Most nyugodtan kihagyhatnám ezt a blogírási alkalmat, mert eddig négyszer láttam a Co-opera Figaróját, háromszor Győrben és egyszer Verbániában, ennek kapcsán összesen négy bejegyzés készült, és ha ezekből valakinek nem vált világossá, hogy milyen az előadás nagyjából, akkor ez az ötödik sem viszi közelebb.
Pontosabban: de, közelebb viszi, mert ide belinkelem a tegnapi előadás felvételét, amelyen január 3-ig nézhető az egész, mind a 201 perc. EZ A LÉNYEG!
A felvétel persze sosem olyan, mint amikor élőben a helyszínen vagyunk, de ad pluszokat is – megfigyelhetőek az arcok, ha nem is azok, akiket mi választunk, hanem azok, akiket az operatőrök.
Hátha valakinek kedvet csinál ez az ajánló ahhoz, hogy a másik szereposztást bevállalja július 6-án Fertőrákoson a barlangszínházban, ahova nekem is azonnal kedvem lett menni, ahogy a három és fél óra véget ért, este 11 táján tegnap, a Muth Színházban. További kitűzött előadások: augusztus 12. Debrecen, szeptember 23. Szolnok. ((Pali!!! � Elviszik neked is!)) Remélhetőleg még nem ez a sorozat vége, a Co-Opera menedzsmentje a műsort nézve is elég aktív és várhatóan még sok további vendégjátékot meg tud szervezni. Az előadás elég jó is hozzá, hogy érdemes legyen érte dolgozni.
A tegnapi alkalomról nyomhagyó bejegyzés következik.
Mester Viktória, Pataki Bence, Kendi Lajos, Keszei Bori és Németh-Nagy Johanna
Az Armel Fesztivál immár harmadik éve jár vissza a Muth Színházba, és a jeggyel rendelkezőket ingyenes busz szállítja a helyszínre.
Két busz lett majdnem tele, jellemzően törzsnézőkkel. Sok megjegyzésből kiderült számomra, hogy többen úgy mennek már, mintha hazajárnának, és ismerik a környékbeli boltokat, a grill-éttermet, a vegán cukrászdát és a parkot, amelyik inkább közösségi kertek hálózata.
A Muth mintha valóban egy paradicsomkert közepén lenne, így júniusban, kora este, amikor már nem éreztük a kánikulát sem, ez volt a benyomásom. A „de jó, hogy ezt az előadást nem mondtam vissza” érzés már akkor elfogott, amikor megérkeztünk.
Ez a csütörtöki nap nem indult szerencsésen, és akinek volt már migrénes fejfájása, az kb. sejti, hogy egy ébren töltött éjszaka után mennyire örültem a gondolatnak, hogy egész délután Bécsbe fogok buszozni (egy irány négy óra!), és még erre rájön egy 3,5 órás opera is. Ehhez képest még az előző két nap is egészen „opera-képes” állapotban voltam.
Az előadást a fenti okok miatt nyilván lemondom (ha Figaro, ha nem), de erre az alkalomra jött el a miskolci barátnőm, így belevágtunk, és reménykedtem, hogy minden jól alakul.
Így lett. A körülmények végül kedveztek, a fejfájásom a kezdésig elmúlt.
Ugyan az előadás elején éreztem zökkenőket, itt-ott adódtak technikai hibák is, ennyire az évad végén nagyon fáradt lehetett már mindenki. Ami rosszabb volt, a bal oldalon valaki zacskót zörgetett, evett az előadás elejétől kezdve, és a zaj, de a tény is, hogy valaki képes lehet majd esetleg a teljes első részt végig enni, teljesen kizökkentett. Ez nem az előadók hibája, amelyet persze közben azok az ismerőseim, akik távol ültek, és először nézték a rendezést az elejétől fogva, zavartalanul élvezni tudták. Akinek a darab is új volt, ahogy a barátnőmnek, azt pláne nem zavarta, hogy a többi néző mit művel, mert a történet összerakásával kellett törődnie.
Ez az előadás határozottan a beavatatlanokat célozza meg, nem egy vékony réteget célzó előadás, ahogy az előző kettő a Müpában. Erős esélye van a legjobb közönségelőadás címre (lehet szavazni online, hahó!).
A kertész is bezavar - Laborfalvi Soós Béla
Ahogy alakult a történet, határozottan belemelegedtem így is, és aztán a második rész már elvitt magával. Ehhez lehet, hogy köze volt annak is, hogy a várható zaj kiküszöbölése miatt átültünk az első sor közepén üresen maradt két helyre. (Igen, számít a hely, a partner, a szomszédok viselkedése is, ezek mind belejátszanak abba, hogy egy előadásról milyen benyomásunk alakul ki, kár tagadni. Csak ha minden rendben van, akkor érezzük ennek súlyát kevésbé.)
