A három adagnyi prózai és a pesti zenés előadások után ennek a kevésbé rövid bejegyzésnek tényleg inkább nyomhagyó és személyes jellege lesz, mivel a legtöbb itt említett előadás már nincs is műsoron, de néhány azért még igen.
Amiről itt szó van, az nagyjából a tavaly látott 246 előadás 10%-a mindössze, aránytalanul nagyobb hangsúlyt kapnak, de a jelentősen több befektetett energia miatt ezek az előadások fokozottabban emlékezetessé tudtak válni, és egyik-másik visszamenőleg is kiemelt Pesten látott korábbi alkalmakat.
Mindenkit csak buzdítani tudok, hogy lépjen ki a komfortzónájából, és utazzon előadásért, különösen akkor, ha van ehhez megfelelő társasága, és az adott helyszínben is talál valami érdekeset. Eddig többnyire egyedül mentem, és ha ezt nem is tekintettem ideális helyzetnek, mégsem bántam meg, mert elég jók voltak az előadások, vagy amikor kivételesen pont nem, akkor a különösen rossz előadás is adott néhány fontos felismerést, amelyekhez talán nem jutottam volna hozzá, ha a kényelmesen lemondok ezekről a projektekről.
Vilnius - csillárok mögött a város is felsejlik
Leginkább az év első felére jutottak a kalandozások, és voltaképp egy láncreakció az egész sor, amelynek a közvetlen inspiráló tényezője egy 2018. december eleji Kékszakállú volt a Müpában. Miközben írtam az erről szóló blogbejegyzést, akkor határoztam el magam a továbbiak bevállalására. (Egy év távlatából visszanézve a racionális/kényelmes/gazdaságos döntés az „itt a pont, ennél jobb már úgysem lesz” lett volna, de ha erre dőlök, akkor most ez az ötödik fejezet egyáltalán nincs, és helyettük esetleg megnéztem volna még 15 prózai előadást Pesten.)
I.A TOP: a BFZ-Kékszakállú-turné
Az egész évem top-hete volt ez, erről fogom a 2019-et elsősorban megjegyezni.
Komlósi Ildikó - Cser Krisztián - hamburgi próbafotón (a luuxembourgi KSz-hangulatát ez a kép fejezi ki legjobban, kár, hogy nincs róla felvétel)
Ha valamit, ezt nagyon alaposan kifejtettem. A három pesti között, egy hamburgi, egy luxemburgi és egy párizsi előadást láttam, a new-yorkira esélyem sem volt, de nem is terveztem, és legalább volt belőle rádióközvetítés. A turné kapcsán írtam egy KSz-sorozatot is 11 részben, és valóban azt éreztem – igazából a luxembourgi után már -, hogy amit ez a darab nekem adhatott, azt adta. Igazából most már több, mint 9 hónap után még mindig azt mondhatom, hogy csak ezért az egyetlen előadásért is érdemes lett volna menni. Káli Gábor karmester beugrása is kellett ennek az előadásnak a felhőtlenül boldog hangulatához. Külső szemlélőként az jött át, hogy a hamburgi jelentős kettős siker elég volt a zenekar és a szólisták – Komlósi Ildikó és Cser Krisztián – teljes megnyugtatására. Tudhatták, hogy Fischer Iván betegsége ellenére és nélküle is győztek, és ezek után biztosak lehettek abban is, hogy simán le fog menni az egész turné. Luxemburg különösebb tét nélküli helyszín volt, ráadásul sok ott élő magyar nézővel, így akár ez a tény is inspirálóan hathatott rájuk.
Izgalmas volt az utazás is, a magánakcióm, a zenekar magányos követése – tőlük teljesen függetlenül – városról városra, és közben az ismerkedés idegenekkel utcán, vonaton, koncerttermekben. Elég nagy rutinra tettem szert, hogy angolul és még olaszul is elemezgessem a darabot olyanoknak, akiknek sosem volt közük hozzá, de a koncert hatására aztán mégis lett.
