13 éve lesz márciusban, hogy revelatív módon hatott rám Mozart „Figaro házassága” című operája Kovalik Balázs rendezésében. Azóta sok minden változott, magát a darabot is másként látom, de ez az opera azóta is átsegít mindennapi kríziseimen, nem véletlenül hallgatom meg évek óta hetente legalább egyszer a kedvenc felvételemet. Az új rendezések mindig új impulzusokat adnak, ahogy az új szereposztások is, és így igyekszem kihasználni minden kínálkozó lehetőséget a művel való élő találkozásra. Úgy tűnik, mindig olyan Figaró jön szembe, amilyenre éppen szükségem van.
Figaro-nézés miatt jártam a győri színházban a hétvégén kétszer is. A Co-Opera előadása most Szentendre, Szeged és Debrecen után erre az új helyszínre érkezett, és még további 14 alkalommal nézhető február-március folyamán.
Nekem a szombati előadás annyira tetszett, hogy bár csak egy hét múlva akartam újra Győrbe menni, nem bírtam várni, már másnap visszaültem, így most azonnal 17 szólista (11 szerepben) munkájáról tudok beszámolni. A további kilenc énekesről majd később jönnek újabb bejegyzések, további megtekintések alapján.
A teljesség igényével nem is léphetek fel, minden verzióban lejátszani sem tudják – már az öt főszereplő összesen 162 kombinációban léphetne fel. Amúgy is más minden egyes előadás, még teljesen megegyező szereposztással is más lenne.
Keszei Bori és Kiss András az előadásban
Győrről először a Győri Balett jut eszembe, és ez a színház, ahova gimnazista koromban a legjobban vágytam, mivel évekig igazi vak rajongással követtem Markó Iván és csapata minden megmozdulását. A vasárnap délutáni előadásoknak köszönhetően jártam itt többször, és ezek mindig nagyon boldogító alkalmak voltak, a várost is nagyon megszerettem miatta. Három éve januárban egyik kedvenc Figaro-előadásommal (Hábetler András Figaro 2.0-jával) is eljuthattam ide.
A győri színház tehát eleve vonzó volt számomra, bár azért néztem meg itt a Figarót és nem az említett korábbi helyszíneken, mert most lett erre időm, és most tudok erre az előadássorozatra teljes figyelmet fordítani.
A Co-Opera vállalkozása nagyon jó kezdeményezés. Magyar nyelven, magyar énekesekkel eltérő helyszíneken játszanak operát új nézők bevonzásának a szándékával. Jó ez az énekeseknek, akiknek az Operaház felújítása miatt kevesebb munka jut, és jó az alulfinanszírozott vidéki színházaknak, mert a produkció költségeit el tudják osztani. Egy helyszínen úgysem lehet kijátszani egy előadást sem, így viszont a sorozat végére feltétlenül kiérlelődik a produkció. (Ez történt a Figaróval is, már érezhetően egy bejáratott előadást láthattam a győri premieren.) A produkció sikeréhez nagyon kellett Vadász Dániel produceri munkája, illetve Magyar György és Tóth Erika is, akik játékmesterként az előadás karbantartási munkálatait végezték.
Minden helyszínen a helyi zenekart és énekkart hasznosítják, sőt az adottságoknak megfelelően előtérbe kerül néhány helyi énekes is, akiknek másként nemigen lett volna esélye a szereppel és máshol működő partnerekkel találkozni. Az ország operát játszó helyszíneit ez a produkció össze is kapcsolja, minden résztvevő a magyar operavilág részesének érezheti magát. (Az egyetlen negatívum a szereplőknek az utazás, de Győr ebből a szempontból nem is nehéz eset.)
A győri lányok
A produkció magyar nyelvűsége lényeges elem, vígoperánál feltétlenül célszerűbb, mint feliratolvasásra kényszeríteni a nézőket, bár jobban hangzik Da Ponte olasz szövege, amelyre készült ez a zene. Kenesey Judit átirata nem tűnik minden pontján jól énekelhetőnek, a szöveg nem is rímel ott, ahol régebben megszoktam. Az, hogy ezzel a szöveggel nem voltam teljes mértékben boldog, nyilván oda vezethető vissza, hogy 27 megtekintés során nagyon belém ivódott a Figaro 2.0 változata. A célközönséget ez nem érinti, nincs összehasonlítási alapjuk, és mivel az énekesek érthetően énekelnek, nem hiányzik a felirat sem.
