Szeretem a sorozatokat, már tavaly is nagyon jó élmény volt, hogy a BFZ Barokk Együttesét végig tudtam egy turnén kísérni, és ugyanazt a programot három különböző faluban hallgathattam meg. Most ez hasonló kicsiben, mert a távolságok, a résztvevők létszáma is kevesebb, de az közös, hogy megint egy évek óta létező hagyományba kóstolhattam bele.
Martos Attila, Selmeczi Gábor, Fekete Zoltán és Kostyál Péter
Igen, egy nézésre is megtapasztalható lett volna, hogy milyen a Lanner kvartett „Zenés vendégség” programja, de jó zenét sokszor még jobb hallgatni, mint egyszer. Egyre jobban tetszett a program, ráadásul összesen 9 embert tudtam magammal vinni így, akiktől mind pozitív visszajelzés ért. Maguktól sosem mentek volna el, így ez plusz nyereség.
A Lanner kvartett 2012-ben alakult, mégpedig a Fesztiválzenekar művészeiből, akik közül ketten – Kostyál Péter és Fekete Zoltán - történetesen a tavaly megörökített Bach-kantáta esten is részt vettek, és a szeptemberi következőn is játszani fognak, őket már "berögzítettem" magamnak. Velük muzsikál Martos Attila és Selmeczi Gábor is, akiknek az életrajza a kvartett honlapján - a feltett link alatt - hozzáférhető.
Mivel mindannyian nagy együttes tagjai évek óta, nagyon élvezték az egész programot, amikor csak így négyesben muzsikálnak.
Működésük célja, hogy a zenés vendégségekkel némiképpen visszahozzák a házi muzsikálás élményét, azaz a közönség oldott hangulatú zenélést hallgasson, majd a zenekar pezsgőjét, és a befogadó helyszín pogácsáit, süteményeit fogyassza. A koncertek ingyenesek, de meg lehet venni az együttes CD-jét (ezt a honlapon keresztül is meg lehet rendelni), és pénzadományokkal önkéntesen lehet is támogatni a további munkájukat. Elsődlegesen azok számítanak célközönségnek, akik egyébként nem látogatnak gyakran koncerteket, és ezek az alkalmak közelebb viszik őket is a komolyzenéhez.
Lehetséges, hogy éppen a házi muzsikálás gondolata miatt választották névadónak a XIX. század első felében élt Joseph Lannert, az akkoriban híres bécsi muzsikust, akiről szintén a honlapon lehet tájékozódni.
Ez a jelenlegi sorozat három napon keresztül három települést érintett, és az együttes ezúttal egy vendégművésszel együtt lépett fel. Ennek a ténynek valóban volt némi szerepe abban, hogy mindhárom esemény megtekintése mellett döntöttem, de ezzel nem voltam egyedül.
I.Kismaros – 2019. július 5. péntek
A Kismarosi Művelődési Házban ez volt éppen a tizedik zenés vendégség, így a koncert iránt érdeklődő polgármester is beszédet mondott, láthatóan valóban nagyon örült annak, hogy rendszeresen vendégül láthatják a kvartett tagjait.
A másfél órás zenés programra a viszonylag nagy terem egészen megtelt, és egyre nagyobb taps fogadta az összesen kilenc előadott zeneművet.
A kvarett Mozart KV 335-ös D-dúr indulójával kezdett, majd a tagok felváltva beszéltek az eljátszandó művekről, amelyek mind Mozarthoz kapcsolódtak. Hallhattunk egy teljes vonósnégyest, amelyet a szerző G-dúrban komponált, 14 évesen. Ennek minden tételét megtapsolták (valahol olvastam, hogy a szerző korában ez is volt a szokás, újabb fejlemény, hogy tételszünetben a közönség NEM tapsol), és ez tisztán jelezte, hogy valóban olyan célközönséget ér el a zene, akiknek szánták: a még többé-kevésbé beavatatlanokat, akik nem járnak gyakran hangversenyekre.
A zenekar tagjai ezt nyilván megszokták, nem zavarta őket a sok tetszésnyilvánítás, ellenkező esetben nyilván bemondta volna egyikük, hogy csak a végén tapsoljanak.
