Schwechtje Mihály új színházi bemutatója „fekete komédiaként” szerepel a színlapon, és a létrehozott előadás meg is felel ennek a minősítésnek.
Ez az előadás fontos témáról szól (a mindennapi korrupcióról), nem túl örömteli a konklúziója, amelyet muszáj lenne megfontolnunk, de mégis szórakoztató, leköti a nézőt, a kivetítések miatt még látványosnak is mondható, sőt a színészek is szerethetőek benne. Ennél többet nem nagyon lehet várni semmitől, alulfinanszírozott független csapattól aztán pláne nem.
A Jurányi ezzel a premierrel nyitott elsején, és nagy színházterme tele lett erre a csütörtöki második előadásra is, és remélhetőleg így lesz ez még hosszú ideig, amíg csak a korrupció el nem tűnik végleg. (Sajnos, ha erre gondolunk, illetve Mikszáth és Móricz regényei is beugranának, akkor az előadás örökzöld marad...) A„suttogó propaganda” remélhetőleg megteszi majd a magáét, és gyorsan elterjed, hogy ezt az előadást meg kell nézni. Erről viszont a rendező első jurányis opusza jut eszembe, Az Örökség, amelyre nagyon nem volt egyszerű bejutni. Különösen szerencsés döntés, hogy ezt az előadást már eleve nem a Kamaraterembe tervezték, ide jobban be fognak férni a pótszékek is idővel…
A korábbi évek gyakorlatától eltérően erre az előadásra konkrét helyre szóló jegyeket lehetett venni, azaz most már nyugodtan választhatja ezt a helyszínt az is, aki utálta mindig a bejutáshoz tartozó sorban állást.
Ezért az előadásért persze akár az ajtó előtti hosszas nyomulást is érdemes lett volna bevállalni.
Közéleti problémáról szóló előadás esetén nagyon nehéz elérni, hogy ne érezzük a tanmese ízt a történeten, még akkor sem, ha lényegileg mégis az, ne legyen lebénítóan tragikus, de ne is legyen súlytalan, viszont legyenek olyan érdekesek a szereplők, hogy ténylegesen foglalkoztasson minket a sorsuk.
Schwechtje Mihálynak ezúttal is sikerült a mutatvány, a szereplők életszerűen beszélnek, és a színházban töltött másfél óra alatt igazán sokat lehet nevetni, bár eközben kis bűntudatunk is lehet, mert érezzük, hogy ezt talán mégse volna szabad, mert valójában annyira elkeserítő az, aminek a tanúi vagyunk. Kapunk egy happy end-szerűséget, de tudjuk, hogy akár tízpercenként tragédiába fordulhatna minden. (Az, hogy ez a vég mennyire jó, erősen kérdéses, mindenesetre nem életszerűtlen. A poént nem lövöm le azért…)
Az Örökséghez hasonlóan a főszereplőt leszámítva mindenki „fregolizik”, azaz több szereplőt lelkesít át, teljesen ellentétes felfogásúakat is. Ez nemcsak praktikus megoldás, bár az is, mert olcsóvá és egyeztethetőbbé teszi az előadást, hanem egyúttal kifejezi, hogy mindannyiunkról szó van, politikai nézeteinktől függetlenül sokféleképpen érintve vagyunk a mindennapjainkban.
Az előadásban sikerül a korrupció témáját valóban alaposan, és nem sablonszerűen körüljárni.
Mi van akkor, ha nagyon erősen ragaszkodunk az elveinkhez, és nem vagyunk elég flexibilisek? – Erre a kérdésre a válasz nagyon nézőfüggő, és az előadást is ki-ki aszerint fogja megítélni, hogy maga miként foglalna állást a darab első jelenetében felvetett kérdésre: bűn-e, ha a belügyminiszter egy műtéti várólistán előre soroltatja saját anyját? Mi miként cselekednénk hasonló helyzetben, ha módunk lenne hasonló előnyökhöz jutni? Ha mi lennénk bajban, akkor kivárnánk-e a sorunk, ha módunk lenne mindezt elkerülni?