Szabó Máté zenés színházat rendezett, és látszik, hogy szeretné, ha nem tapsolnának bele az előadásába, mert mindenkit azonnal kivisz a színpadról még áriájának lecsengő hangjai alatt, így az énekesek nem tudják a spontán módon kitörő tapsot fogadni. (Ez a taps a szokásos visszajelzése annak, hogy rendben volt az ária, a legtöbb énekes és néző igényli.) A „hagyományos” operaelőadásokban mindent megtesznek a rendezők, hogy az énekes a színpadnak egy hangsúlyos, akusztikailag is kedvező pontján énekeljen, lehetőleg semmi ne vonja el a néző figyelmét a hangról, Szabó Máté viszont most arra törekszik, hogy a zárt számok alatt se álljon le a cselekmény. Jó példa erre a Grófné második áriája, aki párkapcsolati válságáról a terem berendezésével foglalkozva énekel. A nézőn múlik, hogy ezt a megoldást szereti-e, vagy sem.
Az előadás alapja a jól szállítható díszlet, Khell Csörsz munkája. Egy sokféleképpen nyitható-csukható borosdobozt látunk, amely jelzi, hogy ennek az előadásnak a Grófja borász/borkereskedő. Ennek megfelelően a borivás folyamatosan jelen van a legtöbb jelenetben, olyannyira, hogy még az is eszembe jutott, hogy talán megérte volna egy pincészettel szerződést kötni, és konkrét terméket megjeleníteni (néhány éve a Zempléni Zenei Fesztiválon egy Szerelmi bájitalban Tokajit használtak és reklámoztak a műsorfüzetben – ehhez a rendezéshez is illett volna valami hasonló). Az, hogy mindenki folyton iszik, amint lehet, nem képtelenség, az alaphelyzet folyományaként elfogadható, bár nekem egy kicsit erőltetettnek tűnt a végére.
Az előadásban a pirosba öltöztetett, parókás díszletmunkások szintén domináns látványelemként is jelen vannak, komikus hatást kelt amikor az I. finálé után leülnek egy padra az előszínpadon, és négyen egyszerre keresztbe teszik a lábukat. (Mintha a szünet nem a pakolásról szólna.) Akár a Mozart csokira is asszociálhat valaki a piros színből és a parókából, ez az, ami a zeneszerzőről mindenkinek eszébe jut. A díszítők néhány jelenetbe is belenyúlnak, kiveszik a feleslegessé vált asztalt a szereplők kezéből, és igazán gyorsan átrendezik a doboz belsejét, hogy az előadás gördülékenyen mehessen előre.
Jó ez a játéktér, alkalmas keret a szereplőknek, és az esetek nagyobb részében be is lakják. A negyedik felvonás éjszakai bújócskázását Szabó Máté sem tudta igazán frappánsan megoldani, bár ezt azt hiszem, hogy a 72 már korábban megnézett Figaro egyikében sem tudták, még Hábetler András is csak félmegoldást adott, pedig neki a Figaro nem egy munka volt a sok közül, hanem „A” kedvenc operájának a rendezése, amelybe hosszú évek során összegyűlt tapasztalatait és gondolatait sűrítette bele, és ezt a mély tudást igazságtalanság lenne számon kérni egy folyamatosan dolgozó profi rendezőtől. A negyedik felvonás annyira képtelen cselekménysorral rendelkezik, amelyhez talán a teljes sötétség lehetne a legjobb megoldás.
Benedek Mari mai ruhákat ad a szereplőkre, így a színpadi látvány azonnal elárulja, hogy modernizált változatot fogunk látni, bár a következetes átalakítás lehetetlen, az első éjszaka jogának emlegetése anakronizmus most is. A Gróf egyszerű munkahelyi zaklatónak tűnik, aki szívesen használná ki pozícióját, de Susanna fenyegetettsége feltétlenül kisebb, mint az eredeti történetben, és ebből a közegből könnyebb is kilépni, kisebb a szereplők közti társadalmi különbség is. A rendezés egyértelműen elítéli a hatalommal való visszaélést, és az előadást nézve az előző évad botrányai is eszünkbe juthatnak.
ÉNEKESEK és szerepformálásuk
Az előadásban a győri színház ének- és zenekara lépett fel, a szólisták többsége viszont Pestről jött. Ezúttal mindkétszer Medveczky Ádám vezényelt (váltótárs: Silló István), nagy sikere volt, jó zenei hátteret biztosított a szólistáknak a darab meglehetősen bonyolult kapcsolatrendszerének bemutatásához.