A vonósnégyes után következett az est vendége, Cser Krisztián, aki a Fesztiválzenekar több turnéján is részt vett, a Varázsfuvola kapcsán ismerték meg, és jutott eszükbe ez a felkérés. Most Kostyál Péter átiratában két Sarastro áriát énekelt el, melyeket a KV401-es Mozart fúga-átirat választott el.
A basszista hangja a legelőnyösebben mutatkozhatott meg, és jót tett a műsornak a két énekszám közötti szünet is, mindenkinek volt ideje a hatást megemészteni, és várni a következőt. (Az operában sem egymás után hangzik el a két szám.) Azért közben átgondoltam a Varázsfuvolához kapcsolódó ellentmondásos viszonyomat, hiszen már nem egyszer ezek miatt, (vagy az Éj királynője bravúráriái miatt) vettem rá magam a mű megtekintésére, amelyet annyira nem kedvelek, és most ez volt a legidőtakarékosabb, legkellemesebb megoldás. Napról napra jobban megszerettem az előadás csak hangszeres részeit is.
Ezek után a szóvivő – mintha a decemberi BFZ-„zsákbamacska koncertről” jutott volna eszébe, megszavaztatta, hogy két menüett-tétel közül melyiket játssza el a kvartett (a Kis éji zene vagy a Harmadik szimfónia harmadik tételét), majd egy csavarral mindkettőt bevállalták.
Ez már a program „komoly részének” végét jelentette, ezek után egy Lanner-átirat következett, amely nagyon sok híres Mozart-motívumot tartalmazott, jellemzően szintén a Varázsfuvolából, de nem csak, még azoknak is kellemes lehetett hallgatni, akik nem vették észre benne sem ezt, sem pl. a Don Giovannit.
Ráadásként pedig jött egy igazi meglepetés, Cser Krisztián egy másik nagy szerepének, a Figarónak egyik áriáját énekelte, mégpedig a legismertebbet, a C-dúr áriát, amelyben az I. felvonás végén az apródot leckézteti meg. Aki régebben tanult éneket, az biztosan emlékezhet a tananyag kötelező részét képező „Most pedig vége a szép időknek”-re, erről van szó. Ahogy most is megtudhatta bárki, ez a figura nagyon a vérévé vált az énekesnek, annak ellenére, hogy egy éve - az észt turnén - lépett fel utoljára a szerepben.
A színpadon egy fapuska volt a nagybőgős kottaállványára akasztva, és ez azért gyanús lehetett néhányaknak, de mégis teljes meglepetésként hatott, hogy menet közben váratlanul az énekes kiválasztotta az első sorban ülő egyetlen kisfiút partnernek. Most jöhetne akár a jelenet részletes leírása, hogy milyen bravúrosan sikerült az improvizáció (mert igen, úgy sikerült), milyen rokonszenvesen vette rá Cser Krisztián a gyereket a játékra, de készítettek egy videót is, amelyet a Lanner kvartett maga posztolt ki, és így akit ez érdekel, és szán rá 4 percet, megtekintheti. (Ha már ezt olvassa valaki, akkor kár lenne pont a legérdekesebbet kihagyni, a videót.)
Az voltaképp másoknak jelentéktelen tényező, hogy ez a gyerek történetesen az én fiam, aki csak egy-két órával a koncert előtt döntött úgy, hogy hajlandó felfüggeszteni a Harry Potter hetedik kötetének újraolvasását, és eljön velem és a barátnőmmel erre a koncertre, majd a Kaszásdűlői központ előtt játszott Tévedések vígjátékára is.
Utólag nagyon boldog volt persze, élvezte mindkét előadást, és az volt az első reakciója, hogy akkor másnap is szeretne visszajönni, de végül belátta, hogy ez az élmény túl jó, nem ismétlődhet meg, egészen biztosan csalódna az ismétléssel. Az azért nem merült fel, hogy én is kihagyjam a másnapit, nagyon kíváncsi voltam, hogy másik gyerekkel hogyan születik meg ugyanez a jelenet. (Egyébként tényleg jobb összbenyomást tett rám is az első élmény, de ez a közönség lelkesebb reakcióján múlt, és a hangulat hasonlóan visszajött a harmadik estén, amikor egyedül mentem.)
