Kizárt dolog, hogy Bach ilyen örömmel ÉS magas szinten játszó művészektől hallgathatta a heti penzumként megírt (ötszáznál több!) kantátáját, amelyeknek a többsége elveszett, bár kétszáznál több így is ránk maradt. Szerencsére a BFZ el akarja játszani az összes olyat, amelyekre biztosítottak a feltételek a turnézás körülményei között is, így velük lépést tartva előbb-utóbb mi is végig juthatunk. Már öt éve követik egymást ezek a Bach kantáta-estek a Közösségi hét ingyenes rendezvényeként, huszonkettő került már sorra, de bármikor be lehet kapcsolódni. Aki egyre is elmegy, igazi ünnepet kap cserébe, érdemes érte utazni is.
Lesz egy tavaszi sorozat is szokás szerint, de addig még (szept. 15. 17h) jön a “Vasárnapi kamarazene” a zenekar Selmeci utcai próbatermében. Akit a modern zene vonz, itt meghallgathatja Schönberg „A megdicsőült éj” című darabját is, mindössze hat zenekari művész előadásában. Szeptember 18-án ugyanezek a művészek eljátsszák az Orfeót, Monteverdi operáját Fischer Iván befejezésével. (Jegyek a két előadásra hónapok óta elfogytak, viszont 20-án élő közvetítés várható.)
Közös fotó a jászberényi koncert után
A BFZ művészei a Közösségi hét rendezvényeire önkéntesen jelentkezhetnek, vannak gyakori vendégfellépők is, akik egy-egy barokk hangszerre specializálódtak, így bár nem fix a Barokk Együttes összetétele, de a zenészek többsége mégis visszatérő. (13 művészről a másfél évvel korábbi turné kapcsán már írhattam.) Mivel már régóta együtt muzsikálnak, minden megmozdulásuk az összeforrottság benyomását kelti. A zenészek az összes eddigi hangversenyt irányító és programját kitaláló Lesták Bedő Eszter fél szavát is megértik, könnyedén változtatnak, így az előadásokat megelőző hangbeállások és próbák során is érvényesült a kantáták derűs bája. Mivel minden jól elő van készítve, a tervezettnek megfelelően követik egymást az események, egészen stresszmentes közegben, csak a zenére lehet összpontosítani. Szerencsés megoldás volt a Pesthez legközelebbi helyszínen kezdeni a sorozatot, hiszen az első koncert előtt van a leghosszabb próba (2 teljes óra!), majd a továbbiakban az előadás bejáratódásának köszönhetően is a hangbeálláshoz szükséges idő is egyre rövidebb (egy óra, majd harminc perc).
Lesták Bedő Eszter felvezetőt mond
A korábbi alkalmakhoz képest újdonság, hogy Dinyés Soma igazolt hiányzása miatt (az Orfeo próbáin volt rá még nagyobb szükség), aki az általam korábban látott hét templomi koncert mindegyikén fellépett, Pétery Dóra orgonált, és helyette az együttes vezetője tartott bevezetőt mindkét elhangzó kantáta előtt. Lesták Bedő Eszter nemcsak az egyes tételek jellemző motívumait mutatta be, de beszélt Bach életrajzáról, és a korabeli misehallgatási szokásokról is. A bemutatott káosz nehezen elképzelhetőnek tűnik, a kutyák és más állatok jelenléte a vasárnapi istentiszteletek alatt nyilván elgondolkodtathat minket, hogy akkor most nekünk lehet, hogy mégis jó, akik koncerten/színházban ki tudunk akadni azon, ha gyerekek vagy telefonok zavarják meg az áhítatunkat.
Ha már a közönség szóba került, akkor legyen szó először a templomok hangulatáról és az előadások látogatóiról.
Az előadások helyszíne mindig más és más templom, ahova sokszor valamiféle személyes kapcsolat által juthat el az együttes, így azok méretétől függően a közönség létszáma is változik. Aki biztosan be akar férni egy-egy eseményre, annak mindig érdemes regisztrálni az együttes oldalán– ez a tanulság.
„Szerencsére” mindig vannak olyanok, akik regisztrálnak, de mégsem jönnek el az ingyenes koncertre, így azok, akik ezt elmulasztották, azok most is beülhettek.