A rendező árnyaltan elemezte a szereplők viszonyait, és munkáját nyilván támogatta az is, hogy a szereplők túlnyomó része már több Figaro produkcióban is részt vett, azonos és/vagy eltérő szerepben, és az általuk felhalmozott tapasztalatok építették is ezt az előadást. Már két nézés is beigazolta azt, amit előre tudtam: szükségszerűen vannak ingadozások, hiszen az énekesek alkati különbségei mindig számítanak.
Takács Zoltán
1.Don Curzio: Takács Zoltán, aki az előadásban rendezőasszisztensként is dolgozott. Ő az egyetlen, aki nincs kettőzve. Szokatlan módon most nem ugyanaz a tenor játssza, mint aki Don Basiliót is, így a karakter jobban elkülönül. Jelenete különösen fontos, az előadás egyik csúcspontja szokott lenni, amikor egészen hihetetlen fordulattal kiderül Figaro családi háttere. A dadogó jegyző korrupt figura, megvesztegethető borral is, csak az tűnik túlzásnak, hogy miután végül egészen haszontalannak bizonyult a Gróf számára, utóbbi egészen nyugodtan nézi, ahogy az több üveget is a táskájába tesz. A borkereskedők ennyire nagyvonalúak lennének? (Én csak egyet ismertem, aki nekem ajándékozott néhány éve egy Ring-bérletet a Müpában, mondván, hogy neki az a hatvanezer, amibe került, semmit nem számít. De német volt, és egészen normális Wagner-rajongónak bizonyult.)
Öt szerep viszont kettőzve van:
2.Barbarina: Német-Nagy Johanna, Szabó Alexa
Az első Barbarina biztosan a győri színház művésze, a másik is valószínűleg, csak vele kapcsolatban nem találtam adatot. Cherubinóval együtt szaladgálnak a díszletben jeleneteik során, és mindkétszer az a benyomásunk, hogy jól megvannak együtt, de Barbarina csak alkalmi partnerként érdekes, ennek a fiúnak még bőven nem időszerű az elköteleződés, lehet, hogy soha nem is lesz az.
Német-Nagy Johanna és Kendi Lajos
3.Cherubino – Kálnay Zsófia.
Lehet, hogy elég is lenne, ha egy egyenlőségjelet tennék a két név közé. Az előadások egyik legtökéletesebb alakításának éreztem, és bár láttam az idők során nagyon üde/helyes/cuki/jól éneklő Cherubinókat, de ilyet, aki ennyire hitelesen kamaszfiú volt, nem. Kívül-belül átalakult, most már bajuszra sem volt szüksége, megcsinálta a figurát a kamaszokra jellemző görnyedt testtartásból, egy-egy gesztusból.
Évekkel korábbi szerepfelfogásához képest látni a fejlődést, mélyülést. Nemcsak folyamatosan mozgásban van, és állandóan tapogatja - még stresszhelyzetekben is – a keze ügyébe kerülő nőket, és egy kezdő Don Giovanni/„kényszeres kujon” szárnypróbálgatásait látjuk, átjön, hogy a nagy rohangálásban magát keresi, próbálja megérteni, hogy miért kell így viselkednie. A hormonok játéka van mögötte, ahogy a Gróf esetén is a tesztoszteronra gyanakodhatunk, de szeretnénk persze, ha az élet nem lenne ilyen egyszerűen megmagyarázható, bár az alap mégiscsak ez. Susanna és a Grófné jelenlétében befelé figyelve énekel, ez az ária nagyon megmaradt bennem a vasárnapi előadásból.
Kendi Lajos és Kálnay Zsófia a kerti jelenetben
Teljes értékű ötödik főszereplő, ahogy az volt minden Figaro 2.0-ban váltótársa, Mester Viktória, aki az Olasz nő miatt jelenleg az Erkelben van elfoglalva, és februárban kevesebb apródot énekelhet.
4.Marcellina – Lázin Beatrix
Szintén csak két Marcellina van, és most nekem mindkétszer a helyi művész, Lázin Beatrix jutott, aki tetszett nekem már tavaly is A sevillai borbély Bertájaként. Kiss András partnereként játszva elhitette velem, hogy egykor majdnem elbolondította Figarót, el tudtam képzelni köztük a flörtölést.
A másik Marcellinát, Farkasréti Máriát a Figaro 2.0-nak köszönhetően közel húsz alkalommal láttam a szerepben, és nagyon jó nézni, mert igazán jól szokott állni neki az átalakulás hódító nőből szerető anyává.
