A prózai előadások után legyen szó az operáról és koncertekről is – 87 zenés előadást láttam, ezekről összesen 17 beszámoló született, néhány közülük átfogó jelleggel, több eseményt is érintve. Ezt az értékelést nem bontom több részre, hosszabb lesz az előzőeknél, és sok esetben kitér a most kezdődő évad eseményeire, előzetes ajánlónak is szánom.
Az Operaház tavaly augusztusban a támogatás csökkentésének hatására sok előadás törlésére kényszerült, ennek egyenes következményeként én is kevesebb operát néztem, és az évadom hangsúlya a koncertek felé tolódott.
Meghatározó volt számomra a Haydneum két fesztiválja, amelyeken a Régizenei Központ meghívására vehettem részt. Egyébként is egyre több régizenét hallgattam, és az évad legvégét is barokk koncertekkel zártam (az EFKZ biatorbágyi fesztiválján és a 39. Régizenei Napok zárókoncertjén). Ezek a fesztiválok várhatóan lesznek jövőre is, mindenkinek csak ajánlani tudom a részvételt.
Ugyancsak sikerült idén kivételesen a BFZ két templomi sorozatának minden koncertjét végighallgatni – a közelgő októberit is ajánlani tudom mindenkinek. Nagyon szeretem Lesták Bedő Eszter hegedűjátékát, ő a fenti projekt vezetője, továbbá mind az EFKZ, mind a Pulzus Vonósnégyes meghatározó személyisége.
A Fesztiválzenekar januárban Mahler IX. szimfóniáját játszotta, a szokásosnál is erősebbnek éreztem őket, nagyon örülök, hogy váratlan ajándékként erre egy zenekari tagtól meghívást kaptam.
Idén módom volt egy 13 éve általam nem hallott hegedűs, Alissa Margulis játékát is hallani a Müpában, több külföldi vendégfellépő koncertjén jártam, de az övé volt számomra a legemlékezetesebb.
Sebestyén Márta két eseményére is elvetődtem , ez persze sokkal kevesebb volt, mint jó lett volna. Ugyanez mondható el a Sárik Péter Trióról is, nekik december 1-én lesz új lemezbemutatójuk (a BartókX -2) a Zeneakadémián. Ezt fixre beírtam a naptáramba már.
A BDZ is nagyon erős évadot mondhat magáénak. Leginkább az Énekel az ország programban kétszer is előadott Verdi Requiemeket kedveltem, és nagyon jó kezdeményezésnek éreztem a Rémségek kicsiny éjszakáját is, amely Halloween-játék volt, és láthatóan nagy érdeklődést keltett a nézők körében. Hollerung Gábor a tőle megszokott módon, a beavatás szándékával rakta össze az előadást.
Szép élmény volt az ELTE Kórus márciusi Mozart Requiem koncertje a Mátyás templomban, júniusban pedig a Vojnovich-Huszár Villában a koncertszerűen előadott Dido és Aeneas .
Ezzel már rátérve az operákra: idei élményeimről egy-egy átfogó írásban már beszámoltam (a decemberi évértékelésben, illetve néhány hete a tavaszi félévről ) is.
Aki még csak most ismerkedne a műfajjal, az továbbra is jól dönt, ha kipróbálja a Delta Produkció, azaz Dinyés Dániel és Göttinger Pál operabeavató sorozatait. Tavaly már kettő is volt párhuzamosan: a Magyar Zene Házában Bánk bán, illetve a 6Színben egy újabb indult, alkalmanként változó témáról, A rendező közbeszól. Ezek az esték mindig szórakoztatóak, akár zenei stand up-nak is nevezhetőek, de az operaénekesek közreműködése sem elhanyagolható elemük. Jövőre a Bohémélet kerül terítékre, így a közönség érdeklődése garantált.
A Müpában a BFZ tavaly A csavar fordul egyet című ritkán hallható Britten operával állt elő - idén a Pelléas és Melisandra készülhetünk.
Idén sokkal több MET-vetítésen jártam, mint bármikor korábban. Volt, amelyikről külön cikkben is nyomot hagytam (The Hours), míg néhányat (A rózsalovag, Lohengrin) az említett összefoglalóban érintettem (ld. Elzával csak a baj van).
A teljes operai évadból messze a Tosca volt az, amelyik a legtöbb embert érdekelte, elsősorban a közönséget nem kevéssé felkavaró főigazgatói rendezés miatt. (Én nagyon szerettem a címszereplő Ádám Zsuzsannát és a Scarpiát éneklő Kálmán Pétert is mindkét alkalommal, egy héten belül dupláztam.) Az, hogy eddig a két cikkemre összesen 4096 kattintás érkezett, jelzi, hogy ha valami úgy igazán foglalkoztatja a nézőt, akkor mindenre rákeres. Emiatt érhetett el épp ez a cikkem látható nyilvános megosztások nélkül is ilyen sok nézőhöz. (Ha tévedek, és volt valaki, aki támogatta a második cikkemet megosztással, annak ezúton is köszönöm. Ennél éreztem azt, hogy tényleg volt értelme vagy két napot belefektetni a szöveg létrehozásába.)
