A hétvégén megnézett és már emlegetett három koncert legutolsó felvonása egy Kékszakállú volt, erről következik néhány benyomás. Egy kicsit túltoltam a témát az elmúlt öt évben, ez már a 35. bejegyzés, de most is ezt néztem, "nem volt jobb programom" , pontosabban túl vonzó volt ez az ajánlat - egy igazi Kékszakállú - Cser Krisztián -, és egy igazi Judit - Fodor Bernadett együtt. :-). (Az összes korábbi KSZ-bejegyzés: ezen a linken.)
egy ajándékfotó az előadásról
A májusi Kékszakállú-évforduló kapcsán megtekintett négyféle előadás maradandó nyomot hagyott bennem, megfosztott néhány illúziótól is, többek között attól a tévhitemtől, hogy akár hetente is képes lennék megnézni ezt a számomra fontos operát. Hát nem - még most, fél év után is élnek bennem a korábbi élmények, még nem éreztem, hogy mindenáron végig kellene mennem újra Judit és a Herceg útján, sőt ténylegesen aggódtam azon, hogy menni fog-e. (Létezik bennünk önvédelem is, nem mindig van kedvünk átélni a darabban megmutatott kudarcot.)
A Kékszakállút csak akkor érdemes előadni, ha a mély emberi tragédia tényleg megszületik a színpadon. Jó jel, ha fáj, ha nyomott állapotban és szótlanul hagyjuk el a termet, mert jelzi, hogy tényleg átjött az üzenet, hatott ránk. De a hatás fokozottan függ a néző élettapasztalataitól és világszemléletétől is, irigyelhető az, akiről az egész lepereg, akár korábbi jó élmények, akár optimista hozzáállása miatt, akár azért, mert mindössze két kitűnő énekes fantasztikus előadásának látja az egészet. Azért a "kellemes kikapcsolódás" fogalma csak nem illik rá erre a darabra, és nehezen tudnék "jó szórakozást" kívánni hozzá.
Az "eredményes nyomasztáshoz", hogy igazán le legyünk hengerelve Bartók által, alap, hogy legyen egy jó zenekar, ÉS egy IGAZI Kékszakállú - IGAZI Judittal. A Zuglói Filharmónia jó szemmel választott két olyan énekest, akiknek gyönyörű hangja nagyon jól illeszkedik egymáshoz. A zenekar művészeti vezetői lehet, hogy a kettős működőképességét csak feltételezték, bár ha megnézték a májusi zongorás előadást, akkor tudhatták, hogy biztosra mennek. Számomra éppen az volt a legmegrázóbb élmény az összes eddigi 40+ KSz-előadás közül, és nem kizárt, hogy éppen a terem kis mérete és a zongora miatt (Cser Ádám játszott), amely még inkább hagyta érvényesülni a hangokat.
Bartóknak nem volt tapasztalata opera-komponálással, és később sem írt újabbat. Nem egyszer hallottam zenészektől, hogy a hangszerelésen látszik, hogy praktikus szempontok nem vezették, de persze vannak kivételesen nagy volumenű hanggal rendelkező énekesek, mint jelen esetben is, akik képesek áténekelni a nagy zenekart is. Végig érteni lehetett a két énekes szövegmondását, ez esetben felesleges volt magyarul kiírni, viszont a jelenlévő turisták miatt egy angol nyelvű szöveg hasznos lehetett volna.
A Kékszakállú herceg vára leegyszerűsítve (figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy MÁS emberekkel is kapcsolatban állunk, és a környezetünkhöz fűződő "vékony szálak" sokszor fontos emberi viszonyainkat is módosíthatják), nagyon fájdalmasan, a happy end látszata nélkül szól az emberi kapcsolatok lehetetlenségéről. Ha valaki beleszédül, még azt is elhiheti Bartóknak, hogy egyáltalán nem hidalható át még az egymást szerető emberek között is ténylegesen létező szakadék, bármilyen erőfeszítés is kevés ehhez. Lehet, hogy gyakran így van, de mégsem mindig - ebben hinnünk kell a saját érdekünkben. Aki a Kékszakállút elutasítja, lehet, hogy éppen a belőle áradó pesszimizmus miatt teszi, nem pedig azért, mert maga a zene túl modern neki.