5.A két Bartolót is sokat láttam mindenféle szerepekben korábban, Busa Tamás pályája során végigjátszott a darabban mindent, amit lehetett, és közös vonása Bátki Fazekas Zoltánnal, hogy mindketten nagyon szeretnek komédiázni, és ennél jobban nehezen látszhatna valakin, hogy mennyire élvezik a játékot. Nekik való ez a szerep, ami benne van, azt kihozzák belőle.
Kendi Lajos és Schwimmer János
6.A kertész ugyan kis szerep, de nagyon hálás, és ezúttal mindkétszer Schwimmer Jánost láthattam, hiszen Laborfalvi Soós Béla Miskolcon „hunyadizik” a szintén múlt heti bemutatóban. (Jönni fog arról az előadásról is bejegyzés hamarosan, de csak egy megtekintés alapján.)
Megszoktam, hogy a szerep súlyánál jobban koncentráljak a kertészekre, tekintve, hogy Hábetler András mindig a lehetőségeken túl is színesítette a karaktert. A kollégája által támasztott magas elvárási szintet simán ugrotta Schwimmer János, remekbe szabott és apróra kidolgozott ez a figura, másodperc alapon játszik. Különleges áhítattal fogja meg a poharat, hosszan ízlelgeti a bort, nézegeti a borcímkét, és a legnagyobb káosz közben is csak megzavarja a Grófékat azzal, hogy még dugóhúzót is kér az ajándék palackhoz.
A rendezői koncepcióhoz különösen illett ez a szétesőben lévő iszákos, ebben az előadásban is nagyon a szívemhez nőtt a figura, és szívesen nézem meg még néhány alkalommal.
Keszei Bori és Balczó Péter
7.A kisebb szerepek közül egyedül Basiliót háromszorozták meg, viszont nem volt szerencsém eddig sem Laki Péterhez, sem Biri Gergelyhez, egyedül Balczó Pétert láthattam, de őt nagyon jónak mindkétszer.
Basiliónak egy hálás jelenete van, az viszont az opera legképtelenebb része, amikor Susanna bújtatja egyszerre a Grófot és az apródot is. Ebben a rövidke epizódban is megteremti a figurát, aki kellően tenyérbemászó és kellemetlen. Remek Basiliókat láttam korábban, a rövidsége ellenére ez is jó szerep, mert jól megjegyezhető – Kiss Péter és Megyesi Zoltán után, most már Balczó Péter is a legemlékezetesebbek körébe lépett ezzel a duplázással.
A fent említett hét szerep minőségi eljátszása nagyon kell egy jó Figaróhoz, de mégis az eddig nem tárgyalt négy főszereplőnek van leginkább módja az előadás fő irányvonalát meghatározni, egymáshoz fűződő kapcsolatuk a leglényegesebb.
8.Susanna – Keszei Bori, Rácz Rita
A Susannák közül nem láttam Bordás Barbarát, mindössze egy operabeavatón mutatott meg a szerepből tavaly egy rövid részletet, de az meggyőzött arról, hogy ez az ő szerepe. (Eléggé zavar, hogy a dátumok és a hozzájuk tartozó szereposztások ismeretében márciusban lesz módom csak arra, hogy a sorozat végén megnézzem. De szeretném, és ha sikerül, akkor kapni fog az előadása egy külön bejegyzést.)
Kollégáit, akiket most láthattam, Keszei Borit és Rácz Ritát viszont már eddig is sokat néztem, örültem, hogy ismét megkapták ezt a szerepet. Őket saját korábbi Susannájukhoz is tudom viszonyítani, amelytől ez a mostani énjük gyökeresen nem tér el. Keszei Borihoz kötődik a legtöbb 2.0-ás előadás, mindig hihetetlen energiákkal és koncentrációval volt jelen, míg Rácz Ritával egy izgalmas sorozatot láthattam 2015-ben, amelyben egész ívet járt be a figura, előadásról előadásra változott viszonya a Grófhoz és Figaróhoz. Megmutatta, hogy lehet ezt a karaktert úgy is játszani, hogy valaki olyan nagyon nem utálja a Grófot, sőt…
Susanna a darab kulcsszereplője, mert, ha ő nem dönt úgy, hogy ellenáll a Gróf csábításának, akkor nincs is darab, maradt volna a szokásos banális megcsalási történet, amelyre talán rá se jön a felszarvazott vőlegény. Egy ilyen sztori totálisan érdektelen, annyira gyakran előfordul, különösen akkor, ha érzelmek sem játszanak szerepet. A feszültség a hatalommal való szembeszegülésből jön, és abból, ha valaki nem a legkönnyebb utat választja.
