Ha a januári vilniusi Kékszakállúban képes voltam valami pozitívumot (tanulságot) felmutatni - (gyenge előadásban is szokott lenni részérték, csak rajtunk múlik, hogy értékeljük-e) -, akkor ezek után bármiről képes leszek ajánlót írni. Ez, és az „ahhoz képest nem lehet rossz…” gondolata késztet komfort zónám gyakori elhagyására azóta. A múlt heti Győr (Figaro), Miskolc (Hunyadi, Ünnep, Agavé) után most Kecskemétre mentem, és ez most ismét jó döntés volt.
Törvényszerű, hogy többet tud jelenteni egy előadás akkor, ha több energiát teszünk bele a megtekintésbe, különösen akkor, ha még jó is. (Ha meg nem az, akkor felértékeli a többit, amelyeket az ember könnyen megnézhet.
Molnár Levente - Rácz Rita - Létay Kiss Gabriella - László Boldizsár - Sándor Csaba - Kiss András
Az Operaház bezárva, így egész évadban turné turnét követ. Pesten ugyan csökkent a kínálat, de néhány vidéki város most nagyon szerencsés helyzetbe került, mert a legnépszerűbb Puccini előadásokat viszik házhoz (22 városban 52 előadás!), amelyek könnyedén meg szokták tölteni az Erkel Színházat is. A Turandot és Tosca mellett a Bohémélet valóban a top-kategória, és ezt kapták most a kecskemétiek a Hírös Agóra színháztermében, ahol most jártam másodszor, de nem utoljára.
Ugyan eddig számos blogbejegyzésben közhírré tettem a Bohémélettel kapcsolatos fenntartásaimat (33 éve nézem rendszeresen), a szereposztást látva csak nem bírtam kihagyni ezt az előadást. Hátha működik, hátha minimál rendezésben hat majd rám is – gondoltam.
Nem bántam meg, Aczél András színpadra állításában – a megszokott káprázatos díszletek nélkül – végül engem is levett a lábamról. Jobban szeretem a színészekre és nem elsősorban a látványra építő előadásokat, így ennek én voltam a célközönsége.
A Bohéméletet koncertszerűnek hirdetik, így nyilván kellemes meglepetést jelenthetett a nézőknek, hogy inkább a félig szcenírozott kategóriába tartozott. A színpad 80%-át elfoglalta a Kovács János által vezényelt zenekar, amelynek tagjai maguk is oda-odapillantottak a játszókra – a jó pozícióban ülő hegedűsök mindenképp, amikor épp volt némi szünetük. Lehet, hogy a zenekar tagjai maradtak volna inkább az árokban, de nekem az, hogy őket is lehetett nézni előadás közben, feltétlenül pluszt jelentett.
Aczél András „átrendező” egyik erőssége, hogy nagyon jól tud a körülményekhez alkalmazkodni, előnyt tud kovácsolni a megszorítottságból, ez azért már elégszer kiderült. Jelenleg alap volt a „szépdíszletes” hagyományos Nádasdy-rendezés, amelyből néhány bútort (festőállvány, asztal, székek, kályha) és a jelmezeket lehozták, és a főbb mozgásokat megtartották a padlásszobában játszódó első és a negyedik felvonásban.
Aki ismeri a darabot és/vagy ezt a 81 éve folyamatosan játszott rendezést, az azonnal kérdezheti: na és a kórus? a tömegjelenetek?
A kórus a nézőtérre érkezett, és a két lépcsősort foglalta el szinte teljesen, és így nyilván lehetnek olyanok, akiknek már ez a hangélmény is rendkívüli volt. Nekem nem hiányzott a színpadi kavargás látványa, és a kórusra nézve abba is belegondoltam, hogy milyen rengeteg ember dolgozott azért, hogy az előadás létrejöhessen, és hatszáz kecskeméti és környékbeli nézőnek legyen egy felejthetetlen estéje. (Említődjön meg név szerint legalább a kórus és a gyermekkar vezetője, Csiki Gábor és Hajzer Nikolett, akik a betanítást végezték.)
Ebben a látványelemek által nem megtámogatott előadásban a hangsúly igazán az énekesekre esett, maguk is érezték, hogy most pláne nem engedhetik el magukat, és ennek megfelelően az előzetes feltételezésemnek megfelelően mindenki odatette magát, és intenzív – helyenként szinte túl is pörgetett - színpadi játékot mutatott.
Évtizedekig abban a hitben voltam, hogy az egész Bohémélet egy megható szerelmi történet, amelyben van egy Rodolfo és Mimi, csak ez a két énekes számít és senki más. El is nézegettem néhányszor (az ebből az évadból sajnálatosan kimaradó) Fekete Attila és Létay Kiss Gabriella miatt, és őket ugyan szerettem, de maga az egész sosem fogott meg.
Létay Kiss Gabriella - László Boldizsár
Létay Kiss Gabriella ebben az előadásban is Mimi, hosszú évek alatt nem éreztem, hogy veszített volna a figura üde bájából, és ő az, aki a megszokott rendezésből a legkevesebb változtatással maradt meg – könnyelmű lány, akiben van hajlam a romantikára.