Az improvizáció még a korábbi áriáknál is nagyobb sikert aratott, a közönség élvezettel nevetett, tapsolt - volt egy jó estéje a kismarosiaknak. A koncert után következett a vendégség-rész is a művelődési ház másik termében, amelynek részleteiről nem tudok beszámolni, mert elrohantunk.
II.Leányfalu – 2019. július 6. szombat
A leányfalui meghirdetett helyszín a könyvtár volt, de sejtésem szerint a Faluház nagy termébe ültünk be, amely sokkal kisebbnek látszott, mint a kismarosi művelődési házé, de mindkét helyen 103-110 fő körüli volt a létszám. Ez a tér is tele lett, és a közönség pontosan ugyanazt a műsort kapta, de legalább negyedórával rövidebb idő alatt, mert köszöntő beszéd nem hangzott el (itt nem volt kerek évforduló, ez a 11. zenés vendégség volt), és a tagok is összefogottabban mondták el a tudnivalókat a zeneszámok között. A közönség magától értetődően nem tapsolt bele a tételszünetekbe, így feltételezhetően itt főleg olyanok lehettek, akik Pesten élnek vagy dolgoznak, és gyakran megfordulnak hasonló eseményen.
Ez a közönség nehezebben melegedett be, de a végére azért igen, és az improvizáció aztán mindent vitt megint.
Peti és az öltönyben fekvőtámaszozó Figaro - Nagy Orsolya fotója
A fiam osztálytársa volt most a kísérleti alany, akit valóban azt remélve vittünk, hogy hátha kiválasztják, és miután ő volt a művészhez legközelebb ülő gyerek, így is történt. Peti nem volt beavatva, de nagyon ügyesen és lelkesen küzdött, és ahogy a képen is látszik, a leányfaluiak fekvőtámaszozással kísért Figaro-áriát hallgathattak meg Cser Krisztiántól, éppen úgy, ahogy egykor a Figaro 2.0 nézői országszerte két évadon át. Ez a bravúr sosem marad hatás nélkül, bár a fekvőtámaszozás a gyereknek is könnyedén ment - éneklés nélkül.
III. Lóvasút - 2019. július 7. vasárnap
A Lóvasút Rendezvényközpont már többször a látóterembe került, de még sosem szántam magam rá, hogy kimenjek. Pedig most kiderült, hogy gyalog mindössze 1 km-rel van messzebb tőlünk, mint az Erkel Színház, nem elérhetetlen. Nagyon kellemes útvonalon a Figarót hallgatva melegítettem be, kicsit gondolkodva még a csütörtöki bécsi előadáson is. Összesen 10 km volt a séta, két óra zenehallgatással, végre nem kimerítő hőségben. Már ez jó élmény volt.
A Lóvasút tere még üresen
Az épületbe többen fértek, de mégis ez a pesti helyszín telt meg az előzetes regisztrációval leghamarabb, viszont legalább ötvenen mégsem jöttek el, 156 néző volt. Ezt látva azért felmerül bennem mindig, hogy regisztrációs előadásoknál is lehetne valakiben annyi figyelmesség, hogy bejelenti, ha mégsem jön el, mert erre a programra biztosan voltak további érdeklődők, akik a bizonytalanra nem indultak el. (Törvényszerű, hogy van lemorzsolódás, bár ez a vidéki helyszíneknél csak 10% volt, nem 25, így mindig érdemes próbálkozni.)
Ez a terem jó akusztikával bír, és ráadásul üvegfalain át nézhettük a kinti növényeket is. Ugyan színháznak így - a sötétítés lehetősége nélkül - kevéssé alkalmas, mert bárki elmegy a ház mellett, csak zavaró, illetve a ház előtt elhaladó buszok is behallatszanak.
A műsor hasonlóan bonyolódott le, mint előző nap, annyi különbséggel, hogy most is lehettek bőven beavatatlanok, akik a vonósnégyes tételszüneteibe beletapsoltak, de érdekes volt látni, hogy apránként rájöttek ők is, hogy ez mégse szokás, mert a harmadik szünet már csendes volt.