Ezúttal a budajenői templom volt a legkisebb, megközelítőleg 130 férőhelyes, és mivel ez volt Pesthez a legközelebb, a fellépők ismerősei, rokonai és rajongói is ezen e helyszínen jelentek meg a legnagyobb számban, nem maradt szabadon egyetlen hely sem, sokan nézték a karzatról is a koncertet. Volt, aki Szombathelyről érkezett, ahol épp egy éve lépett fel hasonló eseményen a BFZ.
Ugyanígy egészen tele volt a jászberényi templom is, ahol négyszáz fő számára van ülőhely. Utóbbi helyszínen többekkel is beszélgettem, így kiderült, hogy a koncertet megszervezők – az együttes támogatói, Besenyi Péter és felesége – minden létező fórumon meghirdették, szórólapokat is osztottak és a facebookon is sokan reklámozták az eseményt. Ez lehetett az a helyszín a háromból, ahol arányaiban is a legtöbb helyi lakos volt jelen, és a zenekar tagjai is előre tudhatták, hogy a meghívónak itt még a szokásosnál is kiemeltebben fontos a zenekar jelenléte.
Mindhárom helyszínen nagy szeretettel kínálták a zenészeket előadás előtt és után is, de Jászberényben a szeretetvendégség is nagyobb formátumú volt, a fellépők sem fogják egykönnyen összemosni a korábbiakkal. (Nem részletezem, hogy mi minden volt a fogadáson, nem szívesen terelném el a zenéről a figyelmet, de megjegyzem, hogy a koncert színvonalához méltóan sikerült a művészeket fogadniuk. A sajtos masni kiváló minősége önmagában is megérne egy hosszabb méltató bekezdést.)
Lehet, hogy valakit meglep, de még most a bekezdés elején említem az időjárást is, amely szintén fontos tényező volt. Lehet, hogy ez csak az én teóriám, de rám mindenesetre igaz, hogy rossz időben fontosabbnak érzem a zenét, amely számomra konzervált napsütés, így esőben is képes a napjaimat felélénkíteni, egy-egy megfelelően választott felvétel igazán közömbösíteni tudja a legtöbb negatív hatást, amely elér.
Emiatt gondolom, hogy a BFZ muzsikálása emiatt többet tudott a koncertlátogatók napjához hozzáadni szombaton, mint a másik két napon, amikor mintaszerű ősz eleji napos időnk volt, amelyet zene nélkül is lehetett volna élvezni.
Szombaton jelentős esőben indult és érkezett haza az együttes, és bár szerencsés módon délután éppen a próba idejére kiderült az idő, de a koncert kezdetekor már szakadt az eső. A viharos szélnek is talán szerepe lehetett abban, hogy néhány pillanatra kihagyott az áram. Bach idején persze eleve nem volt elektromosság, így akár számolhattunk azzal is, hogy hamarosan akár a körülmények is autentikusak lesznek, nemcsak a zenekar hangszerei.
Abban, hogy számomra éppen ez, a gyönki koncert tűnt a három közül a legbensőségesebbnek, nyilván köze lehetett a fenyegető mennydörgéseknek. A közönség még jobban értékelhette a zenét rossz időben, és a helyzet még nagyobb összpontosításra késztette a csapatot, amelynek azért biztonságot adott az előző napi siker, és a másnapi előadás távlata. Nagyon számíthatott, hogy nem erre az egyetlen alkalomra tanulták be a darabokat. (Talán a művészek többségében is felmerült, hogy mi is lenne, ha elmenne tartósan az áram, mi lenne például az orgona hangosításával.) A második koncert egy sorozaton belül rendszerint egyébként is a legjobb élmény, ilyenkor még éppen benne vagyunk a folyamatban, ez még nem a vége. Ehhez a zenéhez ráadásul nagyon jól is illett az evangélikus templom egyszerűsége, fehérre festett falai.
Ide is beférhetett volna négyszáz ember, de az egész település lélekszáma csak kétezer körül van. Ahhoz képest, hogy jellemzően nagyon kevesen vesznek részt az evangélikus istentiszteleteken, ezúttal legalább kétszáz ember biztosan jelen volt, bár köztük erős kisebbségben voltak a helybeliek. A környékemen ülőkről az derült ki, hogy ők is hat különböző településről érkeztek abba a három padba.