Ennek a negatív világlátásnak oka van, Bartók fiatalon írta, szerelmi csalódás után, de mi, akik lehet, hogy Bartóknál jobb visszajelzéseket kapunk embertársainktól, nem kell, hogy a hatására depresszióba essünk, felfoghatjuk akár egy tanító történetnek is arról, hogyan NEM szabad a másik emberhez viszonyulnunk. Persze ha garantáltan zátonyra akarjuk a kapcsolatainkat futtatni, hogy aztán módunk legyen felvillanyozva mindig új szerelmeket keresni, a régieket lecserélve, ahogy az autókat szokás, akkor ez mégis csak jó technika. Az "annál jobb, ha minél rosszabb" gondolat kedvelői is nyugodtan használják az itt megmutatott két, erősen szélsőséges kommunikációs stratégiát, be fog válni.
A korábbi bejegyzéseim között nem egy van, amelyik végig elemzi ezt a vesztes-vesztes játszmát, amelyet Judit és a Hercege folytat, lehetne ez a darab egy fejezet a tranzakcióanalízissel (avagy játszmaelmélettel) foglalkozó pszichológiai szakkönyvekben, így ezt most még egyszer nem részletezem.
Judit és Kékszakállú ezúttal elvileg koncertszerű előadásban próbál egymáshoz közel jutni, de ami most előttünk megszületik, az mégis színház. Nehogy kimaradjon: Ertl Zsombor mondta el a Prológot, amely a darab fontos része, és alapvetően jelentőségteljesebben hangzik idősebb férfi szájából, akinek van élettapasztalata. Mivel az utóbbi időben jelentős művészektől is hallottam hibásan, most szinte meglepett, hogy végre valaki nem a neten keringő rossz szövegből dolgozott.
Idén júliusban Szombathelyen Cser Krisztián és Komlósi Ildikó a mostanihoz hasonló koncepcióval adta elő a darabot, azaz a zenekar tagjai között játszva. Azt sajnos nem láthattam sem élőben, sem felvételről (még ez a nem-látás is inspirált arra, hogy írjak róla), de maga az ötlet is tetszett, nekem vonzóbb, mint akármilyen látványos díszlet bevetése, amely rendszerint éppen a lényegről, az énekesekről vonja el a néző figyelmét.(Azért megnézném azt a látványra erősen építő másik rendezést, amelyikben Cser Krisztián nemrég fellépett Szántó Andreával - Vilniusban.)
Ezen az estén mind Fodor Bernadett, mind Cser Krisztián rendező beleszólása nélkül ÉLTE a szerepet, és mozgásukat ösztönösen irányították. Minden mondatnak volt mögöttese, semmi nem hangzott el "üresben". Az, hogy a koncerten végig volt mozgás, nyilvánvalóan sokat segített a közönség figyelmének lekötésében. Apró gesztusokkal is reagáltak egymásra végig, de nem olvadt össze a két történet csak pillanatokra, mindkét fél nézőpontját külön láttuk. Tragédiájuk lényege éppen ez: két teljes és kialakult világgal rendelkező ember vonzódik a másikhoz (talán éppen különbözőségük miatt), akik annyira eltérő módon kommunikálnak, hogy közöttük csak ütközések és pillanatnyi egymásra találások lehetségesek, de a tartós kapcsolódás nem.
Érdekes volt nézni, hogyan változott az előadásban a két szereplő távolsága, mikor érintkeztek, mikor váltak szét, mikor ki az, aki közeledni próbált, és ki mikor adta fel... (Hát igen, mennyire jó lenne, ha erről készült volna videofelvétel is.) Nagyon kifejező gesztus, ahogy Judit a cipőjét lehúzva küzd Kékszakállú kulcsaiért, majd a hetedik ajtó előtt a cipőt ismét felveszi. (Hány óriási énekesnő játszott már Sieglindét és Brünhildét a Wagner-napok alatt a Müpa színpadán ugyancsak mezítláb... És igen; Fodor Bernadett is ez a kategória, ha nem hívják haza, majd a németeknek fog énekelni továbbra is, ahogy pályakezdése óta leginkább teszi.)
A történet végén persze a papírforma szerint jön a kudarc, a szükségszerű eltávolodás, Judit jobbra távozik, majd végül a Kékszakállú is elhagyja a várat, mégpedig balra, ahonnan együtt érkeztek. Ezekben az egyszerű megoldásokban is van számunkra üzenet. Megjegyzem, hogy ahogy a két énekes közös játékát figyeltem, abban annyira mély összhang látszott, hogy a librettóval ellentétben inkább azt éreztem, hogy sokkal valószínűbb esetükben, hogy ez az áldatlan héja-nász folytatódna életük végéig.
