Jól kezdődött ez a december: ez az én Sirályom volt.
Ennyi a rövid ajánló, de most jön még négy oldal ennek alátámasztására.
Hajdú László rendezésében nincsenek felesleges elemek, sem a díszlet, sem a mozgások szintjén, és minden mondatnak van mögöttes tartalma. Az összes szereplő szempontjából átélhetjük a történteket, nem egyvalaki személyes tragédiájához asszisztálnak a többiek, mindenki a sajátját szenvedi végig, bár más-más hozzáállással – van, akinek sikerül a sorsához jó képet vágnia.
Ebből az előadásból akár ez is átlátható, hogy a mindenki számára egyformán üres világban az igazi különbség éppen a mi viszonyulásunk, többet számít, mint a körülmények, vagy bármi más.
Előtérben: Nyina: Hermányi Mariann
A Gózon Gyula Kamaraszínház 2018 szeptembere óta futó előadását most már közel hozták hozzánk, a 6Színben remélhetőleg havonta legalább egyszer megnézhető lesz. Emlékszem, hogy hányszor beírtam magamnak, hogy erre „ki kell menni”, és elmaradt logisztikai okokból. Most már tudom, hogy jó volt az intuícióm, tényleg már a covid előtt látnom kellett volna, másrészt viszont azt is, hogy nincs veszve semmi – az előadás még műsoron van, és hátha még hosszan marad is.
Miután egy elsővonalbeli színházban alig egy hete láttam egy másik kedvenc darabomat híres (és valóban nagyszerű) színészekkel, és mégsem érintett meg, volt bennem némi drukk, hogy fog tetszeni ez a Sirály, amelynek a szereposztásából mindössze négy színész pályáját ismerem. Ráadásul a darab is szinte már túl fontos számomra, igyekszem minden elérhető rendezésben megnézni, így vannak igazi nagy élményeim is. (Vannak Sirály bejegyzéseim is, most nem idézgetem az előélményeimet.)
De kár volt izgulni. Néhány percen belül berántott az előadás, ez megint egy olyan Sirály, amelyikre szívesen és sokáig fogok visszagondolni.
Azt hiszem, hogy az előadás sorsa már akkor eldőlt számomra, amikor megláttam Ondraschek Péter díszletét, funkcionálisan üres fehér terét, amelyik igazán nem is szép. Az előadást látva biztos voltam benne, hogy épp ez a cél, hogy még véletlenül se legyen otthonos. Valóban csak az emberek visznek bele színt, akiket Veréb Dia nem öltöztet többször át, mert megjelenésük egyfajta jelkép, és csak pótcselekvés lenne variálni a ruházatukon.
Az összhatás olyan, mint egy absztrakt festményé, amelynek az apró részleteiben azért érezni a kidolgozottságot.
A díszlet kialakítását legjobban megmutató fotó, amely még a Gózon Gyula Kamaraszínházban készült
A színpad befedi a fél nézőteret is, így talán a hetedik sor lesz az első. Fontos ez a megoldás, mert egyrészt néhány jelenet – a negyedik felvonásból a darab elejére is előrehozott társasjátékozás – jó távol lesz tőlünk, míg sok beszélgetés közvetlenül előttünk látható, mintha velünk akarnák megosztani a titkaikat a szereplők. Ez a nézőtérre helyezett színpad nem összefüggő, és ez nemcsak anyagtakarékosság miatt van így: fontosnak érezhető, hogy éppen kik beszélgetnek egy ilyen „szakadék” két oldalán, és kik kerülnek szorosan egymás mellé. Akár szimbolikusan is értelmezhetjük a színpad „túlburjánzását”, mintha önmagában is azt jelezné, hogy ez a történet is rólunk szól, nem valamiféle száz évnél is régebben élt családról.
Kálid Artúr és Nagyváradi Erzsébet
Ugyan mindenki fontossá válik, de a leghangsúlyosabbnak Trigorin, a befutott író szerepét éreztem, akibe akár magát Csehovot is beleláthatjuk. Kálid Artúrnak testhezálló a szerep, elhihető neki mind a sikerember, mind a gyengeség, sőt még az „érzelmileg elérhetetlen” férfi is, akit vonzónak találnak a nők. Még az is hangsúlyossá válik, ahogy szünetet tart két szó között - nem egy mondat jelentését ezzel megváltoztatja. (Őt említem először, a színház által a Fb-ra kitett fotókon is legtöbbször ő szerepel – ez sem véletlen.)
