Nem volt rossz ez a hétfő, de az egész napi munka után az átlagnál fáradtabban mentem gyalog a Centrál felé (a Lánchíd lezárása most szép nagy kerülőt is jelentett), és nem tartottam a legjobb ötletnek, hogy így állítok be a Kisszínpadra, teljesen kilúgozva, ámde még mindig a péntek-szombati dupla Don Giovannin gondolkodva. Nem sok szerencsétlenebb helyzet lehetne, bár azt is tudtam, hogy az előadás így megmutathatja erejét: kihúz-e a gödörből, vagy sem, ez itt a kérdés. Ha elég jó Pokorny Lia, eléri, hogy a kiszabott 75 percig csak vele foglalkozzak, ha meg nem…(probléma lesz ajánlót írni) – gondoltam.
Nem tudom, hogy a többi (180-250?) néző, ahányan megtöltik a Kisszínpadot milyen állapotban ment oda, mit élt át, engem személy szerint a legelső dal harmadánál-felénél, elkapott Lia, és meg tudott végig tartani. Ebből a tapasztalatból elmondható, hogy nyugodtan bevállalható az előadás munkanapon, bármilyen helyzetben, számítani lehet arra, hogy sokkal jobb állapotban fogunk távozni, mint ahogy odamentünk. Melegen ajánlom a megtekintést, elsősorban azoknak persze, akik már több mindenben látták a színészt, és most még mélyíteni szeretnék a róla alkotott képüket.
Volt már bőven a covid előtt Pokorny Liának saját előadása a Kisszínpadon, a Dolgok… és ennek a megszűnése (kb. egy évtizeddel korábban, mint ahogy elfogadható lett volna) nyomot hagyott bennem. Valóban annyira ritkán láttam állótapsos prózai előadást (a Nemzeti legutolsó alföldis félévét leszámítva, ahol ez mindennapossá vált a végére). Most emiatt is akartam azonnal látni, hogy nyomot hagyjak a pillanatnak, amikor a színésznő valamiféle kompenzációhoz és egy tőle mindenhogyan elvehetetlen produkcióhoz jutott.
Ez az övé, és erre azért érdemes menni, hogy élvezzük a kisugárzását.
Aki most azt várja, hogy szépen összeszedjem azt, hogy a sanzon esten pontosan miket is énekelt, az csalódni fog. Néhány dalt ismertem, lesznek, akik esetleg még ennél is többet, de kevesen mondhatják el magukról majd, hogy nekik ezek közül minden már korábban is megvolt. (Lesz, akinek idővel mégis ismertté válik mind, ennek az előadásnak is várhatóan ki fog alakulni az újranéző rétege.)
Stábfotó a segítőkkel
A dalokat nagyon jó keretbe foglalta, és ugyan a színlap kilenc támogató kollégát is felsorol munkatársként, ez a valaki(k) által létrehozott szöveg pontosan úgy hat, mintha Lia ott és akkor találta volna ki, egészen spontán. Ez az a benyomás, amelyet valóban művészet előidézni. A természetességet.
Tegyünk úgy, mintha kívülről benéznénk egy nagy ház különböző lakásaiba, és próbáljunk valamit megállapítani az egy-egy benyomásból... Ez az elgondolás, és minden ablakhoz, ahova benézünk egy-egy másféle szerelem-típus kapcsolódik, amelyek közül néhányat maga is átélt a színésznő, de nem mond semmi konkrétat - marad a sejtetés.
Ami nagyon remek: igazán kevés kellékkel képes megteremteni a dal atmoszféráját, nem gyorsöltözések tömegével vált ki hatást, hanem valóban csak egy táska, egy kalap is elég mindehhez.
Nagyon sok dal szól részben a színházról, a színészetről is, és emiatt elmondható, hogy bennem némileg összekapcsolódott az előző nap megnézett Amy világával (bejegyzés a napokban várható), amelyben Hernádi Judit volt „A” színésznő, akivel kapcsolatban elgondolkodhattunk ugyanezekről a kérdésekről, illetve a Vígszínház új premierje hasonlóképpen alkalmas lehet erre (Szerelmek városa).
Az első dalban nagyon megfogott, amikor a felénél egyszer csak következett egy meglepetés fordulat, és a szöveg helyett arról énekelt, hogy mi is nyomasztja éneklés közben, melyek a zavaró körülmények. Ebből olyan sok volt, és olyan alaposnak tűnt a felsorolás, hogy ez már önmagában is emlékezetes, bár még bele se vágtunk az ikerláng-szerelem és hasonlók tanulmányozásába.
Az előadás egyébként itt-ott interaktív, ez a Dolgok kapcsán már jó módszernek tűnhetett. A közönség hajlandó volt jelentkezni, néhányan hangosan is válaszoltak a konkrét kérdésekre. De nem muszáj, ne rettenjen vissza senki, nem lesz kipécézve és nem kell elmondania, hogy hány csalódáson van már túl. Akinek semmi tapasztalata, az pedig előre láthatja, hogy hányféle csapdahelyzet vár rá, ha nem vigyáz – szinte más sincs, a szerelem kapcsán legalábbis nincs.
Aki akart, menet közben találgatott, hogy mely szituációk szólhattak közvetlenül Liáról, és melyek azok, amelyeket csak a teljesség igényével bevett a leltárba – van néhány eset, amelyikről ez biztosan tudható is.
A siker egyik kétségtelen titka az őszinte hangvétel és az önazonosság érzete. Ugyan egyáltalán semmilyen életrajzi tényt sem tudunk meg Pokorny Liáról, nem anekdotázik, de mégis azt érezzük, hogy közünk lett hozzá, és még sok minden másban is látni szeretnénk.
Abban, hogy ezt így sikerült létrehoznia, feltétlenül komoly tényező Babicsek Bernát, aki legjobb partnerként kíséri harmonikán, de egyben mintha biztonsági háló is lenne – maga a támogató erő. Jó látni, hogy néhány hét közös műhelymunka eredményeként egy ennyire egységes és élvezetes est születhetett, amelyet talán most már tényleg akármeddig énekelhet a színésznő.
A kiírásban 75 perc szerepel, de ne vegyétek komolyan, mert minimum 10 perc ünneplés erre még rájön, így kalkuláljatok, ha a Centrálba mentek Liaisont nézni.
