A Komlósi-gála másnapján négy és fél óra alvás és egy hasonlóan "faltól falig" nap után tértem vissza az Erkelbe továbbra is kitűnő hangulatban, hogy mindössze negyedszer megnézzem a Bohémélet 2.0-át, amelynek a premier-szereposztásáról is írtam, és később az Operakaland-verzióról is.
Röviden: katartikus, fájdalmasan gyönyörű előadás volt, nagyon jól együttműködő szereplőgárdával, akik hatottak együtt is, külön is.
Hosszabban:
Az előadás óta újraolvastam mind a kilenc korábbi bejegyzésemet, amelyeket Bohémélet témában alkottam eddig, lényegében ezekben mindent összefoglaltam már, ami a darab kapcsán eszembe jutott. Ezek után muszáj szembenéznem a 17 megtekintés tapasztalatával:
amennyiben minden egyes szereplő a helyén van, akkor rám is hat a darab, és ez a 2.0-ás verzió is meg tud hatni, éppen úgy, ahogy a klasszikus rendezés.
Nagyon jónak éreztem a szereplők összjátékát, megfogott a belőlük sugárzó játékkedv, hasonlóképpen, mint két éve azon az előadáson, amelyik során először tudtam elfogadni a művet. (Ezt követte egy újabb igazán pozitív élmény, a félig-szcenírozott változat, amelyiket Kecskeméten láthattam idén februárban.) Ez a keddi harmadik alkalom felzárkózott hozzájuk, számomra tökéletes előadás volt, a darabhoz fűződő ellenérzéseimet is legyőzte.
Nekem eddig sem okozott nehézséget az új rendezés elfogadása, amelynek részleteiről kétszer is írtam, bár a nézőtér félig volt csak tele, hiszen sokkal jobban szeretik a régi Nádasdy-előadást, amelyet ráadásul holnaptól fognak játszani újra, így több ismerősöm is inkább arra vett jegyet. (Észszerűbb lett volna néhány hónap szünetet hagyni a kettő között, akkor a darab rajongói mindkét felfogásban megnézik.)
Mindkét rendezésben leginkább a színészek egymás közti kapcsolata érdekelt, számomra az előadás működőképessége kizárólag az énekesek személyiségén és együttműködési hajlamán múlik. Sokszor láttam úgy a Bohéméletet, hogy egy vagy két szereplő játéka tetszett csak, és összességében nem, így hiányérzettel távoztam. Hosszú évekig - (1985-2016!)- hittem azt, hogy a Bohémélet csak Mimi és Rodolfo szerelméről szól és van benne még egy szép kabátária is. Ehhez képest a mű világa jelentős mértékben kitágult az utóbbi két évben, ahogy a bejegyzésekből eddig is látható volt. Most már egy szerethető kis közösség életformájáról, egyfajta laza életszemléletről, amelynek a megtartása lehetőséget ad az élet derűs elviselésére, és amelyet talán a halál közelségének átérzése is csak átmenetileg béníthat meg.
A keddi előadás után azt érzem, hogy ezek a fiúk (érett férfi külsővel, de kamaszos lélekkel) talán nem akarnak majd igazán felnőni Mimi halála után sem, hiszen éppen ez az életforma jelenti számukra a kapaszkodót bajaik átvészelésére. A bizonyíték: Rodolfo sem volt képes felelősséget vállaló pénzkeresővé válni korábban csak azért, hogy szerelme számára nyugodtabb életfeltételeket biztosítson, amelyek esélyt adhattak volna a betegsége leküzdésére.
Berecz Valter idei képe a 2. felvonásról
A szereplők játékából jutottam erre a következtetésre, de el tudok képzelni akár ebben a rendezésben is olyan énekeseket is, akiket nézve inkább valószínűsíteném, hogy majd egy csapásra megváltoznak. A "we shall be changed" jutott eszembe a Messiásból, (amelyiknek nemsokára szcenírozott változata látható lesz az Erkelben); ha nagyon akarjuk, hihetjük, hogy egy sokkhatás eredményeként mindenki majd megrázkódik és megjavul. A néző szabadon saját folytatást képzelhet el a történethez.
Az előadásban éltek a kapcsolatok a szereplők között, nekem megfelelt a 2.0 is, bár el kell ismerni, hogy nem olyan jó nézni ezt a díszletet a harmadik felvonásban, mint pl. a Nádasdy-rendezés hóesését, de a többi részben a nagy ablak és Párizs térképe elég tetszetős látvány. Egyáltalán nem baj, ha nem ringat el minket ez a látvány: éppen a harmadik felvonásban szembesülünk először a tragédiával.