Keszei Bori most Kiss Andrással alkot nagyon jó párost, nem is kérdéses, hogy egyértelműen a biztonságot jelentő Figarót választja, bár az apróddal kicsit flörtöl azért. (Aki Kálnay Zsófiát látja játszani, az ezt megbocsátja, de legalábbis megérti.) Ez a Susanna elég jól eligazodik a világban, pontosan tudja, hogy kitől mire számíthat, tud magára vigyázni, így szinte csak az a kérdésünk marad, hogy minek avatja be a vőlegényét, egyedül is meg tudná oldani a problémát. (Ahogy látjuk a történet végét, a Gróf lebuktatását tényleg a két nő intézi egyedül.)
Rácz Rita alakítása a főbb vonalaiban megegyezik, de ebben több a frivolság, játékosság, és mivel neki Pataki Bence eltérő karakterű Figarója jut, így a hangsúlyok kicsit áthelyeződnek. Most nem egy családot alapítani vágyó Susannát látunk, aki egy életre lehorgonyozna, és éppen meg is találta hozzá a megfelelő embert, hanem egy szerelmes szobalányt, aki egy nála fiatalabb vonzó férfiba szeretett bele és ezt a kapcsolatot védi mindenáron.
A két előadás után óhatatlanul eszembe jutott, hogy mennyire szívesen megnézném mind a kilenc szóba jöhető Susanna-Figaro (Gróf-Grófné) kombinációt, de ez egészen irreális gondolat, bár nem sajnálnám rá az időt, egészen biztos, hogy partnerfüggően árnyalódik mindenkinek a játéka.
Jelen esetben mindkét Susanna jó párost alkotott a hozzájuk rendelt Figaróval.
9.Gróf – Kovács István, Kendi Lajos
Mindkét Grófot valóban "kényszeres kujon”-nak beállítva látjuk, egyértelműen a határozott rendezői koncepció eredményeként. Még a II. felvonás nagy békülési jelenetében is Susanna combját simogatja, minimális megbánást sem tanúsít, érzelmeket sem mutat egyetlen nő irányában sem. Feleségétől az „egykor szerettél” mondatot hallgatva is kétségeink vannak, hogy képes volt-e bármikor ez a férfi tartós kötődésre, szerelemre. Valószínűleg nem, ez a Don Giovanni típus így érzi magát elemében, és nem tud megváltozni, csak a környezetén múlik, hogy ráborítják-e a bilit, vagy inkább a békesség kedvéért szemet hunynak. Akármi történhet, és ez az izgalom a lételeme. Néhány korábbi előadásban láttam már Grófot, aki tényleg szenvedélyesen beleszeretett Susannába, és olyat is, aki valamiféle érzelmi kapcsolatban mégis volt a feleségével, de most a rendező nem kegyelmez.
Kovács István meg tud felelni ennek az elvárásnak, és ennek megfelelően felületesebb embernek játssza most a szereplőt, mint ahogy korábban a Figaro 2.0-ban annyiszor megszoktam tőle. Ez a Gróf most kevésbé szerethető, de ettől még az énekes alakításának tudunk örülni. (Pesten február 21-én Kékszakállú lesz a Müpában, akinek Győr messze van, helyben is nézheti.)
Kendi Lajos nála impulzívabb, de mindkettejük figurája lényegileg azonos, Susanna zaklatói. Kapnak egy-két jó helyzetet, mindkét estén igazán hatásos a zár feltörésére tett előkészület (játék a hosszabbítóval és a használati utasítással).
Kendi Lajost igazán kevés előadásban láttam, de az a típus, akinek csak egyszer kell a nevére rákeresni. (Korábbi vele kapcsolatos élményeim az Operettszínházban voltak: A sevillai borbély, Kékszakáll)
Nem láttam Haja Zsoltot MÉG, csak elképzelésem van arról, hogy milyen lehet, de alkatát ismerve ő is könnyen beilleszthetőnek tűnik ebbe a rendezői koncepcióba.
