Ha most félreteszem a legutóbbi nagy élményemet, a Káli holtakat, amely minden papírforma ellenére egy igazán működő regényadaptáció, a jelenlegi pesti színházi kínálatban nagyon gyakori az olyan friss (vagy majdnem friss) előadás, amelyik annyira nem jó darabra épül, és egyértelműen az igazán jó színészek varázsa teszi nézhetővé, sőt nézendővé. A legtöbb rövid is, és mindenáron szórakoztatni akar minket. Muszáj valahogy visszacsábítani a nézőket, akik félelemből, vagy akár kényelemszeretetből/ anyagi nehézségeik miatt már megszokták, hogy távolságot tartsanak embertársaiktól, és köszönik, jól vannak otthon is.
Ebben a helyzetben merészség kortárs magyar tragédiát ajánlani, amelyben érintett a magyar társadalom számos rétege, és amelyet nehéz úgy kezelni, mint ami ránk nem vonatkozik.
Szomorú, de Spiró György 1985-ös története nem veszített aktualitásából, nagyon kevés szövegváltoztatás kellett ahhoz, hogy most se érezzük retrónak. Ezt nem lehet eléggé sajnálni.
A keddi előadás nagyon megfogott, bár volt előképem, felvételről láttam az első legendás előadást Gobbi Hildával, és élőben pedig még 1989-ben Törőcsik Marival is, akivel továbbjátszották. A darabot sokszor tanítottam, Spiróból évekig érettségiztettem, teljes tanári pályám alatt azok közé a kortárs szerzők közé tartozott, akikről sosem feledkeztem meg, emiatt is érdekelt, hogy mit hoz ki belőle a Gózon Gyula Kamaraszínház csapata.
Érdekelne, hogyan hatott azokra, akiknek ez volt a legelső élménye a darabbal kapcsolatban, ha valaki így nézte és most olvassa ezt, megköszönöm, ha megírja.
Ami a bevezetésben körvonalazott trendet illeti: az előadás részben mégis beleillik, hogy ez is egyrészes, és kevesebb, mint másfél óra, illetve ahhoz képest, hogy tragédia, viszonylag sokszor tudunk közben nevetni, nem tehetünk mást, és ez még erősíti is megrendülésünket.
Spiró György nem hiába tanulmányozta annyit Shakespeare dramaturgiáját, pontosan érzi, hogyan kell ellenpontozni, és így például jó érzékkel mutatja a darab legtragikusabb eseménye közben a két rendőr banális beszélgetését.
Illés Dániel és Stubnya Béla
Árkosi Árpád rendezése Ondraschek Péter realisztikus díszletében, Mészáros Zsófia sokat kifejező jelmezeiben igazi jó színház, amelyet a néző menet közben is élvezni tud, de mégsem fogja másnapra kialudni az emlékét. Van min elgondolkodni. Ráadásul a húzások nem jelentenek komoly beavatkozást, valóban csak arra törekedhetett, hogy ne múltidézésként hasson a mű. Sajnos minden érvényes, nem mondhatjuk el, hogy ez vagy az a társadalmi réteg azóta már jelentősen jobban él, már nincsenek hátrányos helyzetű, intézetben kallódó fiatalok és elhagyatott öregasszonyok vagy alulfizetett tanárok.
Kálid Artúr, Horváth Zsuzsa, Nagyváradi Erzsébet
Aki jól ismeri a darabot, az is élvezheti, annak ellenére, hogy tudja, mi következik, aki pedig egyáltalán nem, annak nem kell aggódnia, mert minden világossá válik. Miután nekem mind Spiró életműve, mind ez a mű evidenciaként van jelen az életemben, fel sem merül, hogy most a történetet elmeséljem.
A művel való minden találkozás számomra időutazás. Emlékszem ugyanis, amikor még miskolci gimnazistaként rengeteg időmbe telt, mire meg tudtam venni a szerző azonos című, öt drámát tartalmazó kötetének első, 1987-es kiadását. A sokadik könyvesboltban akadtam rá, ott is csak három példányt rendeltek belőle.
Az első bemutató 1986-ban a Katonában volt, és Gobbi Hilda játszotta a Vénasszony szerepét, akinek a szerző ezt eredetileg is szánta. A későbbiekben sok vidéki, illetve határontúli színház bemutatta (összesen még kilenc rendezésről számol be a színházi adattár), de Pesten senki nem mert/akart a legenda emlékével konkurálni, egészen 2020-ig, azaz 34 éven keresztül.
Árkosi Árpád nem is célozza meg, hogy egy újabb legendát hozzon létre. Amíg a Zsámbéki-előadásnak kiemelt sztárja volt a Vénasszony, illetve Gobbi Hilda, jelenleg egyértelműen ugyanazt észleltem, mint a legjobb Csehov előadásoknál: mindenki egyaránt lényeges, és egészen olyan, mintha csak a hétköznapok egy eseményének lennénk a tanúja. Emiatt is képes nagyon hatni, mert a történetet röviden akármelyik hírportálon is el tudjuk képzelni.