(A Tosca esetéből levonhattam azt a következtetést is, hogy a sokak számára közömbös előadásokra pusztán a cikk megírásával nem sikerül felhívni a figyelmet, „sok hűhó semmiért” minden erőfeszítésem. Októbertől kezdve - a lényegesen kevesebb szabad időm miatt -, leginkább azoknak az előadásoknak hagytam nyomot, amelyekre meghívtak és várható volt, hogy a létrehozó társulat fel is használja az előadásai támogatására írt ajánlóimat – így szükségszerűen az operás cikkekből vettem vissza legjobban, amelyekre az elmúlt tíz évben mindig a legtöbb időt fordítottam és a legkisebb arányban osztották meg. Ahogy néhány visszajelzésből kitűnik, ezeket rendszerint túl is írom, nyilván senki sem olvassa őket alaposan végig és annyira nem is érdekesek, hogy bárkinek kedve legyen őket megosztással vagy lájkkal támogatni. Önkritikát gyakoroltam, kevesebbet posztoltam.)
A másik, nagy visszhangot kiváltó előadás a Háború és béke volt, amely a fellépő szólisták létszámával (28) feltehetően rekordot döntött . Megosztó előadás volt ez is; sokan szerették, ugyanakkor a darab ősbemutatója volt ez, és jogos a kérdés, hogy a történet ismerete nélkül mit hámozhatott ki belőle a mezei néző. Volt néhány főszereplő, akinek hálás feladatot jelenthetett, ahogy a benne szereplő pályakezdő énekesek is felfoghatták színészi tréningnek, viszont a már befutott (és ebben viszont kis szerepet játszó) énekesek jelentős része statisztálásként is gondolhatott a feladatára – talán mégis erős túlzás volt mindenkit a teljes időben végig a színpadon tartani. (Pizzás dobozokat hajtogat órákon át egy korábbi Siegfried? Az erőforrásokkal való pazarlásként éltem ezt meg, ráadásul egy olyan időszakban, amelyben kisebb apparátusú előadásokat is töröltek.) Ez az előadás viszont nagyon jól jött Brassói-Jőrös Andrea számára, akinek a tehetsége most megmutatkozhatott sokak számára is, figyelemre méltó kiugrása nyomán kaphatta meg a jövő évadra Ruszalka szerepét. (Korábban láttam Fiordiligiként, így nem lepődtem meg a sikerén.) Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a tavaszi második Háború és béke sorozat mennyi embert vonz majd, és lesz-e létjogosultsága ennek a rendkívül drága előadásnak az Operaház műsorán később is.
Korábbi összefoglalóim tartalmát nem ismételve, más előadások kapcsán néhány nevet azért itt is kiragadok.
Műsorra került novemberben mind a négy Ring-előadás – egymás után, három-három alkalommal - , idén novemberben már ciklusként lesz látható várhatóan kétszer. Tavaly csak a Siegfriedre jutottam el, amelyben voltak debütáló művészek (ld. Schöck Atala Erdaként, aki felülmúlhatatlan Fricka szerepében, a Ring két másik előadásában rendszeresen fellépett korábban a Müpa fesztiválján), és olyanok is, akik már több helyen beénekelték a szerepet.
Évi egy-két előadás nem lehet elég ahhoz, hogy valaki elmélyüljön a nagy Ring-szerepekben, muszáj külföldi rendezésekben is részt venni, lehetőleg minél többször. Nyári Zoltán már korábban elkezdte a „bőröndözést”, évek óta sok helyen volt már Siegfried, így alakításán látszott az is, hogy minden mondata mögött van gondolat, játékát már csak ezért is nagyon lehetett élvezni. Ebbe az irányba indult el idén Cser Krisztián is, Wotanja már megkezdte Vándor-útját, járt már Szófiában is. Minden jel arra mutat, hogy van dolga ezzel a szereppel, személyiségéből is tud építkezni, Wotanként meg tudja találni a helyét mind a modern, mind az illusztratív rendezésekben. Novemberben a tetralógia első és harmadik részében is nézhető lesz.
A június hozta magával a szokásos Ringet a Müpában, bár ezúttal a Wagner-napok többi előadása elmaradt. Erről írtam részletes beszámolót - mindenkori színházi évadom egyik legfontosabb eseménye ez 2008 óta, ennek a dokumentálásáról nem mondhatok le.
Decemberben üde csapatmunkát észlelhettünk a Gianni Schicchiben, amelyben sokan, nagy összhangban énekeltek együtt – nem a szerepek hossza vált érdekessé. Ez az előadás is lesz idén, októberben a Lázár Ervin programban diákok nézhetik ismét.