Szorin: Szemán Béla - Dorn: Tamási Zoltán
Dorn doktor alakjában is érezhetünk önéletrajzi vonásokat, és Csehovnak ez a másik oldala ebből a művéből sem hiányzik. A művészetéért megszenvedő író mellett látunk egy életművészt, aki történetesen orvos is. Csehov többi orvosától eltérően nem kesereg az elmaradottság miatt, csak derűsen figyeli a körülötte élőket, és nem nyomasztja őket a saját bajaival. Ennyiben igen hasonlít az alak Trigorinra, aki csak egyszer nyílik meg, egyébként ő is elsősorban megfigyelő. Az orvosból sugárzó magabiztosság (tisztában van munkája tényleges értékével) talán még vonzóbb, mint az író hírneve, aki tudatában van megítélése viszonylagosságának. Tamási Zoltán láthatóan élvezi ezt a kívül/felülálló vonzó figurát, mi is örülünk neki, ha éppen előkerül egy jelenetben.
Azzal, hogy ennyire élővé válhatott a figura, nagyban megkönnyítette Turóczi Éva szerepét, akinek így nem nehéz elhinni, hogy anekdotázgató, de egyébként túlságosan is földhözragadt jószágigazgató férje – Janik László – helyett leginkább ehhez a férfihoz szeretne tartozni, aki jön-megy az életében. (A színésznőt nemrég egy nagyon kis szerepben láttam a Csirkefejben, kíváncsi lettem rá, és most külön örültem, hogy ennyire meggyőző volt ezúttal is. És pont itt lenne jó egy képet mutatni róla, de előadásképen nem találtam rá.)
Ha szükséges, ha nem, nyilván minden szereplőt meg fogok említeni, de muszáj nyomatékosan előre leírni: ennek az előadásnak az a fő ereje, hogy minden színész láthatóan nagyon beleteszi magát, de emellett nemcsak egyénenként, hanem csapatként is hatásosak. (Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el az utolsó megtartott alkalom óta, de gondolom sok. Ennek ellenére nagyon egymásra hangoltan játszanak, nem éreztem bizonytalanságot a játszókon.)
Szinte mindenkitől hallottam újszerűen hangzó mondatokat, bár 27 éven át működtem magyartanárként, és sokat elemeztem a diákokkal ezt a darabot.
Külön hangsúlyt kapott Arkagyina, a már rutinos színésznő, azaz Nagyváradi Erzsébet szájából a Nyina anyagi helyzetére utaló mondat is, amelynek igazi üzenete nem a sajnálkozás a lány kisemmizettsége miatt, hanem annak a felismerésnek a jele, hogy élettársa, Trigorin és a lány összeszikrázását azonnal észrevette, és ezzel akarja tudatni vele, hogy ebben a kapcsolatban nincs perspektíva olyasvalakinek, aki számára fontos a kényelem. Trigorin pedig nem az a típus, aki nyakába venne egy nincstelen lányt.
(Ha netán Nyina örökösnő lett volna, megkaphatta volna magának az írót véglegesen, aki utána – a szomszéd udvarházban megtelepedve - bármeddig horgászhatott volna a tóparton. Kis szépséghiba persze, hogy ez esetben a színészi pályáról kellett volna a lánynak lemondania... A „mi lett volna ha” persze értelmetlen, de ebből a gondolatmenetből is látható, hogy ez a kapcsolat más esetben sem működhet, tökéletes forgatókönyv nincs az életre. Menet közben eszembe jutott Kiss Csaba Sirály-drámája, az a mű, amely a harmadik és a negyedik felvonás között eltelt két évről szól. Ezzel a csapattal is remekül el tudtam képzelni.)
Ahogy minden „tisztességes” Sirályban, úgy ebben is átjött Arkagyina gyengesége, elkeseredése, ugyanakkor küzdésvágya is. Egy olyan embert látunk, aki mélyebben lát magába, mint ahogy szeretné, tudja, hogy mind a pályája, mind magánélete már csak rutinból működik, és egyáltalán nincs jobb helyzetben, mint a fiatalok, akik esetén a válság nyilvánvalóbb. Az öncsalást választja, bár talán inkább azért, mert a látszat fontosabb számára, mint az, hogy ténylegesen javítson az életén. (Igazi javulás eleve szinte bárki számára reménytelennek látszik, mert mindannyian valaki mástól teszik függővé a boldogságuk érzetét.)
"téma egy kis elbeszéléshez"
A színésznővel szemben a kevésbé fiatalosnak mondott Mása igazán megoldásnak érzi, hogy reménytelen szerelmétől meg tud szabadulni, és jó ötlet figyelemelterelési célból férjhez mennie. Nyina nála azért jelentősen jobban jár, amikor egy hivatást választ: legalább azt biztosra veheti, hogy a színház az élete szerves része, nem csak pótcselekvés. Belőle kinézhető, hogy majd megtanul együtt élni szerelme elvesztésével, és ha maradéktalanul ő sem lehet boldog, de nem lesz egészen reménytelenül üres az életéből az, ami hátra van.