Az előadás vége különösen erősre sikerült most is, de már egészen az elejétől dominált a grófi pár, Fodor Beatrix és Kendi Lajos. Átjött végig, hogy két külön világot képviselnek, egészen más az életfelfogásuk, csoda, hogy összekerültek. Kendi Lajosról most másodszor is megállapítottam, hogy igazi olasz, talán még senkinél sem éreztem, hogy ilyen természetes olaszsággal énekli a recitativókat ebben a szerepben, tényleg mintha énekelve beszélne. Még ha énekel, akkor sem érzem rajta az operaénekességet, inkább színész, és ebben a zenés színházi előadásban éppen az ilyen alkatú művészek érvényesülnek leginkább. (Ettől még nagyon jól elénekli a szerepet, de itt a felvétel, mindenki győződjön meg maga – ez a bejegyzés célja.)
Kendi Lajos éli ezt a grófot, illetve borkereskedőt, hétköznapi ember, aki a befolyásával él vissza, és szinte fürdőzik az alkalmazott nők közelségében. Minden nő hat rá, az összes kórustag is, és javíthatatlan. Senki miatt nem lesz monogám. Nem bánja, hogy lelepleződött, nem fog vacakolni a válási papírok aláírásával. Nagyon komplett, hatásos alakítás, megjegyezhető.
Fodor Beatrix ideális grófné. Partnerfüggetlenül. Bárkivel eljátssza, hogy nem illik hozzá. Míg a gróf maga a felületesség, a grófné a mély szerelem megtestesítője, akinek tragédia, hogy éppen egy ilyen alkatú férfiba szeretett bele. Da Ponte szövege és Mozart katartikus zenéje azt sugallaná, hogy az egész nap tragikomikus kavarodása után jöhetne az egymásra találás, a béke, és az esetek nagyrészében ilyen idealisztikusan is rendezik. Szabó Máté kegyetlenebb, hatalmas feszültséget teremt az előadás lezárásánál az, hogy Fodor Beatrix grófnéja minden idegszálával várná, hogy kapjon egy apró jelet, amelyre n. alkalommal is megbocsájthat, hitegethesse magát még egy ideig, hogy érdemes kitartani a férje mellett, de ez a gesztus elmarad. Csak magát okolhatja persze, ő akart tisztán látni – megkapta, ott van kezén a gyűrű, a bizonyíték, amely semmi pozitív változást nem okozott, csak boldogtalanná teszi. Jöhetnek az önsegítő könyvek és fb-posztok, hogyan kell lehetetlen kapcsolatokból megszabadulni – juthat eszünkbe erről a maivá alakított előadásról. Míg sejtjük, hogy Kendi Lajos grófja akárkivel jól érezheti majd magát ideiglenesen, de utána mindenképp le kell az adott nőt cserélnie, addig Fodor Beatrix grófnője nehezebb élethelyzetbe került. Látjuk, hogy megérintik annak az egyetlen embernek (az apródnak) az udvarló gesztusai, amelyek hatására nőnek érezheti magát, de maga is tudja, hogy ez kevés. És micsoda pech, hogy ez éppen olyan alkatú személy, mint a gróf, és a legjobb esetben csöbörből vödörbe fog esni. (Hát igen, Beaumarchais a trilógia harmadik részében még közös gyermeket is képzel nekik…)
Kegyetlen ez a vég, egymástól a lehető legtávolabb láthatjuk a két főszereplőt, míg a Mozart előírásainak megfelelően ünneplő többieket magába zárja a borosdoboz-díszlet. (A borozás helyenként sok az előadásban, viszont a záróképben még az is kifejező, hogy az ünneplők boroznak csak…)
Stabil Susannát játszik Keszei Bori, aki érezhetően most a szokásosnál is jobban utálja a gróf közeledését, érzi rajta, hogy ebben nincs személyesség, hanem szinte minden más nőnek éppígy szólna, Pataki Bence Figarója most ismét más színezetet öltött. Neki friss a szerep, és érezhetően próbálgatja a számos értelmezési lehetőséget, amelyekre ebben a rendezésben lehetősége is van. Látszik a rugalmassága, elég széles skálán tudja a figurát alakítani, de ez csak a kezdet még.
A tavaszi, győri előadása kapcsán azt éreztem, hogy sok van benne a „sevillai borbélyból”, viszi tovább a simlis figurát, csak átmenetileg köt ki Susannánál. Ez sem lehetetlen beállítás, de Szabó Máté rendezésében egy „hűséges Figaro” szerencsésebb, amilyennek Cseh Antal és Kiss András is szokta játszani, mert nekünk nézőknek szükségünk van ellenpólusra, ha már szembesülünk a grófi pár menthetetlen kapcsolatával. A párkapcsolatokat teljesen reménytelennek is be lehet mutatni, de az a Kékszakállú (pl.), nem a Figaro.