A közönség mindhárom helyen egyöntetűen lelkesedett, Budajenőn feltűnően sok gyereket is elhoztak – a legfiatalabb háromhónapos volt -, akik csak itt-ott zavarták meg a felvezetőket, de zene közben meglepően nyugodtan viselkedtek, lekötötte őket.
Jászberényben minimális problémát csak egy-két idősebb hölgy telefonja okozott, úgy tűnik, hogy pont ugyanaz a helyzet, ami Pesten is a nyugdíjas főpróbákon: még mindig nagyon sok olyan embernek van telefonja, aki valóban nem tanulta meg, hogyan kell azt kezelni, illetve kikapcsolni, és nem merül fel benne, hogy a mellette ülőhöz forduljon segítségért.
Ami viszont talán említésre méltó: úgy tűnik, hogy zömében csak tapasztalt koncertlátogatók jöhettek el a hangversenyekre, hiszen nem tapsolt senki a tételek között. Ez viszonylag gyakran megtörténik pedig.
A közönség hajlandó volt énekelni is, a második és a harmadik helyszínen kaptak kottát és alá írt magyar nyelvű szöveget, így lezárásként együtt énekelték a zenekari tagokkal a 331. éneket („Ki dolgát mind az Úrra hagyja…”).
A BFZ márciusi Kékszakállú turnéjának hat előadásán láthattam, ahogy a zenekar kórusként is jelen van, így ezt a korántsem szokványos megoldás számomra kicsit sem okozott meglepetést, és a jelenlévők közül sokan csatlakoztak is.
A zene felvezetése előtt mindhárom helyszínen beszélt a lelkipásztor is. Harkai Gábor szavaiból áradt az öröm és a lelkesedés, kiemelte, hogy mennyire jó, hogy a tanévkezdés első hetének végén lehet részünk ebben a felemelő élményben. Tudatában volt Budajenő szerencséjének, hogy idén éppen ők kaphatták az ajándékkoncertet. Gyönkön Kollár Zsolt evangélikus lelkész beszédén látszott, hogy maga is sokat tud Bach kantátáiról, akit az ötödik evangélistaként emlegetett, és mélyebben foglalkozott az elhangzó szöveg elemzésével és a hozzá kapcsolódó igével is. A jászberényi plébános szövegéből is megjegyeztem egy gondolatot, amely nyilván igaz: minden zene szeretetből, vagy annak hiányából fakad.
A budajenői templom karzatán
A két kantáta szövegét fordítással mindenkinek kiosztották, és kérték a nézőket, hogy koncert közben figyeljék is ezt, ne hagyják figyelmen kívül a szöveget. Míg a 164-es kantáta szövege arra ösztönözne minket, hogy legyünk irgalmasak, valóban törődjünk embertársainkkal, és kifejezi a szerző kétségét, hogy erre tényleg van esély. A 93-asban viszont nem ostoroz minket Bach, pusztán felhívja a figyelmet, hogy mindenre az Úr a megoldás, aki benne bízik, az nem épít homokvárat. A mondanivalóhoz igazodik a zene, a másodikként elhangzó mű az, amelyik nagyobb harmóniát, békességet áraszt, és így jó választás a koncert befejező számaként játszani. Ennek a hatása alatt mehetünk haza valóban emelkedett lelkiállapotban.
A fellépőkre áttérve, számomra kivételes élmény volt úgy nézni az együttest, hogy akár azt is képzelhettem ( a szombati próbán), hogy csak nekem játszottak, mindenkinek tudtam a nevét, és a buszozásnak köszönhetően a zenekar több tagjával beszélgettem is, így egyáltalán nem bántam, hogy nem Pest környékén vannak a fellépések. Végig tudatában voltam kivételes helyzetemnek, és még négy nappal a turné után is örülök neki. Ezek után eléggé várom, hogy ismét lássam őket egy hét múlva az Orfeót játszó nagyzenekar soraiban.