Judit és a Herceg kapcsolatáról korábban a két ember közötti szakadék jutott eszembe, amely bár nehezen, de mégis átjárható, egy pallót is át lehetne rajta fektetni, HA együtt tudnának működni, és nem a másiktól várnák a kizárólagos megoldást. De az időzítésük borzalmas, eleinte csak Judit próbálkozik az átjutással, majd, amikor már a Kékszakállú hosszas késlekedés után rászánja magát arra, hogy lépjen, már késő, ugyanaz a gesztus már kevés. Az, hogy ki kellett kényszeríteni mindent, talán ez a "vér" Judit számára, amelyet a "jó" ajtók mögött is lát, külső szemlélő számára indokolatlanul. Elfogyott az erőforrása, a tartalékai, a hite abban, hogy sikerülni fog.
"Szép és nagy a te országod!" - ezt a látszatra elismerő mondatot énekli Judit pontosan az előadás felénél, szinte elhalóan, de nem ez az első reakciója az ötödik ajtó kinyitásakor, hanem egy elragadtatott kiáltás, egy magas C. (De milyen gyönyörűen is szólt ez Fodor Bernadett-től!) Ez az elismerés már a férfi - magához képest - feltűnően hosszan elmondott "ömlengését" követi (most kivételesen nem kérdezi meg, hogy mit lát Judit), és ebben a kikényszerített helyeslésben már benne van minden, az öt ajtó kinyitása után annak a riadt felismerése, hogy az összekapaszkodás lehetetlen, ebben a teljes világban rá nincs szükség, kevésnek érzi magát a Kékszakállú által megmutatott értékeket látva.
Míg Kékszakállú hibája a túlzott titkolózás és késlekedés, Judité a túlzott kíváncsiság és erőszakosság. Az említett mondat után, amikor már beláthatta a kapcsolódás lehetetlenségét, mégsem állítja le a kulcsok hajszolását, ezzel bebizonyítja, hogy a Kékszakállú félelme, bizalmatlansága és tartózkodása indokolt volt (az önmagát beteljesítő jóslat minősített esete ez, a férfi előzetes hozzáállásában benne van a kudarc - felismerhetjük ezt is). Akárhogy is, csak megsajnáltuk, ha eddig hibáztattuk is a "vacakolásért" (idegesítő, hogy a "jó" ajtókat nem tartja nyitva!), most muszáj mellé állnunk - a könnyek tavánál feltétlenül. Persze Judit védelmére kelhetünk, váratlanul éri a csalódások sora, és egyszerűbbnek érzi, ha végére jár a dolgoknak, könnyebbnek, mintha gyorsan elmenne - egészen új életprogramot kellene kitalálnia, az üresség várná. (Vagy csak az a típus, aki szeret mindennek a végére járni?) Folytatja a nyomozást, bár ez most már öncélúvá vált, és már nem a kapcsolatot, illetve a vár fényesítését szolgálja.
Mindkét szereplő egészen pontosan hozza azokat a karaktervonásokat, amelyeket a libretto sokszoros átrágása után is várhatunk, de a szerepformálásuk mégis egyéni, és visszagondolva az Operaházban korábban bemutatott rendezésekre, amelyeket szinte mind láttam (vagy élőben, vagy a megmaradtakat az archívum felvételein még a 2015-ös operaházi sorozatra készülve), egészen más felfogásban játszanak, mint ami a szerephez kötődő általános kép.
A fénykép Cser Krisztián hivatalos FB-oldaláról, amellyel az előadást hirdette
Fodor Bernadett Juditja nem tűnik kicsit sem tapasztalatlannak, múlt nélküli fiatal lánynak, amilyennek Bartók száz éve láthatta a nőket. Önálló dolgozó ember lehet, akinek kialakult elképzelései vannak a világról, fiatal kora ellenére is. Határozott, meg akarja szerezni magának az érdekesnek tűnő férfit, eleinte érez magában erőt is ehhez, egészen addig, amíg fel nem fogja, hogy ez lehetetlen - már csak azért is, mert nem birtokolható. Azt is feltételezhetjük, hogy ez a Judit nem ragad le majd a kudarc után, képes lesz az újrakezdésre.
Cser Krisztián és nagynevű elődei - Kováts Kolos, Polgár László - Kékszakállú-alakításai között a különbség ennél még jelentősebb. A korábbi időszak nagy énekesei rendszerint "kosztümös" előadásokban léptek fel, nagy palástokban, szoborszerűen viselkedő hercegeket láthattunk tőlük, méltóságos titokzatos idegenség volt az alapjellemzőjük. A hercegség tényére esett a hangsúly, jóval kevésbé éreztették a figura sebezhetőségét. "Jelentős és különleges ember, aki közel engedi magához az egyébként átlagos fiatal leányt" - ez lett volna a szerzői elképzelés, amelyről egy Bartók-levél is tanúskodik. (Ezt olvastam évekkel ezelőtt egy Müpa-műsorfüzetben, de nem sikerült megtalálnom, ha valaki esetleg tud segíteni a pontos idézésben, nagyon megköszönném.)