A tegnapi bécsi nézők szerencsésebbek voltak Pataki Bence „helyes kis fiatalemberével”, aki Susannához képest tapasztalatlanabb, de nagyon igyekszik, mert igazán szerelmes. Emiatt igazán csalódott a negyedik felvonásban, amikor azt hiszi, hogy átverik. Igaz, hogy a darab alapján sokkal inkább egy Susannával egykorú, sőt inkább kicsit idősebb Figarót képzelnénk el, aki a gróf kortársa nagyjából, de nincs semmi kőbe vésve, és az előadás ezzel a „Susannához felkapaszkodó” őszintén szerelmes Figaróval is megállt a lábán. A kontraszt a két pár között megvolt, és a Farkasréti Mária-Busa Tamás kettős által játszott szülőkből tényleg kinézhettük végre, hogy a színpadon álló Figaro a gyermekük. Valamit valamiért.
Figaro, a megtalált gyermek szüleivel
Minél tovább nézem Németh-Nagy Johannát Barbarinaként, annál jobban megfog a hangja (bár elsőre is tetszett), és remélem, hogy viszont fogom látni további szerepekben. Ez a mondat a mai építkezős időszakban, amikor nincs elég feladat már befutott, jelentős énekeseknek sem, fokozottan igaz lenne a szereposztás nagyobb részére is. Emiatt pláne örülnünk kell a Co-Opera előadásainak, amelyek esélyt adnak nem egy énekesnek a megmutatkozásra.
Kihagyhatatlan, hogy még – saját magam számára is unalmasan, ezredszer is – ne említsem meg, hogy Mester Viktória most is mennyire szerethető Cherubino volt. Az előadásnak ez az alak az egyik legerősebb pontja, mert Kálnay Zsófiával együtt mindketten tökéletes választást jelentenek a szerepre, minden kombinációban.
Az egy külön plusz persze, hogy a „Mesterhármas” (Mester Viktória, Fodor Beatrix és Keszei Bori így együtt) számomra különösen kedves, hiszen a Figaro 2.0-ban az ő szereposztásukat hiánytalanul nézhettem minden egyes alkalommal, és őket most is együtt látva persze annak a megoldásai (az áthangszerelt részek!) és további szereplői is óhatatlanul felidéződtek, némi nosztalgikus felhangoktól sem mentesen. Nagyon remélem, hogy lesz még az is, nincs végleg eltemetve.
És még egy lezáró személyes kitérő:
A címben emlegetett 77-es szám nem túlzás, hanem konkrét adat. 1985. december 22-én Kalmár Magda, Andor Éva, Bende Zsolt, Vághelyi Gábor főszereplésével láttam az első Figarómat az Erkelben, és tegnap volt valóban a 77. alkalom. „Eleinte” nagyon untam a művet, pontosan 21 évig ( !!!) néztem mégis (számomra is megmagyarázhatatlan okokból) két-három évente. 2006-ban volt a nagy fordulat, a ráismerés, hogy ez a legjobb opera, és azóta igyekszem minden adandó alkalommal újranézni, és hetente átlagosan egyszer biztosan meghallgatom a kedvenc felvételemet, mert feltölt.
Tegnap bebizonyosodott megint, hogy ez a kapcsolat nem futó románc, akármilyen hangulatban, előzetes ráhangolódás nélkül is hat rám a mű, különösen akkor, ha egy megfelelő előadáson ülök.
Remélem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, a szolnoki félig szcenírozott verzió feltétlenül érdekel, és emellett persze várom az Operaház januári sorozatát, amelybe Erwin Schrott is fellép, aki először Figaróként, majd Grófként is be fog mutatkozni nekünk, ráadásul különlegesen jó partnereket biztosítanak hozzá, szinte az álomszereposztásomat. Jegyek most még kaphatóak rá.
Addig pedig itt van nekünk a Co-opera felvétele, de legalább fontoljátok meg a megtekintés lehetségességét is élőben…
Mindenkinek köszönet a munkájáért, a győri zenekarnak, Medveczky Ádám karmesternek és a további énekeseknek és közreműködőknek, szervezőknek a Co-opera és az Armel részéről, és a produkciót összefogó játékmestereknek és asszisztenseknek - Magyar Györgynek, Niklai Juditnak, a Don Curzióként is szereplő Takács Zoltánnak - ,akik nélkül persze ez az egész nem történhetett volna meg.
