Ezen a szerdán volt hat éve, hogy először mentem vidékre operát nézni blogírás céljából. Éppen Miskolcra, Szabó Máté Don Giovannijára.  Ráadásul két szereplő azonos is volt: Geiger Lajos akkor DG, most Gara nádor, illetve  Kelemen Dániel - egykor Masetto, most Cillei.

Most úgy tűnik Szabó Máté heteket tartok - múlt szombaton voltam kétszer is a Figaróján (Győrben a Co-opera szervezésében), csütörtökön az Olasz nőn,, és ma legújabb rendezését nézem, az Ünnepet. Mától a Lammermoori Lúcia is beindul, széles a paletta...

De legyen most már szó csak a miskolci Hunyadiról.

Középpontban Ádám Zsuzsanna és Tötös Roland

Életem első operája volt a Hunyadi, egy művházban a debreceni opera vendégjátékaként láttam - nem fogott meg, de annál inkább 1989 decemberében  Fekete Veronika Szilágyi Erzsébet-alakítása.

2012 szeptemberétől összesen 15 alkalommal láttam a jelenleg is élő operaházi produkciót, mindig néhány énekes miatt, bár aki a 11 Hunyadi-bejegyzést átfutja, láthatja, hogy a rendezés nem kápráztatott el. Közben megszerettem a zenét, és most is öröm volt hallgatni a zenekart, amelyet Cser Ádám vezényelt.

A jelenlegi miskolci bemutató elé nem néztem túlzott elvárásokkal (de a tavalyi Fuvola még nem felejtődött el), és mivel néhány szereplő kiemelten is érdekelt, sikerült jó hangulatban beülni Szőcs Artur rendezésére. Csak azt sajnáltam előre, hogy mivel nem lesz Primavera fesztivál idén, a másik Szilágyi Erzsébetet, Herczenik Annát valószínűleg nem fogom tudni megnézni.

A néző akkor jár jól, ha vagy nem tud semmit egy történetről és nem ismeri a fellépőket, vagy ha igen, akkor képes az előismereteit, saját elképzeléseit félretenni, egészen nyitottan menni, és képes csak azt látni, amit mutatni akarnak neki, átadja magát az előadásnak. Ez nem mindig könnyű, ha valamit már 17 alkalommal látott az ember, de ezúttal segített, hogy nem volt olyan "tökéletes" Hunyadim, amelyikkel meg kellett volna ennek küzdenie, továbbá olyan erős vízióm sincs a darabról, amelyet mindenáron látni akartam volna. Lehet, hogy ennek is köszönhető, hogy összességében, sőt a legtöbb részletében is igazán jó benyomást tett rám a miskolci Hunyadi. Több alakításban is észleltem némi  hullámzást, de a kép így is összeállt. (Ráadásul még nagyon az elején vagyunk ennek a 21 előadásból álló sorozatnak, megy ez még sokkal feljebb is...)

A férfikar - várakozó állásponton.

A rendezés nagymértékben épít a látványra, Slárku Anett egy hatalmas üres teret tervezett,  a hátsó falra vetítenek és nagy szerepe van a központi teret és a hátsó színpadot elválasztó üvegfalnak, amely elé vagy mögé sorakoztatva a szereplőket érdekesen meg lehet világítani, hatásos sziluetteket kapunk. A világítástervező (de ki? ) jó munkát végzett, a maga egyszerűségében és letisztultságában hat a tér, és a koreográfus Lénárt Gábor ebbe helyezi bele az időről időre szükséges "tömegeket" is. Nincsenek sokan, de nem túl nagy a színpad sem, betöltik a teret. Szerettem a beállításait, a remekül szóló férfikart (karvezető: Pataki Gábor), amelyik karba tett kézzel a díszletfalnak könyökölve figyelte néha a politikai játszmát, és ugyancsak jó benyomást tett rám a balettes és néptáncos elemeket is vegyítő palotás, amelyet a Miskolci Balett bevonásával adtak elő.