Lesták Bedő Eszter az egyik templomi koncerten - a csellónál: Mahdi Kousay és a háttérben: Dinyés Soma
Miután a turné a lehető legrosszabb időszakban volt, az anyósom segítsége nélkül fel sem merülhetett volna, de sosem mertem volna elindulni Lesták Bedő Eszter, a BFZ koncertmestere és Sebestyén Márta szeretetteljes biztatása és támogatása nélkül. Ami azt illeti, Lesták Bedő Eszter nélkül nem juthattam volna el a szeptemberi templomi koncertes turnéra (VII.) sem, és ezt most még jobban sajnálnám, tekintve, hogy a sorozat idei folytatása veszélybe került finanszírozási okokból.
Sebestyén Márta Hamburgban próbál a BFZ muzsikusaival
Elsősorban a Kékszakállúért vágtam bele a zenekar követésébe, de mivel Sebestyén Márta műsorát is hatszor hallottam, a sorozat végére már attól is függővé váltam, nagyon gyakran hallgatom a felvételeit azóta is, a turné idején éppen az ő számaival melegítettem magam Hamburg szeles esős utcáin. A nyár elején egy szlovákiai fellépésére is elutaztam. Hat megtekintés után csak azt mondhatom, hogy Fischer Iván legjobb ötlete volt ez a műsorszerkesztés, minden közönséget összerázott és megfelelő energiaszintre hozott az első rész, és így képesekké váltunk a Kékszakállú befogadására.
Nagy boldogság volt a külföldi házakban azt átélni, hogy mennyire hat rájuk a mi zenekarunk és a mi zenénk a nyelvi korlátok ellenére is, és a népdalok még sokkal inkább, mint Bartók erősen depresszív hatású operája, de hát ez előre is tudható volt. Olyan lelkes tapsokat és bravózást életemben nem hallottam még, mint amilyet a felsorolt külföldi koncerttermekben, ahhoz képest egy ideig a legnagyobb hazai tapsok is nagyon haloványnak tűntek.
II.A mélypont – Vilnius – Kékszakállú szintén…
Ez ugyan a legjobbakról szóló bejegyzés-sorozat, de a témához kívánkozik a tavaly januári vilniusi kalandom, mínusz tíz fokban. Ez volt az első tavalyi kiruccanás. (Az egymás után kétszer is megnézett előadás után gondoltam arra, hogy ezek után NAGYON megérdemelnék egy igazán kiváló KSz-sorozatot, és ennyiben a sors igazságos is volt, hogy jött a hat jó előadás is a BFZ-turnén, bár e kettő emlékét el nem moshatta.)
Két itt is megemlítendő fontos hozadéka viszont volt ennek az élménynek: e 3 nap után buzdultam fel igazán, és emiatt utazgattam el a következő hónapokban igazán sok vidéki előadásra, mert valahogy ráéreztem, hogy ennél rosszabb előadást (ráadásul igazán kellemetlen körülmények és nagy energiabefektetés árán) feltehetően nem tudnék kiválasztani, ekkora pechem nem lehet rövid időn belül, mint amilyen volt a litván Judittal. Enélkül a vilniusi kaland nélkül nem lett volna sem Figaro-projekt, sem kilenc miskolci előadás, amelyekről ezek után még szó lesz.
Sajnos az igazán NAGYON rossz előadások sem könnyen felejthetőek, csak a langymeleg közepesek esnek ki egyszerűen az emlékezetünkből, viszont maga Vilnius tetszett, és a mászkálással töltött idő az a hideg ellenére is igazán jó emlék marad, így nem bántam meg a dolgot. (Annál még így is jobban jöttem ki a helyzetből, mint a szerencsétlen Judit a Kékszakállú várában…)
A másik hozadék: a Kékszakállút játszó Cser Krisztián mindkét estén egészen másként oldotta meg valóban szorítóan nehéz helyzetét, még azt is túlélve, amikor sorokat ugrott a partnere, és nem énekelhette így el az egész szerepét. Ez feltétlenül imponáló volt, és eszembe jutott, hogy ilyen bravúros mutatványt egy jó vagy akárcsak elfogadható partner mellett sosem hajthatott volna végre. Bizarr gondolat, de egy művésznek nem feltétlenül az a legjobb, ha megtalálja a lehető legjobb partnert, és azzal lép fel mindig, épp ellenkezőleg: minél többféle partner mellett ő maga is mássá válhat, több árnyalatot találhat meg magában, és helyenként ebben egy teljesen felkészületlen játszótárs is segíthet. (Ezt akár tovább is lehet gondolni: lehet, hogy az életben is ezért vált valaki olyan gyakran társat, mert elkezdi saját magát unni a kapcsolatban, és mert egyszerűbb új partnerekkel átalakulnia. - Ilyesmi összefüggéseket is kezdtem megérteni az előadások hatására...)