A történet központi szereplője a kivételek közé tartozik, igazán tiszta ember, aki semmiképp nem hajlandó a megalkuvásra, és minden baja ebből származik. Ha Polgár Juli képes volna a legyintésre, a kompromisszumokra, nem lenne a „Szabad Európa” mozgalom egyik élharcosa, de nem is kerülne teljesen kiszolgáltatott helyzetbe forgalmi vizsgáját követően. Az, hogy idővel ő is megtanulja az igazodást, szinte szükségszerű (ahogy látjuk, még az életben maradásához is jól jöhet), de nem biztos, hogy annyira jó hír nekünk. De a hegy tényleg nem megy Mohamedhez, az előadásnak ez a végső üzenete mégis elkeserítő. Talán akkor sem biztos, hogy a bemutatott viszonyokon lehetne változtatni, ha minden magyar állampolgárnak kötelezően előírnák az előadás megnézését (ez egyébként nem is ártana, de nem várható, hogy valami program éppen ezt támogatná).
Ez az előadás rendkívül jó lenne pedig arra, hogy egy középiskolás osztály megnézze és vitatkozzon róla – csak javasolni tudom azoknak, akik néha visznek színházba osztályt.
Az előadásban tényleg sokféle megközelítésben esik szó a korrupcióról. Ami nagyon előnyös: nem csak a kormányzatot, de az ellenzék magatartását is megvizsgálja a szerző, és szó van az egészen kis ügyekről is, a hétköznapiakról, amelyeket a lakosság nagyrésze talán már természetesnek is tart.
Az előadás egy kiragadott példa körül forog: mi van, ha a vizsgabiztos kenőpénzt vár el a vizsgáztatásért, és a vizsgázó elvből nem hajlandó plusz pénzt fizetni? Homokszem kerül a gépezetbe, hiszen mindenki (az iskola, az oktató, a vizsgabiztos, a tanuló) is akkor jár jól, ha a vizsgázók – egy idő után – mindenhogyan átmennek, ha tudnak vezetni, ha nem.
Polgár Juli, az igazság bajnokaként kerül összeütközésbe mindenkivel, még azokkal is, akikkel eredetileg egy cél érdekében harcolt, általa mindenki más megalkuvónak tűnik. Eszünkbe juthat róla Antigoné is, de akár Kohlhaas Mihály, tetszés szerint. A világirodalomban fel-feltűnik néhány megalkuvást nem ismerő személyiség, ha nem is gyakran.
Persze, akinek van saját élménye, azt is felerősítheti – nekem is volt két olyan esetem tanári pályám során, amikor sokkal jobban jártam volna, ha 10% körüli teljesítményre mégis átengedek valakit, az egész életem máshogy alakulhatott volna ettől. (Ez azért 23 év tanítás során mégsem annyira sok, valóban csak kétszer kerültem ennyire kemény helyzetbe, viszont mindkettőnek megadtam az árát bőven.)
Az előadásból némi iróniával leszűrhető, hogy egy kis megalkuvás, szemhunyás sosem árt, a világ folyása a „kéz kezet mos”-tól válik gördülékennyé.
Miután ez egy új történet, sokat hozzáad az is, hogy aki beül, csak sejthet egyes fejleményeket, de a várakozásainkhoz képest mindenképp érnek minket majd meglepetések. Emiatt nem lenne szerencsés, ha szépen összefoglalnám a cselekményt, és nem is teszem. Mindenhogyan tanulságos a megtekintés, és valóban jó élmény is ezt egy tömött nézőtéren tehetjük meg – reményt ad, hogy egyszer mégis ki lehetne a „korrupció mocsarából” mászni.
Az, hogy ez ennyire jó, nagyon múlik a rendezőn, sőt a látványtervezőkön is, de még inkább a hihetetlenül sokat gyorsöltöző, egyik karakterből a másikba ugráló színészeken. Helyenként annyira gyorsak a váltások, hogy már önmagában ez is bravúr.