Erre az estére is akadt "megfelelő" kisfiú, Kristovics Kornél, akiről utólag megtudhattam, hogy a Kodály Kórusiskolába jár, már fellépett énekes szerepben a Wagner napokon is a Parsifalban, sőt volt cover a Tannhauserben is, tehát ugyan váratlanul érte a helyzet, de ő is simán vette az akadályt, masírozgatott az énekessel, és a fekvőtámaszozást is bírta volna még. Láthatóan élvezte a helyzetet. Emiatt írom ki a teljes nevét, mert még ki tudja, lehet, hogy néhány év múlva újabb blogbejegyzésemben fog szerepelni.
(Itt lenne a helye a kisfiúról készült fotónak, ha valaki készített egy jót, szívesen veszem.)
Ezen az estén az egyik Sarastro-áriába egy mobil is belecsörgött, de lassan tudomásul kell venni, hogy ez a realitás. Nem mondták be előtte, hogy ki kell kapcsolni a telefonokat, bár ez tapasztalatom szerint nem jelent különbséget amúgy sem. Jó, hogy ennyivel megúsztuk, de nem volt szerencsés így sem az időzítés.
Összességében - papírforma szerint - az utolsó koncert volt a legintenzívebb, a közönség a kismarosihoz hasonlóan jól reagált, amivel még nagyobb kedvet csinált a muzsikáláshoz. Cser Krisztián most is hozta (a törzsnézők által megszokott) csúcsformáját, ezúttal vsz. többnyire olyanoknak, akik eddig nemigen hallhatták. Ezek után biztosan lesznek, akik rákeresnek a honlapján látható naptárára, és beütemezik a megtekintését. Akit mélyebben érdekel a művész eddigi pályája, az nyugodtan kiütheti magát az elmúlt hat évéről szóló most már pontosan 200 bejegyzésem elolvasásával (kezdve a címek végiglapozásán), amelyek fellépéseinek nagyjából csak kétharmadáról tesznek említést, ám ennyiből is kitűnik, milyen nagy utat tett meg a művész a 2013-as első Leporellótól mostanáig. Elmondható, hogy egy ideje újabb szakaszba lépett, a továbbiakban a nemzetközi sajtóban is érdemes tájékozódni vele kapcsolatban. Használjátok ki azt a néhány alkalmat, amikor megtekinthető itthon.
Az esőre álló időben mégis szerencsénk volt, a teraszon lehetett pezsgőzni és az előadókkal beszélgetni, akik ezúttal könnyen elérhetőek voltak, és "emberi mivoltukban is megnyilatkoztak", most is sokan vettek CD-t, amelyet minden művész dedikált.
Láthatóan jól működött a beavató program, megérte a zenészeknek, hogy rövid nyári szabadságukból időt áldoztak erre.
Aki a Zenés Vendégségekre kíváncsi lett, az legközelebb július 25-én a Klassz a pARTon program keretében hallhatja őket. Érdemes tájékozódni előre az együttes fb-oldalán és honlapján, mert évente több hasonló lehetőség adódik.
PS.1. A kismarosi fotókat Ágoston Böbe készítette.
PS.2. Személyes emlék:
Engem a program szervezése és hangulata a 2010/11-es évadomra emlékeztetett, amikor Arkansasban egy kis egyetemi város zenei tanszékének szervezésében hetente több hasonló koncerten voltunk. Ott az alapértelmezés az, hogy egy kamarakoncerthez van enni- és innivaló, így limonádé, saláták, hamburger és gyanús rózsaszín mázzal leöntött torták képe merül fel az ott hallott Beethoven vonósnégyesekkel együtt. Az ingyenes vagy 1 dolláros programok célja egyértelműen a közönség nevelése volt, és az ennivalóval még további motivációt adtak ahhoz, hogy valaki valóban megszeresse a komolyzenét. Minél több időt tölt valaki ezzel, annál esélyesebb – ez a logika van mögötte, és ez nem rossz nyomvonal.