Félreértés ne essék: legelsősorban Horváth Zsuzsa miatt akartam már a bemutató idején is látni a darabot, akit gyerekként Miskolcon olyan sok előadásban megnézhettem, és akivel 1998-ban együtt dolgozhattam rendezőasszisztensként.
A történet a lehető leghétköznapibb módon indul, és semmi nem lehetne idegenebb a színre érkező nőtől, mint a Vénasszony megnevezés. Egy már nem fiatal, de életerős nőt látunk, aki nincs összeroppanva, még évtizedei lennének hátra, és akár fiatalosnak is nevezhetnénk. A macskája elvesztése után egy pillanat alatt látjuk megöregedni, de aztán vele együtt reménykedünk, mert mégis a küzdésen, az újrakezdésen, az új cél megtalálásán van a hangsúly. Spiró nagyon rövid idő alatt képes egész életének minden buktatóját, tragédiáját bemutatni, és még reményt is ébreszt bennünk: aki egy macskát 12 éven át szeretettel gondozott, az talán ennek a szeretetnek találhat új tárgyat is. (Látjuk persze ennek a lehetetlenségét, de a szerzővel szólva: „nem lehet nem reménykedni”.)
Egy ideig nem tűnik úgy, hogy minden odaveszett – a macska halála lehetne egy új kezdet is, benne van a nyitás lehetősége a többi ember felé. Az, hogy ez mégsem valósulhat meg, és nem lesz a tragédia után nagy összeborulás, Spiró realitásérzékéből következik. Kívülről persze könnyű jól látni, de mégsem léphetünk oda a szereplőkhöz, hogy mentsék meg kölcsönösen egymást, pedig megtörténhetne akár ez is. Mi a nézőtérről azért látjuk, hogy nekik mi lenne a jó… (De látjuk-e a kinyújtott kezeket a saját életünkben? Észrevesszük-e a párhuzamos helyzeteket? – Az előadás kapcsán a látottakat mindenki személyes vonalon is tovább tudja gondolni.)
Ebben a rendezésben minden és mindenki nagyon hétköznapi, és pont ez benne a riasztó: azok az emberek, akikkel találkozunk lehetnének nyugodtan a szomszédaink is. Vagy mi magunk. (Ha az előadásban mindenki folyton a telefonját ellenőrizné, akkor tényleg azt is hihetnénk, hogy most játszódik. Lehet, hogy ez esetben a macska meg is úszta volna a kivégzést...)
A Vénasszonyon kívül még 11 további színész bevillant nekünk 11 további sorsot, bár néhányból valóban csak apró morzsák látszanak.
Kátai Kinga, Szűcs Laura
Spirónak nem volt túl jó tapasztalata már a rendszerváltás előtt sem a fiatalok műveltségéről, tudásvágyáról és attól tartok, hogy ehhez az ELTÉ-n töltött évtizedei is hozzájárultak. (Több szemináriumára is jártam a kilencvenes évek elején, amelyeket lengyel drámaírókról tartott, és gyakran előfordult, hogy miután mindenkit hazaküldött, aki a feladott műveket nem olvasta el, csak öten maradtunk. Kényszert nem alkalmazott, a jegyben nem fejezte ki a hiányérzetét, de nyilvánvalóvá tette, hogy nincs értelme olyanokkal beszélgetni egy műről, akik azt nem ismerik.
Ebben a darabban kétféle „tipikus” kamaszlányt is mutat, és tragikomikusan hat ahogy a tanár lelkesen magyaráz a különórát meghosszabbítva még az udvaron olyanoknak, akiket maga a téma (Ady istenkeresése), egyáltalán nem érdekel, és már mennének…
Kátai Kinga („a laza csitri”) és Szűcs Laura („a görcsölős bakfis”) egyaránt képesek arra, hogy ne érezzük őket típusnak, és átérezzük az előbbi vágyait és az utóbbi félelmeit-feszültségeit. Aki valaha felvételizett és NAGYON be akart jutni valahova, ennek a karakternek a segítségével ezt az életérzést is visszaidézheti, még akkor is, ha évtizedek távlatából már szinte nevetséges, hogy annak idején valóban azt hittük, hogy az életünk múlik a megfelelő felkészülésen, és az egyetemre való bejutással minden meg fog oldódni. (Mellékszálon: én még vissza is sírom azt az időszakot, amikor valóban azt hittem, hogy minden rajtam múlik, és csak tanulni kell, minden jó lesz…)
Spiró részéről zseniális megoldás az irodalmat, művészetet ezzel az áttétellel ebbe a lerobbant bérházi udvarba behozni.
Károlyi Krisztián, Sütő András és Menszátor Hérész Attila
A két lány mellett szintén ellenpontként érvényesül a Srác és a Haver, akiknél a továbbtanulás szóba sem jöhet, csak úgy csellengenek, balhéznak és unalomból akár egy macskát is felakasztanak. Rémisztő ez a távolság a fiatalok két csoportja között, és nincs benne semmi túlzás, torzítás. Még éppen a covid előtt módom volt egy fél éven át egyszerre tanítani egy igazán színvonalas budai középiskolában és egy gázszerelőket oktató intézményben is, hetente kétszer voltam mindkét helyszínen és így valóban módom volt benne élni mindkét közegben. Volt vagy ötven tanítványom, akinek a nyelvezete, szemlélete erősen hasonlított a Haverére, akit Károlyi Krisztián játszott nagyon érzékletesen.