Az együttes ezeken a koncerteken korabeli hangszereket használ, a zene fél hanggal magasabban szólal meg, mint történhetne ez egyébként, ez a tény most is kiemelődött, ahogy a korálok fontossága is. Az elsőként elhangzó 164. kantátában komoly szerepe van a barokk fuvoláknak, a szerző is rájuk tereli a figyelmünk. Pivon Gabriella a nagyzenekarban is játszik, és a barokk fuvolával csak két éve ismerkedett meg, nem olyan sokkal az általam bemutatott turné előtt, míg Csalog Benedek a hangszer régi specialistája, gyakori vendégfellépő.
A második – 93. számot viselő – kantátában a fuvolák kiemelt szerepét az oboák veszik át, amelyek a szintén állandó vendégnek mondható Nagy Csaba és az általam korábban nem ismert Simon Bettina kezében voltak ezúttal. Ahogy életem elsőként megismert kantátájában, amelyet a BFZ még 2015 tavaszán játszott, a 76.-ban is volt egy káprázatos oboa-szóló, úgy ebben is, és mindhárom alkalommal nagyon jó is volt ezt meghallgatni.
A korábbi turnén nagyon erősen feltűnt, hogy mennyire jó alapja egy kantátának, ha a cselló és a bőgő igazán összhangban van, és ezt most is átélhettem Mahdi Kousay és Martos Attila játékát hallgatva.
Martos Attila igazán a Lanner kvartett júliusi fellépései után vált ismerőssé számomra, míg két akkori partnerét, Fekete Zoltán brácsást és Kostyál Péter hegedűst már több korábbi templomi koncertről is berögzítettem. (Ha már a Lanner kvartett is említődött, az általam leírt koncertet legközelebb Miskolcon fogják megismételni, mégpedig szeptember 25-én a Zenepalotában.)
Ha már a hegedűk: Lesták Bedő Eszteren kívül Oláh Gyöngyvér és Kádár István játszotta az első szólamot, a másodikat pedig Kostyál Péter, Gulyás Emese és Czirók Györgyi. Közülük egyedül Kádár István jelenthetett volna számomra újdonságot, aki most lépett fel először a Barokk Együttessel, ha nem jegyeztem volna meg a már említett idei Bartók-hangversenyek kapcsán. Lenyűgözően hegedült, azóta a koncert felvételét folyamatosan hallgatom, így örültem, hogy bekerült ő is ebbe a csapatba. (Könnyen lehet, hogy a tíz év alatt sokszor korábban, csak épp nem volt hozzá szerencsém.) Yamamoto Nao brácsázott, akire a tavalyi fesztiválszínházi koncertről emlékszem.
Még nem volt szó Farkas Gergely fagott-művészről, aki éppúgy a zenekar gyakori vendége, ahogy Tokodi Gábor is, aki theorbán játszott. (Akinek a szó nem ismerős, egyfajta lantot képzeljen el.)
Aki eddig eljutott, az most már tudhatja, hogy csak az énekes szólisták vannak hátra a felsorolásból.
Kovács Ágnes, Gavodi Zoltán, Mészáros Péter és Cser Krisztián
Eltérő mértékben és helyzetben hallhattam a négy énekest a korábbi években, de most csak arról számolhatok be ismét, hogy Lesták Bedő Eszter négy jól összeillő hangot választott, amelyek tulajdonosai szemmel láthatóan megfelelően együtt is tudtak működni egymással és a zenekarral is. A három magas és egy mély hang harmonikusan szóló együttese egészen megnyugtató hatást kelt, a korálokat hallgatva nem gondolhatunk másra, minthogy MOST minden rendben van, és valóban jobban tesszük, ha örülünk az életnek és hálásak vagyunk azért, ami megadathatott.
Jó volt ezt a négy énekest hallgatni együtt is, és szólóikban is.
Kovács Ágnes elsősorban külföldön él és dolgozik, és itthon jellemzően Vashegyi György projektjeiben vesz részt, én is ilyen alkalmakkor láthattam, és jóval kevesebbszer, mint ahányszor jól esett volna. Legközelebb a Paulusban énekel, október 26-án a Müpában lehet vele találkozni.