A Gróf alakját színesíti az előadás második részének elején egy rendezői módosítás: belső monológját egy mobilba mondja el, azaz Szabó Máté ad neki egy jó barátot, akivel nyíltan beszélhet, és nem kell alakoskodnia. Ez azért valami, eddig a darab kapcsán mindig az járt az agyamban, hogy a Gróf bizalmasa Figaro, ő áll hozzá a legközelebb, de látjuk, hogy ez a szinte-barátság sem ér annyit, hogy a menyasszonyát ne akarja a gyűjteményébe illeszteni. Ennyiben a Don Giovanni – Leporello kapcsolathoz igazán hasonlít, csak ebben a darabban a két férfi viszonya kevéssé van kidolgozva, és ez a rendezés sem mutatja, hogy lett volna köztük korábban valamiféle mélyebb kapcsolódás.
10.Grófné – Schnöller Szabina, Rálik Szilvia
Ha több szereposztásban néz valaki egy előadást, könnyebben ráébred, hogy egészen eltérő habitussal is lehet egy szerephez közelíteni, és akkor jár jól a néző, ha a régi beidegződéseit, elvárásait is leadja a ruhatárba, és nyitottan megy, mert bármi lehet. Ez egyáltalán nem egyszerű feladat, de néha sikerül.
Grófnéként az utóbbi években egyértelműen Fodor Beatrix az etalon számomra, őt is láttam a legtöbbet, a hangját is nagyon szeretem, bár alapvetően a mélyebb hangok vonzanak. Éppen ő nem volt beosztva ebbe a két előadásba, így annál kíváncsibban várom, hogy most ebben a rendezésben milyen lesz. Láttam helyette viszont két „új Grófnét”, akiket korábban még nem.
Schnöller Szabina Grófnéjáról a visszafogottság, fegyelmezettség, elegancia jut eszembe, és ehhez a szerepfelfogáshoz hasonlóan játszott másnap Rálik Szilvia is. MIndkettejük alakításán érződik, hogy már jó régen nincsenek egy hullámhosszon az egészen más alkatú Gróffal, akinek temperamentumát látva érezzük, hogy egy ilyen visszafogott típus helyett jobban izgatják a virgonc fiatal lányok, mint amilyen Barbarina.
Schnöller Szabina
Schnöller Szabinát egyáltalán soha semmiben nem láttam, viszont talán két éve egy zenész ismerősöm beszélt róla, és arról, hogy mennyire jó énekes, így érdeklődéssel vártam ezt az első élményt, és tetszett is a játéka. Még megnézném más szerepekben is, de ebben is újra.
Rálik Szilviával nyilvánvalóan nehezebb helyzetben voltam, mert őt a nagy drámai szoprán szerepeiben már rengeteget láttam szinte pályakezdése óta, nagyon sok korábbi alakítása eszembe jut, ha ránézek – legelsősorban Turandot. Hatalmas a repertoárja, korlátlan a teherbíró képessége is, sokat is énekel, és meg is lepett, hogy párhuzamosan Grófnét is vállalt vidéki ingázással.
Mindkét általam látott Grófnéhoz illik a rendezői koncepció: a Gróf végső megszégyenítése után jön ugyan az előírt megbocsájtás, de utána nincs hamis idill, reménykedés abban, hogy a kutyából mégis lehet szalonna. A Grófnénak elege lett a hazugságokból, józanul dönt és elengedi a hozzá egyébként sem kötődő férfit. Nincs újrakezdés, jöhetnek az ügyvédek, lehet nyugodt légkörben tárgyalni a vagyonmegosztásról.
Ami lényeges, a nő dönt így, de MINDKÉT FÉL elfogadja, a Gróf is hátrál, talán belátva, hogy most, hogy minden kiderült, meg van szégyenítve, neki sem hasznos valaki olyan mellett élni, akihez nincs köze már. Nem véletlen, hogy még a kezdeti fellángolás eredményeként sem biztosít Beaumarchais/da Ponte gyerekeket ennek a párnak. Semmi nem köti őket össze. Az, hogy Kendi Lajos egészen a színpad szélére húzódik, még sokkal messzebb a középtől, mint a feleségét játszó Rálik Szilvia, fontos gesztus. Mindkét fél részéről ez a logikus megoldás.
Hatalmas utat jár be a Grófné a „hogyha nem szeret a férjem, akkor küldj reám halált” mondattól idáig, és örvendezhetünk, hogy milyen jó, hogy van egy józanul gondolkodó nő, aki képes arra, hogy a saját érdekeit képviselje. Ugyanakkor most is egy kiragadott pillanatot látunk, kérdés, hogy sikerül-e ehhez a döntéshez ragaszkodni. Meglehet, hogy a Gróf majd kísérletet tesz a korábbi játszma visszaállítására, illetve nem biztos, hogy olyan könnyű valakit józan módon elengedni, akihez az ember évekig kötődött, még ha egyoldalúan is. Nem hagy-e túl nagy hiányt maga után a kapcsolat teljes felszámolása?