Rácz Rita Musette-je biztosítja a megfelelő kontrasztot, egészen kitölti a szerepet, kacér, de mégis érző szívű nő. Szereti a kellemes életet, de alkalmanként megengedi azt a luxust, hogy a szívére hallgasson. Ilyen Musette-re van szükség. (A győri Figaróban nemrég Susanna volt, és az is lesz, például ma is.)
Megjegyzem, hogy azért néztem egy-két Bohéméletet az idei decemberben is, de mivel egyik szereposztással sem volt heuréka élményem, gondoltam, hogy ebből nem sikerülhet ütős ajánlót írni. (Lássuk be, elég necces lett volna azt írni, hogy jó-jó, de a tavalyi összetétel volt az igazi. Pedig NEKEM ott volt az a DE. ) Viszont azért így kimaradt Rőser Orsolya Hajnalka is, akiről nem írtam korábban sem ebben a szerepében, pedig ő is nagyon-nagyon igazi Musette volt.
Szüle Tamás két kis, de fontos és hálás karakterszerepet játszik: a házmestert, aki most sem fogja megkapni a háromhavi lakbért, amiért jön, illetve Musette eltartóját, Alcindort. Szüle Tamásnak nemcsak játéka miatt szoktam örülni, de emlékeztet az első igazi olyan operaélményemre (Miskolc, A sevillai borbély még 1986-ból), amelyikkel a műfaj igazán megfogott magának. Játéka most is nagyon intenzív, és egyértelmű, hogy maga is nagyon élvezi mindkét szerepét, nemcsak mi.
Szüle Tamás - Rácz Rita
De haladjunk tovább, és most jöjjenek a bohémek sorban.
A Bohéméletről való gondolkodásomat gyökereiben megváltoztató fordulat akkor állt be, amikor először láttam – három éve – Molnár Leventét Marcello szerepében. Ekkor tűnt fel, hogy ez a figura lényeges, nem elhanyagolható mellékszereplő. Ez a Marcello csupaszív ember, és ugyan látszatra derűsen él, szinte büszke arra, hogy „vidáman szeret”, a valóságban mégis mélyen érinti a szerelem, még ha maga előtt próbálja is tagadni.
Molnár Levente ennek az előadásnak is a motorja, Marcellója nagyon szerethető, a librettó szerint is a társaság központja, a szerelmesek is hozzá fordulnak segítségért. A maximális fordulatszámon működik, rengeteg ötlettel dúsítja a szerepét, amelyet a világ számos színpadán (köztük a MET-ben) eddig több mint 250 alkalommal élt át. (Az énekesre általában is jellemző, hogy őrült energiákkal van jelen a színpadon. Különösen erős hatást tett rám 2015-ben Grófként a Figaróban, olyannyira, hogy megnéztem nem sokkal utána Gentben is ugyanebben a szerepben, és ennyi szenvedéllyel sem előtte, sem azóta nem láttam senkit Almavivát játszani.)
Megjegyzem, nem zárójelben, hogy Pesten az énekes március elején a Carmenben lesz kétszer hallható, és megjelenik hamarosan CD-je is, amelyen jelenlegi és jövőbeli repertoárjából énekel Erkel, Mozart, Verdi, Donizetti, Rossini áriákat és pusztán a hangjával is ugyanazt a szenvedélyt képes ránk sugározni, mint amit most a kecskeméti közönség is megtapasztalhatott.
Molnár Levente
A Bohémélet igazán mégis akkor állt össze bennem, amikor 2017 decemberében először láttam egy igazi TELJES csapatot, amikor mind a négy barát összhangban és nagy energiákkal volt jelen, és ez még az én szkeptikus hozzáállásom falát is ledöntötte.
Ekkor éreztem egészen át, hogy a darab négy lazán összetartozó borzasztóan link pasas története, akik a pillanatnak élnek anélkül, hogy felmérnék tetteik következményét, igazi kemény munkára, magukról és másokról való gondoskodásra kevéssé alkalmasak, és ez az extrém pofon (Mimi betegsége, majd halála) kell nekik a felnövésre, ennél kisebb sokk nem elég, még a gyakori éhezést-fázást is jól bírják. Rodolfo szereti Mimit, de mégsem érzi magát képesnek arra, hogy gondoskodjon róla, és a szerelem nem elég az élethez. (A két nő illik hozzájuk, ők is a könnyebb utat választják olyan férfiak személyében, akikhez nem kötődnek érzelmileg, de el tudja tartani őket.)
A négy művész felelőtlen játszadozása a lényeges, ezért is bohémélet a cím (nem mintha ez a hozzáállás ne lenne jellemző civilekre is), és ebben a félig szcenírozott rendezésben még sokkal jobban érvényesül, mint Nádasdynál, a szentimentalizmus a díszlettel együtt szinte egészen lefoszlott róla. A zene dallamossága ezt eléggé képviseli, így jó, hogy a játékban a humor dominál. Ezek a szereplők tudják magukról, hogy felelőtlenek, és nem is akarnak másnak látszani.
