – erre a kérdésre keresi a szerző a választ. Miért tengődik valaki ebben a helyzetben hasonlóan, mint Anyegin, vagy a szerző kedvelt diplomata hőse, aki szintén nem tudta, hogy mihez fogjon, annyira sikerült neki minden? – Ez a férfi sokat dolgozik, elvileg azt csinálja, amit szeretne, de mégsem érzi jól magát – nincs mire vágynia, amit ne kaphatna meg.
Tasnádi Bence Alexként is szerethető, együtt tudunk vele végig menni, és reménykedünk, hogy egyszer – a történet keretein túl – majd fel is nő. A regénybeli sodródó figurát kelti életre, nem éreztem sem mélyebbnek, sem felszínesebbnek ezt az alakot annál, akiről olvastam, de jelentősen szimpatikusabbnak igen.
(Ez mégis csak a Káli holtak, és nem Csehov.)
Az előadás elsősorban a színházról és a színészek kiszolgáltatottságáról szól, de odavetődik egy ponton a „Neked nincs bajod magaddal?” kérdés (nagyjából így) is, és a válasz erre már erősen nézőfüggő. Lehet, hogy van, aki ezt észre sem veszi, vagy nem jut eszébe, hogy magára gondoljon. Egyszerűbb ezen túllépni, és a közállapotokon meditálni…Ki tudja, ha igazán belegondolunk, nem vagyunk-e mi is szétesőben, ahogy Csáky Alex, csak rólunk nem fog regény íródni.
PS. Hátravetett bevezetés (hogy még egy Szokodi Bea-kép elférjen)
Megjelenése után nem sokkal olvastam el a Káli holtakat, mint ahogy Térey János többi regényét és drámáit is, de különösebben ez nem ragadott meg, így sokkal jobbnak érzem ezt a feldolgozást, mint a kiindulópontként szolgáló regényt. Ez feltétlenül hozzátartozik a teljes képhez. A szerző halála sem befolyásolhatta ezt. Ez az előadás meggyőzött arról, hogy érdemes volt ebbe ennyi energiát fektetni.
„A Nibelung lakópark” olyan igazi nagy élményemmé vált (Mundruczó Kornél előadásaként is), hogy emiatt egy életre kíváncsivá váltam a szerzőre. Minden végzős osztályomnak emlegettem, régi merészebb korszakomban még olvastattam is.
Ha egy ilyen meghatározó élményt kap az ember valakitől, akkor utána még hosszan képes várni a következőre, és menet közben elvan azokkal a művekkel, amelyek nem lenyűgözőek, csak elég jók.
Térey Jánosnak több más munkáját is eléggé tudtam szeretni, ha annyira nem is, mint éppen a Lakóparkot (még mindig várom, hogy egy csapat a teljes mű bemutatásába bele merjen fogni), és nagyon fájt a szívem, amikor időnek előtte lezáródott az életmű, és most már nincs mire várni.
Térey most már nem fogja nekünk megírni, hogy élte meg a karantént, nem fog egyetlen hőse sem keseregni azon, hogy kedvenc étterme nem szállított ki időben (vagy lazacot pont nem), vagy túlságosan unatkozik értelmes cselekvés hiányában, sőt azt sem tudhatjuk meg, hogy sikerült kicsi fiai otthoni tanítását és az alkotómunkát egyeztetnie – ez már mind nem lehetett az ő problémája. Néhány napja lett volna a születésnapja, a bemutató az 51.-re lehetett volna ajándék.
A Káli holtak újjáéledése színdarabként azt igazolta, hogy még mindig jöhetnek az életműből származó új impulzusok, és ennek a fejleménynek feltehetően ő is örülne, ahogy annak is, hogy erre a majdnem másfél évet csúszott előadásra november végéig elkelt az összes jegy még a bemutató előtt. (Előadás előtt nyilván egy-két foglalás felszabadulhat, mástól még lehet jegyet venni az utolsó pillanatban, ha valaki nagyon akarja, semmi sem lehetetlen – nézzétek az „eladó jegyek” oldalt a fb-on, több is van ezekből.)
PS.2. 2021.09.22. Nem, nem kezdtem el újra a Káli holtakat olvasni az előadás hatására, de a töredékben maradt visszaemlékezést, a "Boldogh-ház"-at igen, és nagyon sok minden felidéződik a saját gyerekkoromból. Hiába, mindössze két hét különbség volt köztünk, és még annál is több közös pontot fedezek fel a szövegben haladva, mint amennyiről eddig tudtam.
PS. 2021.09.27. - Néhány mondattal még itt-ott kiegészítettem a szöveget (leginkább zárójeles megjegyzésekkel). Tegnap ismét elvetődtem az előadásra, és ismét megfogott. Elsősorban az, ahogy a társulat együtt játszik, egészen olyan, mintha egy zeneművet adnának elő. A most már szinte csak mezei nézőkből álló közönség jól vette a poénokat, érezhetően nagy siker volt így is, hogy már nem szakmabeliek mentek, ahogy az első alkalmakra. Nem ment haza senki. - Az előadás tényleg nem rövid, viszont a szereplők közül ÖTEN benne lesznek a Kamra újabb bemutatójában is, amelyet Tarnóczi Jakab rendez (Isten, haza, család), és amelyikről azt rebesgetik, hogy az ennél is sokkal hosszabb lesz...- Jegyek már arra is előre elfogytak, decemberre lehet majd venni, talán meg lehet előlegezni a bizalmat.