A néző azt gondol, amit akar, ha nem az előadás közben kell összeraknia a cselekmény főbb vonalait, akkor még esélye is van rá. Megjegyzem, amikor happy endre van rendezve a történet, akkor is gondolhattuk, hogy ez csak ideiglenes helyzet.
Szabó Máté a hazugságra és az álkapcsolatokra erőteljesen nemet mondó koncepciójára adott reakcióink erősen függenek aktuális élethelyzetünktől és tapasztalatainktól. Volt-e dolgunk a Grófhoz hasonló „kényszeres kujonnal”, vagy sem, illetve alapvetően megbocsátóak vagyunk-e a típussal szemben, amely semmiképp nem szoktatható át a monogámiára, ha elfogadjuk őket ilyennek, ha nem.
EZ A VÉG roppant lényeges, és megértem, aki visszasírja például a Figaro 2.0 reménykedő lezárását, de talán igaza van Szabó Máténak, jobb a valósággal szembenézni.
Ez a felfogás realista életszemléletet tükröz, nem kietlenséget, nem teljes pesszimizmust. Vannak tartós kötődésre alkalmatlan Grófok, sőt Cherubinók, akikből nagy eséllyel ilyen Grófok lesznek, de olyan szereplők is, akik a hűséget választják. Ott van Susanna és Figaro, akik viszont jó esélyekkel együtt maradnak majd, mégis kapunk egy 50%-os happy endet.
11.Figaro – Kiss András, Pataki Bence
Cseh Antal már legalább 13 éve, ha nem régebben játssza a szerepet, és életem legfontosabb előadásában éppen őt láttam Figaróként, és az első volt a címszerepben, aki tetszett. Most nem ő volt erre a két napra beosztva. Bár vannak elképzeléseim jelenlegi szerepfelfogásáról, mert legalább ötször láttam, de inkább megnézem, és majd egy másik bejegyzésben beszámolok róla találgatás helyett.
Két fiatal kollégája viszont ebben a rendezésben debütált, és egészen eltérő Figarót mutattak nekünk.
Kiss András
Kiss András Figarója volt az első. Természetes színpadi jelenléttel bíró énekes, megnyugtató jelenség, sugározza a karakter egyik alapvető sajátosságát, a derűs magabiztosságot. Végig biztos abban, hogy fölénybe tud a Gróffal szemben kerülni. Kiss András Figarójára szilárdan lehet építeni egy előadást, illetve erre a Figaróra egy családot, így Susanna jól teszi, ha őt választja, és ezzel egyben a biztonságot is ebben a bizonytalan világban, ahol nem csak ez az egy Gróf működik, de ott van Basilio, Bartolo és még a legártalmatlanabb figura a kertész, aki feljelent.
Ez a Figaro most a megállapodás mellett döntött, és nem inog, és ugyan a féltékenység elkapja a negyedik felvonásban, de mégsem esik szét, és hisszük, hogy vissza fog térni a normális kerékvágásba, nem fogja a fél életét gyanakodva tölteni. Ez a Figaro nem a Gróf egyik változata ügyesebben bujkáló/hazudó formában, és kevésbé simlis, mint amilyennek a Sevillai borbéllyal összekötve lennie kellene. Szerethető karakter, akinek lehet drukkolni, hogy ő legyen a győztes.
Kiss András korábbi youtube videója (ária a IV. felvonásból), illetve kertészi működése alapján már évekkel ezelőtt láttam benne a jövendő Figarót, el is képzeltem, hogy milyenné formálhatja majd a szerepet. Ez a szombat a beteljesülés napja volt, és ez, hogy láttam is eljátszani, feltétlenül fontos és kellemes élmény is volt számomra, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Remélhetőleg sikerül legalább egyszer még újranézni.
A IV. felvonás elkeseredett Figaro áriája nekem mindig az előadás egyik csúcspontja, itt a férfitársakat szólítja meg Figaro („ne bízz a nőben!”), akiben éppen egy világ omlott össze. A rendező kis időre fel is kapcsolja ehhez a nézőtéri világítást, de mégsem erre építi a jelenetet, nem akarja túlságosan interaktívvá formálni az előadást. Így hamar kihunynak ezek a lámpák, és inkább Figaro és a díszletmunkások küzdelme jelzi a rendezői üzenetet: lépjünk túl ezen a kesergésen, mennie kell az előadásnak/életnek tovább, akármennyire is csalódottak vagyunk.