A művész borzasztóan kiszolgáltatott a rendezőnek, a körülményeknek, és sokszor nem rajta múlik a végeredmény, hiába ad bele mindent. Ezt jól le lehet mérni, ha az ember ugyanazt a szereplőt többféle előadásban is nézi, és érzékeli, hogy másként hat. Ahogy láttam, egy igazi profi ki tud jönni jól egy rossz helyzetből is, de ez a közönségre már nem vonatkozik. Nekünk nem elég jó, ha egyvalaki ragyog a többiekhez képest, hanem a kiegyenlített csapatmunka kell, amikor mindenki a helyén van. Aki a korábbi 4 részt is elolvasta, az láthatta, hogy leginkább az ilyen előadásokat emeltem ki, amikor mindenki a helyén volt.
És a következő előadás pontosan ilyen volt:
Tavaly az Operaház turnékkal próbálta megoldani művészei foglalkoztatását, akik továbbra is játszóhely nélkül maradtak a felújítás miatt. Koncertszerűen illetve félig-szcenírozva vitte el Puccini számos fontos darabját olyan helyekre, ahol korábban nemigen volt operaelőadás.
Molnár Levente - Kiss András - Szüle Tamás - László Boldizsár - Sándor Csaba
A vilniusi élmény kellett ahhoz, hogy februárban útnak eredjek és elvonatozzak Kecskemétre, ráadásul egy Bohéméletre, amelyik nem állt hozzám sosem közel, és ezt elég sokszor ki is posztoltam. De a szereposztás...
Ez az előadás egészen felhőtlen élménnyé vált, nem hiányzott a megszokott díszlet sem, nekem pont megfelelt a félig-szcenírozott verzió Aczél András átrendezésében. Intenzívebbek voltak az énekesek, egészen átütő volt ez a csapat, és nagyon szerethető – a projekthez való hozzáállásuk különösen. Küldetésnek élhették meg a feladatot, nem hakninak – ez jött át nekem, és mindenki a helyén volt. (Ekkor még nem tudtam, hogy ebben az évben még egy Bohéméletnél ugyanezt fogom érezni, hogy ennyire jók együtt. Bohémélet-rajongóknak: további részletek a belinkelt két bejegyzésben.)
Ez az élmény pozitív ösztönzés volt a további vidéki kiruccanásokhoz.
IV. Figaro – projekt 2019
A Co-opera előadása a tavalyi évadban a Figaro volt, mégpedig Szabó Máté rendezésében. Érdekelt, hogy mit hoz ki a számomra legkedvesebb operából. Ráadásul nagyon sok szereplő volt olyan, akiket a Galgóczy-rendezésben is többször láttam, illetve az általam nagyon kedvelt Figaro 2.0-ban is. Rengeteg okom volt ötször nézni, így lett róla öt cikk, de néztem volna még többször is.
Nyomot hagyott persze az is, amit nem sikerült megvalósítani: 2019-ben sem voltam Szegeden operát nézni ütközések miatt, illetve az említett Figaro-projektem befejezetlensége is még hosszan nyomasztott. (Az, hogy öt megtekintés árán sem sikerült mind a 33 szereplőt megörökíteni, és egy énekes lemaradt (Bordás Barbara), pedig háromszor voltam Győrben, egyszer Bécsben az Armel Fesztivál szervezésében, és egy ízben pedig az olasz vendégjátékért közel 2500 km-t vezettem. Ez a hiány azt is üzente, hogy nem szabad még elméletben sem a teljességre törekedni, felesleges görcsölni, pláne nem egy olyan vidéki előadás miatt, amelyikről nem lehet tömegközlekedéssel visszajönni. El kell engedni, ami nem megy, és örülni kell, ha egy-egy alkalom mindennek ellenére összejön. Ennek a kalandnak a tanulsága miatt már eleve nem is tervezek hasonló sorozatnézést 2020-ra.