A 2.0-ás verzió fő értéke, hogy nem kerekíti le a történetet, nem érezhetjük édeskés melodrámának, hanem erősen átjön, hogy köze van a mai élethez, rólunk szól, a mi felületes kapcsolatainkról, illetve annak a lehetőségeiről, hogy az élet leélhető mélyebben, de aki kicsit is jól akarja magát érezni, az akkor jár jól, ha mégis képes arra, hogy a felületen maradjon, amilyen hosszan csak lehet. Ideiglenesen jól működik a minden kellemetlen gondolatot hárító technika, ahogy a háziúr (ezúttal Hábetler András) is kidobható, és a megunt szerető (Szüle Tamás) is eltávolítható. Mindketten egy-egy jelenet erejéig vannak a színen, de teljes odaadással, nagy játékkedvvel.
Az énekesek mind "régi motorosok", akiket valamelyik bejegyzésben már részletesen emlegettem, és érződik, hogy azonosulnak figuráikkal.
A négy bohém közel azonos súllyal érvényesült az előadásban, pontosabban: attól, hogy valaki többet vagy kevesebbet énekelt, még nem vált hierarchikussá a viszonyuk, hanem egy közösség tagjaiként néztünk rájuk, talán némiképp irigykedve, illetve visszagondolva az ezzel párhuzamba hozható saját élményekre. Megint eszembe jutottak a kollégiumi szép éveim...
Sándor Csaba igazán erős Schaunard, egészen hitelesen hippiszerű, bár sok előadásban korábban fel sem tűnt, hogy van ilyen szereplő egyáltalán a műben. Ha nem láttuk volna más szerepekben, azt is hihetnénk, hogy civilben is ilyen. Cser Krisztián pedig a kabát-ária előtt nem azt mutatja, ahogy egy Művész készül az opera (egyik) legszebb dallamának tolmácsolására, amely közben már nem osztozik a figyelmen senkivel, hanem a döbbenetet, tehetetlenséget és a belső kényszert, amely ehhez az értelmetlen cselekedethez (a kabát eladásához) vezet, de érző lélekre vall. (Nem hiszem, hogy a Bohémélet nézői belegondolnak, hogy Colline akkor megy el gyógyszert venni a kabát árából, amikor már tudják, hogy Mimi hamarosan meghal. Úgy érzi, valamit tennie kell, ám ez az áldozata értelmetlen.)
Szegedi Csaba nem saját döntésből fújja le egy festékszóróval a kész plakátot (ez azért valljuk be, nem a legjobban kitalált rendezői ötlet, nagyon látszik, hogy pótcselekvés), de emberi melegsége hat ránk is, és köze van Rácz Ritához is, aki vérbeli Musetta, frivol és kikapós, pont amilyenre szükség van akármilyen Bohémélet-felfogásban. Sáfár Orsolyától láttam már ezt a vagány Mimit, már részleteztem is a premierről szóló bejegyzésben, számítottam rá, hogy a koncepcióhoz igazodva megtartja a figurát korábbi formájában. Így lett. (Nagyon hatott néhány szicíliai lányra is, akikkel az előadás után beszélgettem.)
Boncsér Gergelyt sem először láttam ebben a szerepben, de most mintha sokkal erőteljesebbé vált volna, hiszen azóta többször újra elénekelte. Tavaly annyira túlterhelték a rengeteg főszereppel, hogy ebből vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól jöhetett csak ki. Utóbbi történt. A Nyugat lányában is meggyőzött szerepfelfogásáról, és most kifejezetten erősnek éreztem Rodolfóként. Igen, a szerelem és a saját életstílus közül az utóbbit választja, nem tud más lenni, mint amilyen, és érzi, hogy ez tragikus számára.
Az előadás nyilván nem utoljára volt műsoron, így mindenkit ezúton is bátorítok, hogy vállalja be. Aki a darab megtekintésén gondolkodik, az pont időben van: holnaptól indul a sorozat, hat alkalommal nézhető még idén a klasszikus rendezés - és az első három alkalommal az itt emlegetett Sándor Csaba, Cser Krisztián és Szegedi Csaba énekli ugyanezeket a szerepeket.
PS. A fotók az Operaház galériájából származnak.
2019.12.25.
Na még egy, a második felvonásról
Berecz Valter idei két fotójával kiegészítettem a bejegyzést