A jelenlegi négyes is nagyon rendben van, „jó a kémia”, pontosan azért gondoltam az előadás megnézésére, mert bíztam abban, hogy ők egy szál deszkán is meg fogják az előadást teremteni.
A még nem említett szereplők között jó volt látni (zeneakadémiai koncertje után ismét) László Boldizsárt, aki több balesetéből is meggyógyult végre, és akinek ez a bohém költő jól is állt. Tőle nem szentimentálisnak hatott a „che gelida manina”, hanem bevált csajozós dumának, és manipulációnak az első felvonásbeli jelenet, ahogy próbálja az útjába akadt nőt begyűjteni. Láttam a Bohémélet 2.0-át is, és abban nyilvánvaló, hogy a nő sem a gyertya meggyújtása céljából ment a szomszédok lakásába, nem véletlenül érkezett akkor, amikor csak a költő volt otthon, ő is könnyű kalandot keresett. Létay Kiss Gabriella nem ilyen frivol, el tudtam volna képzelni ezen a mostani koncerten egy jóval lazább verziót is. (Azért túl frivol nem lehet Mimi, mert akkor nincs meg a kellő kontraszt Musette-tel.)
Az, hogy a kapcsolat nem indul komolynak, számtalan nőt felszedett már így a költő, a barátok játékából derül ki a legjobban, különösen a kávéházi jelenetben, amikor letátogják Rodolfo mondatait, parodizálják, és ez nagyon jó is így.
A négyesnek van még egy olyan tagja, amelyik nekem „láthatatlan” volt korábban, mert az adott énekes nem egyénítette eléggé, vagy egyszerűen csak erőtlenül énekelte. Azonban ezen az említett 2017-es előadáson Sándor Csaba által megláttam Schaunard-t is, aki most is kihozza belőle a maximumot, ami színészileg és énekesileg lehetséges. Ő az egyetlen praktikus gondolkodású lény négyük között, akire, ha baj van, mind számítanak. Ehhez a volumenében kisebb szerephez nagyon karakteres énekes kell, hiszen szinte csak az együttesekben van jelen az egy áriáján kívül, amelyet a kollégák viszont (a librettó szellemében!) tökéletesen szétjátszanak, és nincs az a néző, aki ne a többieket nézné, hanem a papagáj történetére figyelne. (Kíváncsi lennék, hogy előadás végén hányan tudnák rekonstruálni, hogy végül honnan is szerzett pénzt.)
Ami a csapat együttműködését illeti, tényleg a JÁTÉKon van a hangsúly, és a végletekig túltolják a jeleneteket, már szinte súrolja a ripacskodás határát, de ez most a mondanivaló szolgálatában áll. A negyedik felvonás tragikus fordulata előtt pár másodperccel egymás hegyén-hátán látható a négy operaénekes, és ez azért nem mindennapi látvány. Elhisszük nekik a laza pasasokat, akik lélekben mind visszaalakultak olyan kamaszokká, akik egy osztálykiránduláson éppen nem bírnak magukkal mit kezdeni. (Akinek se a hagyományos előadás, se ez a beállítás nem jön be, annak tényleg nem való a Bohémélet. Ez a minimalista, ámde játékos rendezés még rám is hatott.)
Ami nagyon szerencsés ebben az összeállításban, hogy mégsem érezzük elviselhetetlennek a tomboló energiákat, és nagyon kell ehhez az, hogy Kiss András – három évvel korábbi „Bohémélet 2.0”-ás szerepfelfogásához hasonlóan – egy nyugodtabb vérmérsékletű filozófust játsszon. Ahogy a festőnek elhisszük, hogy az, és a költőnek is a versírást, úgy erről a Colline-ról elképzelhető, hogy az alaptevékenysége az olvasás és gondolkodás. Neki persze mázlija van, mert a tragikus fordulat után szinte közvetlenül énekelheti el a mű harmadik híres áriáját, és ezt nem mozogja szét senki. Megkapja a teljes figyelmet, és a közönség megfelelő módon meg is hatódik. Az előadás utolsó negyedórájában hárman vettek elő zsebkendőt a környékemen némi nejlonzörgés árán… (Ma Figaro lesz, az is az ő szerepe.)
Sírunk és nevetünk – működik ez a Bohémélet, és hétfőn Tatabányán lesz látható újra ugyanez a csapat. Nincs az messze, oda lehet utazni, bár nyilván a jegyek ott is elkeltek előre. Fogadjuk el, hogy ez az előadás-sorozat a vidékieké, akiknek az Operaház újra nyitása után hátha több kedvük lesz az emlék hatására egy pesti kiruccanáshoz.
PS. A fotók az Operaház FB-oldaláról származnak, és a korábbi kaposvári előadáson készültek. (Itt nem láttam, hogy valaki fotózta volna, de ha lesznek kecskeméti képek, szívesen kicserélem ezeket.)