Trepljov: Szurcsík Ádám
Őket nézve, nem csodálkozhatunk, hogy a naiv, lendületes fiatalemberként bemutatkozó Trepljov csakis Nyinát akarja, és az sem, hogy a lány nem marad mellette. Belőle épp a vonzó elérhetetlenség hiányzik, illetve a művészete iránti elkötelezettség, azaz valamiféle kemény mag, amelyre a személyisége épülhetne. Ezt a stabilitást egyik nő sem tudná neki kívülről megadni, így még az öngyilkossága sem látszik megalapozatlannak.
Szurcsík Ádám nagyon rokonszenvessé teszi Trepljovot, akit nem meg nem értett ifjú zseninek, hanem szeretetéhes, jóravaló embernek mutat, és sajnáljuk, hogy ebben a közegben számára nem nyílik tér, nincs megfelelő tevékenység és élettárs.
Mása: Haik Viktória
Haik Viktória (Mása) jelentősen idősebbnek látszik nagyon fiatal partnerénél, amely óhatatlanul is magyarázatot ad arra, hogy a fiú nem őt választja. Ezt kicsit sajnáltam, bár maga a darab ezzel az értelmezéssel is működik, de talán sokkal érdekesebb úgy, ha két nagyon hasonló karakterű lányt látunk, akik közül Trepljov azt választja, akit neki kell ostromolnia, nem azt, aki őt üldözi szerelmével.
A színésznő alakításán nem látszott, hogy gyors szerepátvétel történt, jó Másának éreztem, nem lógott ki a produkcióból. (A debütálás tényét a szereplők előadás végi tapsa jelezte csak.)
Hermányi Mariann álomszerű Nyina, számomra a szereplő minden olyan sajátossága megvolt benne, amelyet várnék a szerep birtokosától. Látszott az érési folyamat, a negyedik felvonásban már illúziók nélkül lépett elénk, és még az is látszott, hogy nincs az út végén, vele még bármi megeshet – kaptunk reményt, volt kinek drukkolni.
Csehov megértő szeretettel bánik szereplőivel, de ettől még valóban súrolja néhány jelenet egy jobbfajta Sirály-előadásban a komédia határait, és sokat nevetünk majdnem mindenkin, bár néha kínunkban.
Különösen így vagyunk a tanítóval, akinek minden probléma felvetése valós, mégis a „23 rubelt keresek havonta” mondata poénná válik, és megérezzük, hogy miért nem lehet Mása sosem szerelmes ebbe a rendes, jóravaló emberbe, aki a többieknél látványosabban nem tudja az érdekeit érvényesíteni. (Senki se boldog, csak vannak, akiknek legalább a látszat fenntartása jobban sikerül.) A többi Csehov drámában is rendre előfordul ez a szerencsétlen típus, amelyik színészi feladatnak hálás – jellemzően jobban megszeretjük azokat, akik megnevettetnek. Herczeg Tamás jól járt a feladattal, és mi is jól jártunk Herczeg Tamással.
A tanító: Herczeg Tamás
Arkagyina testvére, akit Szemán Béla játszik, épp az a típus, aki akár eredményesnek is láthatná a múltját. Egy földbirtokon élhet rendezett anyagi körülmények között (még nyugdíja is van), kapott kitüntetést, ott van mellette unokaöccse, akivel kölcsönösen szeretik egymást, nincs is egyedül. Igazat kell adnunk a doktornak, aki nevetségesnek találja, ha valaki öreg korában visszamenőleg siránkozik, hogy nem úgy élt, ahogy szeretett volna, de nincs másról szó, csak egy újabb tipikus jelenségről: mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a hiányokat lássuk meg mindenben, nem pedig azt, ami rendben van.
Mivel ez a blog AJÁNLÓ szándékkal készül, eleve azt keresem minden előadásban, hogy miért volt érdemes megnézni, de jelen esetben két nap távlatból se jut eszembe semmi, amit zavaró tényezőként meg lehetne említeni a szerda estével kapcsolatban, hogy ne legyen irreálisan rózsaszín a kép. Nagyon jól éreztem magam egész este, és remélem, hogy újra meg fogom tudni nézni az előadást, de akkor már teltház is lesz hozzá.
Aki mostanáig sok Csehovot látott, az feltétlenül értékelheti ennek az előadásnak a mélységeit, és önmagában már azt is, hogy egy színház nem szórakoztató bulvárdarabokkal akar ránk hatni. De azoknak is ajánlható, akik most ismerkednének a szerzővel – aki teheti, vigyen el minél több gimnazistát erre az előadásra, magam is ezt tenném, ha még tehetném. Ezt látva – covid ide vagy oda – csak ott a bizonyosság, NEM, NEM HANYATLIK A SZÍNHÁZ.
PS: A fotók a Gózon Gyula Kamaraszínház FB-oldaláról származnak