Kristina Ignjatovicnak ez esetben a szokásosnál is nagyobb szerepe van jelmeztervezőként, mert gondolnia kellett arra is, hogy ezek a ruhák könnyen átvehetőek legyenek – a szereplő átváltozását ez jelzi igazán.
Számomra ebben a szereposztásban csak egy „tiszta lap” volt, Mari Dorottya, mindenki máshoz már több korábbi jó élményem kapcsolódott. (A pályakezdő színészt is láttam volna már mostanáig, ha nem jön a covid – egy teljes osztály részére volt foglalásom az Ódryra, a Boci boci tarkára.) Ideális választás a szerepre a szép szőke fiatal lány, minden szavát el lehet hinni, még azt is, hogy saját nagymamájával kivárnák az 53 hetet a csípőprotézis műtétre.
Körülötte viszont pörögnek a kollégák, ugrálnak szerepből szerepbe.
Egger Géza feltehetően nem fog felkérést kapni arra, hogy egy autósiskolát reklámozzon, és én sem szeretném, ha a lányom autós oktatója ő lenne. Egyszerre fenyegető és vicces figura, éppen az ő alakján nevetünk legtöbbször, de rendőrként is emlékezetes, bár csak egy villanásnyira jelenik meg. Nem először játszik monomániás személyiséget, kellően nyomasztó ahhoz, hogy a darab „thriller-vonalát” egymaga megteremtse.
Hajdu Szabolcs és Szabó Domokos sok filmet és színdarabot is felidéznek a megjelenésükkel, és még sose bántam meg, ha valamit miattuk választottam. Akinek hasonló tapasztalatai vannak (lsd. Ernelláék, Kálmán-nap, Egy százalék indián), azok hagyatkozhatnak erre a tapasztalatukra. Rám erősen hat, amikor valaki annyira természetesen tud kimondani egy mondatot, mintha civilben tenné – a Schwechtje Mihály előadásokhoz ez a képesség elengedhetetlen, annál jobb, minél kevésbé tűnik színésznek valaki. A két színész ennek az alapkritériumnak most is megfelel, és elhihető nekik a szakmáját megunt rendőr, az ellenzéki tüntetés-szervező, az autós oktató (Hajdu Szabolcs), ahogy a mentősből lett vizsgabiztos is, aki azt is megszenvedi, ha korrupt és azt is, ha nem (Szabó Domokos).
Pálya Pompónia az elmúlt években a székesfehérvári színházban kezdte a pályáját, én még az Ódryn néztem és az Örkényben, ahol gyakorlatát töltötte. Neki nagyon sok gyorsöltözés jut, és talán kevésbé jó szerepek. (Az Ódryn megszokhattuk, hogy idős embereket is ráosztanak fiatalokra, de ezt aztán valóban nehéz hitelesen úgy megoldani, hogy ne az alakból ne legyen se karikatúra, és ne váljon illusztrációvá sem.) Harcostársára féltékeny ellenzéki szervezkedőként marad meg nekünk. (Az előadás elején ráadásul módja lesz figyelni, ahogy elfoglaljuk helyeinket, mintha egy mozgalmi gyűlésre érkezőket nézegetne, egészen olyan. Ezért se nagyon irigyeltem, mert ez sajnos nemigen érvényesül, a nézők a sorokba való bemászással vannak elfoglalva.) Nagyon szerencsés viszont, hogy alkata hasonló Mari Dorottyáéhoz és az, hogy számos jelenetben éppen az ellentétét játszhatja (lsd. forgalmi vizsga) így igazán jól jön ki.
Egy szó mint száz: remek ez a darab, a csapat, amelyből nem maradhat említés nélkül a zeneszerző, Bernáth Péter, a látványért felelős Szombathy András és Alvégi Lóci, és a produkciós vezetők: Gulyás Dóra és Petrovits Genovéva sem. A témáról pedig így is, úgy is muszáj beszélni, hátha valami mégis változhat. Próbáljunk ebben hinni.
PS. A bejegyzéshez Szokodi Bea képeit használtam, köszönettel.