Jó rendezői ötlet a nyitány alatt egy múzeumlátogatást bemutatni (idegenvezetők mutogatnak, turisták nézelődnek a későbbi díszletben), de mivel túl hosszúra írta ezt a bevezetőt Erkel, majdnem 13 perc a teljes zene - ezt mégsem sikerül érdekesen végig kitölteni. Utána viszont az előadás pillanatok alatt beindul, és egyetlen jelenet sem válik unalmassá, és ez nagy dolog, sok a zárt szám,  de nem esünk ki az előadás ritmusából. (Azért nem tudom, hogy ez mennyire mondható el mindenki nevében, a mögöttem ülő idős hölgyek rengeteget beszélgettek, és intenzíven "cukorkapapíroztak" - nem korfüggő, hogy ki mennyire van tekintettel másokra a színháznézés közben.

Ez a nem realista stílusú rendezés nem tölti fel az előadást pótcselekvésekkel, sem rengeteg kellékkel, a helyzetek lényegét ragadja meg, szólistabarát módon hagy mindenkit, hogy elsősorban az éneklésre figyeljen. Keretet ad, amelyet az énekesek saját személyiségükre is nagyban építve kitöltenek, bár a szereplők egymás közti kapcsolatainak finomításával még talán lehetett volna foglalkozni. Menet közben csak alakul majd. Miután a darab története kellően erős, és a zene is intenzíven hat ránk, jó megoldásnak bizonyul ez a felépítés, pörög a cselekmény, egymást váltják a tablószerű jelenetek, amelyekben - jellemzően épp a koreográfia miatt - mindig van valami kikacsintás. Kovács Andrea jelmezei szépek, a katonák jelzésszerű megkülönböztetése ügyes, és a ruhákban is azt látjuk, amit mozgásban: a Hunyadiak kora utalásszerűen jelenik meg. Az énekesek érthetően énekelnek, bár  előzékenyen kivetítik a feliratot is - jó, hogy nem fordítva van mindkettő.

Turpinszky Gippert Béla - Hunyadi László

Nyilván véletlenül alakult így, de a két László - Hunyadi, azaz Turpinszky Gippert Béla és a király, Tötös Roland - illetve a Cilleit játszó Kelemen Dániel is mind meglehetősen hasonló testalkatú, a sziluettjük akár egészen azonos is lehet, bár a hangjuk nyilván nem az (két tenor és egy basszus), sőt a színpadi játékuk alapján sem felcserélhetőek. Hunyadi némileg naiv, áldozat-típus, míg a király intellektuálisabb külsőt ölt - a szemüveg és az öltöny sokat számít -, lsd. első fotó), és kevésbé válik szerethetővé. (Jó, hogy nem fordítva van..) Cillei pedig energikusan ármánykodik, de érezzük, hogy egyikük sem nagyformátumú egyéniség. Igazából ők mind a hárman mellékszereplők lehettek addig, amíg Hunyadi János élt. Az igazán nagykaliberű politikus hiányzik ebből a politikai erőtérből, aki vészhelyzetben is megmentené az országot. A három szereplő hasonlósága mutatja, hogy a véletlenen múlik, hogy melyikük fog dominálni a hatalmi játszmában. (Végül senki.) Jó ez a három alak, most is különösen erős a  jelenet, amikor a király a gyűrűt egy páholyból dobja le a vasfüggöny előtt ágáló Cilleinek.

Mind erős pozícióban vannak, de végül sem a gyenge király, sem az ambíciózus nagybácsi, sem a "tiszta hős" nem marad életben, bár a király az előadást még túléli. Nagyon szerencsés éppen ezért Hunyadi Mátyás alakjának kiemelése még egészen az előadás elején. Dobrotka Szilvia illúziót keltően mutatja be a fiatal fiút, meggyőzően énekel. Feltétlenül nyomot hagy a nézőben, aki nyilván Mátyásban a későbbi győztest látja, Hunyadi János későbbi utódát,  akinek a karrierje e tragédia nélkül nem indulhatna be. Mi lett volna, ha "a férfi ész és akarat" nem hozza létre ezt a káoszt, amelyből kiemelkedhet?