Számomra a koncertek egyik csúcspontja volt duettje a kontratenor szólamot éneklő Gavodi Zoltánnal, aki azóta már énekelt Vashegyi György legújabb előadásában is (Phédre), illetve az Orfeóban is fel fog tűnni. Hasonló elfoglaltságai vannak Mészáros Péternek is, akinek mindkét kantátában volt bőven dolga, és végig a helyzet magaslatán volt, jól érvényesült szép árnyalatú tenorja. Azt érezhettük ránézve, mintha egy prédikátor magyarázna a szószékről, élte a szerepét csakúgy, mint Cser Krisztián, aki hasonlóképpen adta elő a basszus recitativókat. Mindketten nagyon meg akartak győzni minket arról, hogy jó útra térjünk végre - ez a szöveg ismerete nélkül is átjött előadásukból.
A két prédikátor próbán, még bevetés előtt
Aki már hallotta korábban is a basszistát, az felkészülhetett az élményre, hogy ez a hang egészen be fogja zengeni a teljes templomot. Erre lehet számítani, de mégis különleges természeti jelenségnek tűnik akárhányadszorra is, ahogy először eláraszt minket, nem lehet megszokni. Olyan hatalmas volumenű, hogy egy kisebb templomban, mint amilyen a budajenői volt, inkább arra kellett figyelnie az énekesnek, hogy ne takarja a zenekart. Nagyon szeretem, amikor éppen lehalkul, és képes úgy hangolni magát, hogy nem lóg ki az együttesekből sem. Cser Krisztián hangja maradandó hatást kelt, amely még fokozódni is tud a kontraszt által: miután ez a gyönyörű basszus megmelegített minket, meghalljuk Gavodi Zoltán kontratenorját, amelyik annyira valószínűtlenül magas férfihang, hogy még azt is nehéz elhinni, hogy egyáltalán létezik.
Ha már a többi szólista elfoglaltságáról szó esett, ne maradjon ki a basszista sem, aki a jászberényi koncert délelőttjén még a Wizzair félmaratonon váltóban is indult, és futott 7 km-t - igaz, hogy nem a BFZ, hanem a Budafoki Dohnányi Zenekar csapatában, akikkel idén is több koncerten fog fellépni. (Október 6-án a Zeneakadémián legközelebb.)
Cser Krisztiánnal egy váltóban Gyöngyösi Levente és Turcsányi Ildikó
Azóta a basszista már Bachról Wagnerre váltott, és Kína, illetve Németország után ezúttal Mexikóban énekli el a Rajna Wotanját. Ha így folytatja, könnyen előfordulhat, hogy előbb jut el a szereppel Ausztráliába is, mielőtt itt Pesten is megláthatnánk istenként.
Ps. Személyes lezárás
Most már négy napja írom át naponta többször ezt a bejegyzést a hétvégi turné óta, mert ezt az élményt valóban nehéz elengedni.
A blogírás számomra mindig az előadás meghosszabbítása, ráadásul minél jobb volt az élmény, annál kevésbé érzem sürgős szükségét az azonnali megörökítésnek. A boldogság nem inspirálja az embert írásra, a fájdalom az, ami annál inkább segít abban, hogy végül az ember összekapja magát. (A koncerten szóba került egy hasonló gondolat Bach életrajza kapcsán, aki egészen korán maradt árva.) Persze úgysem sikerülhet egy hangverseny hangulatának az érzékeltetése szavakkal, de “ha reménytelen a lehetetlen, elbukásunk is ünnepély” – jut eszembe most is.
Ahogy említettem, közel másfél éve már írtam egy részletes beszámolót egy korábbi turnéról, és akkor azt hittem, hogy ez csak egyszer történhetett meg, hiszen én színházi AJÁNLÓ blogot írok, nem vagyok zenekritikus, és így azt, hogy ki hogyan játszott, csak érzékelni tudom, de elemezni nem. Ettől még jó előre beterveztem tavaly is mindkét Közösségi hét időpontját, de végül még annak is örülnöm kellett, hogy egy-egy koncertre sikerült eljutnom. Éppen ezért most nagyon hálás vagyok a zenekarnak, hogy ismét szeretettel fogadtak, és különösen Lesták Bedő Eszternek, hogy a kétségeimet eloszlatta. Ez a hétvégi hármas élmény valóban a legjobban időzítve jött, nagyon feltöltött, sőt hoztam néhány lényegi döntést is a hatására, amely „civil” életemet talán más irányba viszi.
Ps.2. A fotók a zenekar facebook oldaláról származnak.