Az is érv lehetne, hogy úgysem olvas senki olyan előadásról, amelyikre nincs esélye sem eljutni, (tényleg nem!) de ha erre gondolnék, legalább a fele előadás helyett mást néztem volna, és nem a Vígszínházban lennének hiányaim.
V.Miskolc – Hunyadi +prózai előadások
Geiger Lajos a Hunyadiban - tavaly februárban ez volt az első miskolci előadásom
Többször is elmentem szülővárosomba, és minden alkalommal több előadást is meg tudtam nézni, mivel több szombatot is úgy terveztek, hogy nem volt átfedés a délutáni és az esti előadás között. (Ma is volt épp egy ilyen szombat, és nagyon kevésen múlt, hogy nem utaztam le, valóban egy hajszál választott el.) Van olyan jó a miskolci színház, hogy mások is járnak oda messzebbről, találkoztam egri, debreceni, sőt még szombathelyi nézőkkel is, érdemes erre gondolni a műsor összeállításánál, hogy lehessen máskor is több mindent nézni egy napon, legalább szombatonként.
Legalább húsz éve nem mondhattam el, hogy tíz miskolci előadást láttam egy évadban, és ebből kilencet az „eredeti helyszínen”. Most igen, és mindről ajánlót írtam.
Papp Endre - Görög László - Simon Zoltán "A velencei kalmár"-ban
Nagyon szerettem a Három nővért, de az abszolút kedvencem Mohácsi János „A velencei kalmár”-ja, amelyik összességében is az egyik legjobb színházi élményem volt, és a fiamnak úgyszintén, aki igazán hosszan beszélt róla később is, azóta is emlegeti. Nemcsak Görög László és Simon Zoltán, de a teljes szereposztás nagyon együtt volt, mindenki különálló személyiséget/sorsot mutatott nekünk, és mindig, minden percben játszottak
VI.A Lanner kvartett három júniusi Mozart-hangversenyéből kettő vidéken volt. Ezúttal szerencsém is volt, mert mind a kismarosi, mind a leányfalui alkalomhoz megvoltak a szintén érdeklődő emberek, mert a másodikról – hiába volt igazán közel Pesthez – szintén nem tudtam volna visszatérni segítség nélkül. A koncertnek – ahogy a leírásból világos – volt egy meglepetés-eleme is, és az erről készült videót időről-időre szívesen nézem újra.
VIII. BÉCS – Vörös Szilvia – Szentivánéji álom
Hippolyta: Vörös Szilvia
Ősszel a már említett templomi koncertes turnén kívül nem nyílt lehetőségem sok ugrálásra már, de még egy csütörtök estét ki tudtam szakítani, és megnéztem Vörös Szilviát a bécsi Staatsoperben, aki társulati tag. Tényleg régi vágyam volt ide eljutni, de azt is tudtam, hogy ahhoz, hogy belefogjak, tényleg kell valami plusz: egy nekem fontos énekes fellépése. Neki köszönhetően láthattunk egy klasszikus felfogásban megrendezett tökéletes szereposztású előadást. Valami ilyenről álmodna a legtöbb operalátogató. Az, hogy még egy tízmondatos szerephez is külföldi vendégénekest hívtak, aki igazán gyönyörű hanggal bírt, külön imponált, és elkezdtem néhány tervet is szövögetni újabb előadásokról. Ehhez jó partner a Flix-bus, amelyiket használtam a Luxembourg-Párizs távon is, néhány este van éjszakai járat vissza, így tervezni lehet rá. Jobb lenne hasonló érdeklődésű emberekkel, de nem zárom ki, hogy a későbbiekben egyedül is elmegyek.
Ezek voltak a 2019-es kiruccanások, és majd elválik, hogy 2020 ehhez képest miként alakul. Jelenleg a mozgásterem jelentősen csekélyebb, de majd egy év múlva derül ki, hogy szükség lesz-e egy hasonló tagolású visszaemlékezésre, vagy marad a két rész, ahogy eddig.