Ehhez a "klasszikus" herceg-típushoz képest újdonság Cser Krisztián felfogása, aki alapvetően egy kevés önbizalommal rendelkező férfit játszik, aki azért nem mutatja meg magát igazi mivoltában, mert nem hiszi azt, hogy úgy is érdekes lehet. Ez a tragikus tévedés, hiszen az általa keltett látszattal, illúziókkal aztán mégsem lesz versenyképes, így törvényszerűen okoz csalódást.
Mondhatjuk azt, hogy amíg a XX. században egy különleges férfit játszottak nekünk, akire rácsodálkozik Judit, most azt figyelhetjük meg, hogy van egy átlagos férfi, akire Judit vetíti rá a különlegességet, és fokozatosan ébred rá, hogy milyen ez a férfi valójában.
Közel a felét láttam Cser Krisztián eddigi Kékszakállúinak, amelyekről mind van külön bejegyzés. Különleges szellemi kaland követni a figura változásait, az aktuális partnertől függően is mindig más és más. "Az éppen rendelkezésre álló" Judittól függ, hogy mennyi eséllyel indul a kapcsolat, mennyi erőt és magabiztosságot mutat a férfi, és melyik oldal felé tolódunk el mi nézők.
Ezen az estén a zenekar tagjai között mászkálva, Juditra hol rátalálva, hol elengedve egyszerű, fekete ingében egy egészen hétköznapi férfit játszott a művész, aki erősen bizonytalan, sérülékeny, ki van szolgáltatva, de időről-időre mégis képes reménykedni, hogy hátha megússza a tortúrát, és Judit képes lesz örülni a már kinyitott ajtóknak, és nem akar majd mindent. (Mi tudtuk azonnal, hogy ennek a különösen határozott Juditnak tényleg minden ajtót ki kell nyitni.)
Megrázó volt ez az alakítás, sokkal többet mutatott magából az énekes, mintha egy modern rendezésben alsógatyára vetkeztették volna. A szerepnek teljes egészében átadta magát (ahogy partnere is), ezt éreztük, és ez erősen hatott. Éppen erre, a teljes bizalomra és önátadásra képtelen a Kékszakállú, de eljátszani másként hitelesen nem lehet, csak így - egyébként marad a palást és az üres póz. Fájdalma minket is megérintett, és visszük magunkkal még egy jó darabig. Érzem, hogy előbb fogom újra nézni a darabot, mint amikorra ennek az előadásnak az emléke elhalványul.
A sikernek mindkét énekes esetén NEM elhanyagolható része maga A HANG, amelyet futólag ugyan említettem, de erősen felelős azért, hogy ha tetszik, ha nem, le leszünk nyűgözve. Fodor Bernadett hangjának hatalmas volumene erősíti játékát, ettől még fenyegetőbbnek tűnik, amikor követelőzik - igen, itt van egy olyan nő, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Cser Krisztián esetén viszont az alkalmanként szükséges óriási hangerő ellenpontozza az eljátszott figura sérülékenységét, nem lesz belőle természetfeletti tökéletes lény, hanem szerethető ember minden hibájával együtt, aki éppen e hang miatt így is különleges. Ugyanakkor mindketten képesek elhalkulni, és ilyenkor még jobban érvényesül hangszínük, Fodor Bernadett hangjának vonzó sötét árnyalata, illetve a basszista hol bársonyosnak, újabban leleményes kritikus által "Rembrandt-barnának" titulált tónusa, amelyre én csak annyit mondanék, hogy ez az a hang, amelyiket muszáj hallgatni/hallgatnom. (Miután ennél szubjektívebb dolog kevés van, hogy kinek milyen hang a vonzó, én meg különösen utálom az afféle kinyilatkoztatásokat, hogy "a legszebb hang", csak a saját nevemben írok és maradok a második verziónál.)
Most hatásos lenne végül egy részletet beidézni a két énekes közös felvételéből, de még nincs ilyen a youtube-on, csak Cser Krisztiántól lehet számos korábbi részletet találni, hiszen már kilenc éve énekli a szerepet. Belinkelem az utolsót, a tavalyi CD egyik részletét, amely egészen új feltöltés - "tik is hallgassátok".
PS: Végül megosztom a saját képemet 2015 augusztusából. EZ a Kékszakállú vára, Tiffauges, Gilles de Rais vára