Pataki Bence vasárnapi Figarója sokkal inkább eszembe juttatta a furfangos borbélyt, hajlékony, simulékony, derűs magabiztossága mögött sunyiság van. Benne jóval kevésbé lehet megbízni.
Korábbi Figarókat nézve egyértelműnek tűnt, hogy a szerzői szándéknak megfelelően Figaro, a Gróf támasza a nők behálózásában, szinte barátja, maga sem kikezdhetetlen, csak diszkrétebben intézi az ügyeket, így nem válik gyanússá, nem bukik le. (Mégis ott van Marcellina és a kölcsön, ezt nehéz figyelmen kívül hagyni. Sőt, ebből igazán rossz helyzet is kerekedhetne, mi van ha Marcellina elhagyott szeretője, nemcsak plátói vonzalom fűzte hozzá, és eztán derül ki, hogy az anyja? – ezt a gondolatot sem ez, sem egyetlen általam látott rendezés nem erősítette fel, nem akarják, hogy a nézők ezen elakadjanak, ez mégis egy vígopera.) Ezúttal ez a gyanús árnyalat Kiss András alakítására nem jellemző, de Pataki Bence is inkább Cherubinóhoz áll közelebb, nem a Grófhoz, már csak életkora miatt is. (A kora is számít, ő a legfiatalabb Figaro, akit valaha láttam, és alakításának értelmezésénél nem hagyható figyelmen kívül ez sem). Azt látjuk, amikor egy magabiztos ifjú szerelmes megállapodik Susannája mellett. Rácz Rita ebbe a Figaróba beleszeret, és nem kell félteni, fenn tudja majd tartani az érdeklődését. Ha nem is örökké, de egy jó darabig biztosan, és az ő esetüket is happy endként lehet értékelni, a rendezői koncepció ezzel a párossal is érvényre jut.
Pataki Bence
Amíg a Gróféknál a vég kezdetét látjuk, egy válás előzményeit, addig Figaróéknál csak most indul be az élet, a házassággal a kezdet ér véget, és drukkolunk nekik, hogy túl gyorsan ne laposodjanak majd el a mindennapjaik.
Mind Pataki Bence, mind Kiss András kertészként kezdte, és ebben a produkcióban léptek elő címszereplővé. Ez pályájukon mindenképp mérföldkő, látszik, hogy elbírják a terhelést, és lennie kell folytatásnak, például akkor, ha az Operaház tényleg előáll egy új Figaro-rendezéssel. Még nagyon fiatalok, nagyon sokfélének eljátszhatják majd a szerepet – én készen állok, hogy akárhány változatban is megnézzem őket.
LEZÁRÁS
Ahogy minden előadásnál, így ennél is van esélye a nézőnek a továbbgondolásra. Figaróék helyzete elég egyértelmű, ha lesznek is gondok, jóval később, a grófi pár esetében pedig a szakítás, vagy a további hullámvasút a két alternatíva. A rendező elég határozottan nemet mond a zaklatásra, a hazug álkapcsolatok fenntartására, a hangnemre figyel, nem a dallamra, amelyben ott van Mozart állásfoglalása, aki szintén álságosnak tartja a sikeres újrakezdés gondolatát ebben a már kihűlt házasságban.
Szabó Máté - a rendező
Tetszett nekem ez a Figaro rendezés is, és ahogy eddig, most is hagyom, hogy hasson rám. Akárhogy is van, 13 éve ezzel az operával élem túl a nekem jutó megpróbáltatásokat. Újra látni pedig mindig különleges élmény, így még további előadások megtekintését tervezem, amelyek után az eddig meg nem nézett kilenc énekesről is újabb egy vagy akár több bejegyzést is írhatok, de akkor már rövidebben.
PS. A fotókat három kivétellel a Győri Nemzeti Színház facebook oldaláról töltöttem le, továbbá egyet Kálnay Zsófia, egyet Pataki Bence oldaláról. Szabó Máté képe pedig a Papageno képe. Mivel nem készült mindenkiről kép, ezért nem is kerülhetett ki mindenkiről. Amennyiben be tudok szerezni további fotókat az előadás fellépőiről, szívesen kibővítem velük a bejegyzést. Ilyen küldeményeket örömmel fogadok.
