Láttam már Figarót Prágában és Gentben, sőt néhány hónapja Szatmárnémetiben is megnézhettem a Figaro 2.0-át, 27. alkalommal is ugyanazt a magyar előadást. Most ezekhez képest annyi az újdonság, hogy egy február folyamán háromszor látott magyar Figaro, a Co-Opera előadása miatt még 1700 km-t is vezettem, és ez persze még nem is volt a teljes táv, a férjemnek is jutott 500 km, Verbánia nincs valami közel.
Ezért az idő-energia-pénz befektetésért viszont a Figaro kapcsán Olaszország számomra egyik legotthonosabb vidékén lehettem nettó másfél napig, az Orta-tónál. Mindenkinek ajánlom Gianni Rodari szülőhelyét, amelyik eredetileg idevonzott. (Mennyire jó operát lehetne írni a „Kétszer volt hol nem volt”-ból! – mondom néha, de hol van ilyesmire forrás és pláne zeneszerző?)
Három éve két milánói Kékszakállú közti pihenőnapon is ide ugrottam el, ráadásul februárban, egésznapos esőben. Még akkor is megérte, nemhogy most, amikor koranyári hangulat is járult az élményhez.
De nem ömlengek itt Olaszországról, és arról, hogy milyen ilyen rövid időre visszamerülni az ismerős közegbe, és milyen érzés az, amikor már azt hiszik az emberről, hogy vendégmunkás, mert az idegenség íze ugyan még érződik a beszédén, de már van az olyan folyamatos, hogy senki se gondolná, hogy nem itt él.
A színház a benyúló félszigeten van, ennyi látszik belőle a Mottaronéról - erősebb fehér pötty
Jó volt és megérte ez a kaland, örülök, hogy mentem. DE legyen most már szó az előadásról.
Előre mondom, hogy akinek ez a nyomhagyó bejegyzés kevés, annak ajánlom két korábbi opuszomat, az elsőt (két előadásról, 17 szereplőről), illetve a másodikat (további 5 szereplőről), vagy akár azt, amelyiket a Figaro illetve a Gioconda megnézéséhez szükséges nézői beállítódásról írtam.
Az előadásban még így is volt három olyan közreműködő, akiket először láttam, és ami igazán rosszul esik: Bordás Barbara lesz az egyetlen, aki kimarad, pedig az ő Susannájára is nagyon kíváncsi lettem volna.
Aki kedvet kap a darabhoz, azoknak mondom, hogy a hét végén még van több győri előadás is, elérhető közelségben, és így az olasz kaland után pláne nem tűnik nagy kihívásnak az út – mindössze autó kell hozzá.
Az előadást Verbániába hívták meg, ahol egy művelődési központ jellegű létesítményben ("Centro Eventi Multifunzionale") volt az előadás március 15-én este kilenckor.
Ez itt a normális időpont, az elnyújtott munkaidő miatt nemigen lehetne szó korábbi kezdésről, különösen péntek éjjel nem igyekszik senki hazamenni - ez nem a „fél tízkor kirohanunk a ruhatárba és utána busszal haza” kultúrája, még előadás után el szoktak menni az olaszok kicsit beszélgetni is…
1996 óta nem egyszer jártam Olaszországban, mivel egy időben - vagy 10 éven át - minden energiámat abba fektettem, hogy olaszul minél jobban megtanuljak, de most fordult elő életemben először, hogy sikerült túlöltözni a helyieket, akik hétköznapi ruhában érkeztek az előadásra, ahogy nálunk pl. a Katona, vagy a független előadások nézői is szoktak.
Az épület gyönyörű helyen van, a Lago Maggiore partján, ráadásul, ahogy ezt a program szervezője, Renata Rapetti kérdésemre elmondta: ez volt az első eset, hogy élő operaelőadás meghívásával próbálkoztak.
Az előadás előtt kétféle bort és gorgonzola sajtos szendvicseket kínáltak a nézőknek (díjtalanul), ezzel is előkészítve az előadás hangulatát, amelyben a borozásnak kitüntetett szerepe van.
(Hasonló komolyzenéhez szoktató megoldást sokat alkalmaznak Amerikában, de ősszel Makón is láttam Bach zenéjével rétest és pezsgőt kínálni. Ez nem népszerűtlen fogás.)
A szervező lelkesedése feltétlenül imponáló volt, és ahogy a közönség reakcióját figyeltem, tényleg szerették az operához valószínűleg nem szokott nézők az előadást, nemigen ment haza senki (fél egyig tartott a program!), és Szabó Máté rendezése, amely eredetileg is operabeavató célzattal készült, elérte a hatását.
Több olyan ismerősünk is volt a környéken, akik Verbániában tanítottak különböző iskolákban, és mégis tőlünk értesültek, hogy van az előadás. Talán ez az, a megfelelő erősségű marketing hiánya, amely az egész program gyenge pontja volt, mert a megközelítőleg 550 fő befogadására alkalmas terembe maximum 300 fő lehetett csak. Kár, de ettől még az előadás jó színvonalon történt meg így is Silló István karmester vezényletével. A díszlet jól elfért ezen a színpadon is, most is bizonyított, hogy sokféle helyszínre alkalmas.
A Co-Opera ezúttal olaszoknak olasz nyelven vitte el a darabot, és ez azért kihívás, hiszen az anyanyelvű közönség jobban hallja a hibákat.
Az előadást ezúttal többnyire azok énekelték, akik korábban léptek már fel olasz nyelvű előadásban, látszott a tapasztalat, több főszereplő nem az egyhetes pesti próba időszak során gyakorolta be a darabot.