Több év után ismét kellő súllyal jelent meg a pesti repertoárban Bretz Gábor, aki most már a leghosszabb és legfajsúlyosabb szerepek betanulását ambicionálja. Gurnemanzként is láthattuk, sőt elindult a Winterreise megtanulása felé is – ha minden igaz, ezentúl minden évben elő fogja adni, követhetjük a fejlődését. Az évad folyamán Vörös Szilviával koncertszerűen és az operaházi rendezésben is elénekelte a Kékszakállút, amely a megszokottól eltérő nézőpontból mutatta be a történetet. Ezúttal a címszereplő, aki festőnek volt beállítva, csak saját (kevéssé elismert) művészetével foglalkozott. Mivel elégedetlen volt önmagával, ehhez képest másodlagossá vált a partneréhez fűződő viszonya. Mintha azt a kérdést kaptuk volna meg az előadástól, hogy számít-e egyáltalán, hogy egy csak saját magára figyelő művész élete során egy vagy esetleg több nőre nem figyel oda? Egy ideig nem fogom elfelejteni Vörös Szilvia nagyon erőteljes, és érthető módon kétségbeesett próbálkozását, hogy ehhez az elérhetetetlen Kékszakállúhoz kapcsolódjon, akihez talán még a szokásosnál is lehetetlenebb volt közel férkőzni. (Néhány héttel később az énekesnő Rómában is fellépett Juditként, érdekes lett volna összehasonlítani a két produkciót - hátha van olyan, aki ezt megtehette.)
Másként volt tragikus Várhelyi Éva "magánakciója", félig szcenírozott Kékszakállú-rendezése, amelyhez megnyerte a nagyszerű Dénes Istvánt - aki csodásan zongorázta a darabot -, és egy professzionális Kékszakállút, Cser Krisztiánt, aki ebben a produkcióban énekelte 50. alkalommal a szerepét. Láttunk egy női ostromra várakozó és vágyakozó férfit, akinek kapcsán az opera címe automatikusan át is alakulhatna „A Kékszakállú herceg várakozásá"-ra. Ez a Kékszakállú mintha nem tenne egyáltalán semmit a nő megszerzéséért, csak vár, mint egy pók a hálóban, később pedig sodortatja magát az eseményekkel... (A második előadás visszanézhető a YouTube-on.) (Érdekesség, hogy a néhány nappal korábban látott Hunyadi-sorozatban a szólista a megszokottnál is gyűlöletesebbre és szenvedélyesebbre formálta Gara nádort.)
Az évad nagy eseményei közül nem maradhat ki az Iphigénia Tauriszban sem, benne Tuznik Natália debütálásával, örültem, hogy ezt a produkciót is láthattam újra, a Megyesi Zoltán-Haja Zsolt kettőst szerettem benne a leginkább már a bemutató idején is.
Több nagy szerephez jutott az előző évben külföldről már részben visszatért Brickner Szabolcs is – nagy és testhezálló szerepet kapott a Háború és békében, elénekelhette a Hunyadi László és az Idomeneo címszerepét, sőt még Pinkerton is volt a Pillangókisasszonyban. Ez az előadás remek szereposztással került újból színre (Létay Kiss Gabriellával a címszerepben láttam), igazolta a nyári operajátszás létjogosultságát.
Egy jóval korábbi szombathelyi előadást ennek az estének a másnapján találtam meg a YouTube-on. Hábetler András rendezése sokkal összetettebben mutatja fel a mű alapkérdéseit, szintén nagyon szerethető és jobbnál jobb énekeseket látni abban is. Még a konzul szerepét éneklő Káldi Kiss András alakítása is emlékezetes, a főbb szereplőkén túl (Kriszta Kinga, László Boldizsár, Busa Gabriella, Kiss Tivadar). (Milyen jó is lenne, ha ez Pillangó 2.0-ként az operai repertoárba is bekerülhetne!)
Az évad hosszú volt, az előző nyarat is szinte végigjátszották – most pedig praktikusan összeér a tavalyi az ideivel. 12 hónap egyben – feltehetően példátlan, bárhol máshol lenne legalább egy hónapnyi teljes leállás, hogy a művészek regenerálódjanak. Persze tavaly sokaknak a kívánatosnál hosszabb pihenés jutott a törölt előadások miatt, és még annál is több felesleges stressz érte a dolgozókat az igazgatói pályázat ismételt kiírásának következményeként... Akár minden eldőlhetett volna már tavaly ilyentájt, ehelyett az egész évadon végighúzódott a bizonytalanság.
De ennek már vége, ahogy idő közben az augusztusi Varázsfuvola-sorozatnak is. Az az öt, ami jön még, már szeptemberhez, azaz az új évadhoz tartozik, aztán pedig következhet az Operaház egyik csúcselőadása, Az olasz nő Algírban – új beállókkal…
Van mire visszagondolni és van mit várni a továbbiakban is.