Gara nádor szerepében Geiger Lajost próbáltam jobban utálni, de nem ment - igazából ebben a letisztult térben valóban politikai játszmát nézünk, elhittem a nádornak, hogy Hunyadiban valóban csak ugyanolyan hatalomra törő konkurenst lát, és nem tesz mást, mint a kor hagyományainak megfelelően a saját lányát a legjobban akarja férjhez adni, amely a család további emelkedését jelentené. Mondanám, hogy azért tudta a királyt befolyásolni, mert olyan becsületes képe van, de láttuk, hogy a király próbál valahogy ellavírozgatni, és korábban Cillei is befolyásolni tudja, nemcsak a szerelmi vágyát kihasználva Gara.)

Kriszta Kingát sokat láttam Gara Máriának, és most is örültem neki. Megtestesíti ezt a tiszta, szerelmes és szeretni tudó, naiv lányt, és ránézve elhiszem, hogy mindenki őt akarja megszerezni, de neki viszont nem kell a hatalom, csak a szerelmese. Jelmeze is sokat segít szépsége kiemelésében.  Nagyon szépen sikerült áriája a második részben,  igazi csúcspontja az alakításának. 

A rendező valóban nagyon hatásos képekkel dolgozik, Hunyadi és menyasszonya szerelmi kettősét a központi emelvényre helyezi, amelyet két gyertyával és egy takaróval úgy alakít ki, hogy feltehetően mindenkinek Madarász Viktor képe jut eszébe. Annak a jelzése, hogy nászi ágyra készülnek és ehelyett a hőst mégis a ravatal várja, nagyon találó gondolat.

Az már más kérdés, hogy az esküvő megtartása előtt mennyire esélyes, hogy ágyba is bújnak együtt - ezzel a gesztussal már a mához közelít, de valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki ennek a megoldásnak a darabidegenségén azért elgondolkodik.

Ez a Hunyadi előadás viszont annyiban pont olyan, mint az összes többi, amelyeket láttam, hogy most is Szilágyi Erzsébet a központja. Fodor Beatrix és Kolonits Klára az, akiket ebben a szerepben leginkább néztem, és velük összehasonlítani egy pályakezdő énekest azért övön aluli lenne, mert EBBEN az időpillanatban Ádám Zsuzsanna (talán két előadás után) még tényleg nincs azon a szinten, mint a kollégái, akik évek alatt kidolgozták, felépítették ezt a szerepet, bemutatják az anyát, sőt Kolonits Klára még politikai tényező mivoltát is kiemeli, akinek szava van ebben a férfivilágban. Viszont ebből az estéből kiderült, hogy Ádám Zsuzsanna nagyon jó úton indult el, már nagyon színvonalasan énekli a szerepet, úgy, hogy végig fenntartja a figyelmünket, és előadásról előadásra tovább fog mélyülni maga a színpadi alak is. Ez jelentősen nehezebb feladat, mint a többi, de hálásabb is, és egyértelműen övé a legnagyobb siker, teljesen megérdemelten. Az, hogy a fiáért aggódó özvegyet lássak benne, akinek az élete évtizedek óta a háborúról szól, még nem sikerült. Júliusban  Donna Elvirája megfogott, és most ez a második megtekintés is egy újabb érv amellett, hogy figyelni kell pályájának formálódását.

A rendező is megtámogatja jeleneteit, különösen azt, amikor két igazán cuki gyereket helyez el a színpadon fiaiért aggódó áriájának eléneklését erősítendő. Bár a gyerekek egyfelől elvonják a figyelmet, de tényleg igazán helyesek és mintha neki is segítenének a szerepformálásban, jelenlétükben lazábban énekel. Jó rendezői gondolat, mert nem anya-idegen az, ha valaki a gyerekében mindig azt a régen volt apróságot látja, aki még a gondoskodására szorult, az azonosulás a fiatal anyával így könnyebbé válik. (Igen, ez a 3-5 éves korosztály, amelyik passzolna az énekesnő korához, sőt a váltótársáéhoz  is.)

Ugyancsak hatásos a börtöncella-világítás, az esküvői rózsaszirom szórás, de az előadás - és ezt nem lehet eléggé ünnepelni - a csúcsponton ér véget. Hunyadi László lefejezése ennél elegánsabban és hatásosabban nem is történhetne, a képre évtizedekig fogunk emlékezni, ha a darab szóba kerül, Megható és felemelő. Úgy megyünk haza a színházból, hogy ezt az előadást nagyon kár lett volna elmulasztani. 

 PS. A fotók a színház FB-oldaláról származnak.