Kendi Lajos fb-oldaláról a plakát
Az „olaszosság” különösen látszott Kendi Lajos alakításán, aki az eredeti nyelven még inkább pörgette a recitativókat, alkalmazkodott a nyelv hangulatához, még inkább elemében volt, mint a korábbi vele látott előadáson. Nagyon szépen és érhetően énekelt, örömmel hallgattam volna meg többször is. (A fúrógépes ötlet a második felvonás vége felé most is élénk derültséget váltott ki, úgy látszik, hogy a magyar és az olasz közönség reakciói olyan nagyon nem térnek el.)
Ellenlábasa, a Figarót játszó Pataki Bence viszont erre az alkalomra tanulta be a szöveget olaszul. Ha tényleg egy hónap alatt mindössze, ahogy ezt egy közleményben olvastam, akkor egy igazi zseni, mert ahhoz képest, hogy debütálás történt, nagyon kevés bizonytalanságot éreztem rajta, bár a magyar nyelvű előadásban kétségtelenül jóval kidolgozottabb volt játéka, élőbb volt a kapcsolata Susannával – Keszei Borival. De ezek finomságok, az előadást először látó férjem külön kiemelte, hogy neki mennyire tetszik éppen Pataki Bence Figarója. A magam részéről így is csak gratulálni tudok ehhez a szerepformáláshoz, mert maga a színpadi alak, ez a "birbo Figaro" már most meglehetősen életképes, az énekes még nagyon fiatal, rengeteg ideje lesz ezt még tovább mélyíteni.
Keszei Bori és Fodor Beatrix az előadásnak most is a fix tartóoszlopai voltak. Mindkettejüket annyit láttam már Figaróban, együtt is, külön is, olaszul és magyarul is, és élvezem azt, hogy tényleg képesek igen magas szinten tartani magukat – énekesként és színészként egyaránt. Fodor Beatrix mintha most hajlamosabb lett volna a Grófot elengedni, mint legutóbb Haja Zsoltot – ez talán az olasznyelvűség miatt is lehetett, amelyhez az utóbbi időben nem szokott hozzá. Most kevésbé éreztem a szokásos melegséget áradni belőle, de lehet, hogy ez az én készülékemen múlt. (Hát igen, és a második áriánál óhatatlanul is hiányzik a Köteles Géza-féle átirat…- az nagyon jól állt neki.)
A plakáton, amely az előadáshoz készült, még Mester Viktória van kiírva apródként, de neki – nem csoda – nem fért bele két Carmen között még ez a vendégjáték, így Kálnay Zsófia mehetett, aki ugyan szintén fellépett az említett Carmen-előadásokban, de nem a címszerepben, és ez mégsem mindegy.
Kálnay Zsófia Cherubinója egészen magával ragadó volt most is, neki erre tényleg csak bravót lehetett bekiabálni, nem „brava”-t, mert annyira fiús, mint talán senki más. Nagyon érezni, ahogy teljes mivoltával beleveti magát a szerepbe. Holnap Pécsett Hamupipőke, és igazán sajnálom, hogy ebben a szerepében eddig még csak egyszer láthattam. Barbarinaként most is hangjánál volt partnere, Németh-Nagy Johanna.
A korábbiakban már írtam róla is, illetve Busa Tamás Bartolójáról, sőt Takács Zoltán Don Curziójáról is, viszont van három szereplő, akiket most láthattam először.
Farkasréti Mária Marcellina szerepében – a Figaro 2.0 miatt – nem volt számomra újdonság, nem most állapítottam meg először, hogy ráhangolódott egészen a feladatra. Biri Gergelyhez is illik Basilio, de alig több mint két hete láttam ugyanezt a szerepet Laki Péterrel, és túlságosan is megtetszett az ő koncepciója, aki szinte egy második Cherubinót formált belőle, a szokásosnál jobban ki tudta emelni, így muszáj beismernem, hogy ez a számomra újszerű felfogás most hiányzott.
Ha szép, ha nem, de a végére hagytam még egy megjegyzést: háromszor láttam Schwimmer Jánost kertészként, aki azonnal meghódított másodperc alapú szerepformálásával, pedig azt hittem, hogy Hábetler András után nekem élő kertész nem lehet utána elég jó – pedig DE. Ugyan Laborfalvi Soós Béla teljesen korrekt a szerepben, amely eredetileg tényleg nem monumentális – csak én szoktam 8-10 sorokban foglalkozni ezzel a karakterrel-, de annyira a szívemhez nőtt a váltótársa, hogy ezt a hiányérzetet nem tudom szó nélkül hagyni. Nagyon szeretem, ha egy operában ugyanúgy ki van dolgozva egy szerep, mint a prózai színházban, de persze tudom, hogy a műfaji kötöttségek miatt ez alig lehetséges, és nem célszerű ezt várni, de ilyen kisméretű szerepben, amikor nem a hanghatás az elsődleges, még talán igen. Látszik, hogy Schwimmer János a színház oldaláról jön, emiatt lehetséges, hogy ennyire aprólékosan dolgozta ki a karakterét.
Szabó Máté előadása ezen az estén is működő zenés színház volt, amint hallom, lesz még olaszul is Bécsben, az Armel Fesztivál keretében. Aki teheti, nézze meg. Örülök, hogy láthattam Verbániában is, és ez a kaland ad kellő energiát a következő „nagy projektemhez”, hiszen már csak néhány nap, és elindulok a Fesztiválzenekar hat Kékszakállúját nézni, a Müpában és külföldi helyszínekre is.