Sütő András megrázó alakításáról még ennél is többet lenne érdemes mondani. Az egész mű egyik legfontosabb alakja, minden máshogy alakul, ha nyolc évvel korábban a Vénasszony nem jelenti fel az alkoholista apát, és nem viteti el a gyámügy nevelőintézetbe…
Sütő András a sajátjaként mutatja meg ezt a hányatott sorsú fiút, aki nagyon vágyik a szeretetre, és nagyon megszenvedi azt, hogy mindenkitől elszakadt. Nem gyilkost, hanem áldozatot látunk benne, és még így is vele tudunk érezni, hogy a jelenség ugyanakkor rémítő is, és sajnos nem egyedi. Sütő Andrást – annyi korábbi szerepe után - ebben a formájában is igazinak éreztem, nem színpadi szereplőnek, igazán jó hír, ha valamilyen előadás színlapján feltűnik a neve.
Illik hozzá az apjaként szereplő Menszátor Hérész Attila, aki méltó utóda Vajda Lászlónak, szintén nagy kaliberű színész, és mindenben nagyon érdemes megnézni, amiben feltűnik. Semmit nem von le színészetének nagyságából, hogy nem a legjelentősebb művészszínházakban, hanem kis független előadásokban láthatjuk, leginkább az RS9-ben, vagy éppen a Gózon Gyula további előadásaiban. (Nemrég kommentelték egy, a Káli holtakat érintő posztom alá ketten is, hogy vannak jó színészek a Katonán kívül is. IGEN. Ebben az előadásban többen is vannak hasonló szinten. ÉS igen, még egy megjegyzés, ha már a Káli holtakat emlegettem: Menszátor Hérész Attila szenzációs Jászai Mari volt, őt is érdemes megnézni, amikor néha újra eljátssza, nemcsak Fullajtár Andreát.)
Az előadásban igazi csapatmunkát látunk, a színészek képesek kapcsolódni egymáshoz, de azoknak, akiket megjelenítenek esélyük sincs a magányból kitörni. Az udvar többi lakójára is ez mondható el, nemcsak a leginkább hangsúlyossá váló Vénasszonyról, vagy az Apáról. („Rendes neve” senkinek nincs, a szerző legfőbb jellemzőjük alapján tünteti fel őket a szereposztásban, ez se véletlen. Az se, hogy az Anya alakja – Turóczi Éva – csak két villanásnyira jelenik meg.)
Anya: Turóczi Éva
Ilyen magányos vergődő a társra vágyó Nő, akit Nagyváradi Erzsébet által ismerhetünk meg, és a Tanár, aki hiába „tanult ember”, ahogy ezt számtalanszor említik is, és elvileg a hierarchia csúcsán van, de láthatóan műveltségét mégsem képes arra használni, hogy kiemelkedhessen ebből a közegből, vagy akár bárki másnak ténylegesen is segíthessen ebben. Kálid Artúr tanára fél az élettől, és emiatt kevéssé érezhetjük megnyugtatónak, hogy éppen ő magyaráz a fiataloknak.
A hatóság, az önkormányzati (eredetileg tanácsi) előadónő (Takács-Kiss Zsuzsanna), illetve a két rendőr, a tapasztalt Stubnya Béla és a zöldfülű, Illés Dániel jelenléte semmit nem old meg. A törzs és a közeg kettőse nagyon hálás, örülünk a két színésznek, mert tudunk a párbeszédeiken nevetni. Ezzel a könnyítéssel jobban elviseljük a látottakat, végig a tudatában lehetünk, hogy ez mégis színház, színJÁTÉK. Nem, nem fogjuk tudni a világot megváltani, de mivel ez úgyis lehetetlen, jobb, ha ebbe bele is nyugszunk, és megelégszünk azzal, ha egész kicsivel, de mégis többet foglalkozunk azzal, hogy a közvetlen közelünkben élőknek jobb legyen.
PS.1. Ezt az előadást még a covid előtt meg akartam nézni, és nagyon kevésen múlt, hogy nem sikerült, csakis a Gózon Gyula Színház és a Margit körút távolsága döntötte el a kérdést, ahol az anyámat élete utolsó heteiben akkoriban ápoltam. Nem fért bele, hogy tömegközlekedéssel oda-vissza megtegyem a két pont közti utat, és a lányom pont akkor nem ért rá, hogy helyettesítsen.
A 6Szín annyira központi helyen van, hogy vele kapcsolatban logisztikai probléma nem is merülhet fel, és mivel nem is hosszú, még a város szélén lakók is időben haza tudnak menni innen.
Legközelebb október 10-én vasárnap fogják játszani, jegyek még vannak rá.
PS. 2. A bejegyzésben Ilovszky Béla fotóit használtam fel a Gózon Gyula Színház FB-posztjaiból.
