Ez volt az általam látott 53. Kékszakállú előadás, és egyben a legderűsebb is. Nemcsak „ahhoz képest”. Hatalmas energiákat árasztott, nem tudom, hogy Bartók mit szólt volna, ha ennyi optimizmust tapasztal a férfi-nő viszony teljes reménytelenségéről szóló operájának előadásán. Már évekkel ezelőtt ELMÉLETBEN lehetségesnek tartottam – a zenével némileg szembemenő – pozitív végkicsengést, de igazából nem hittem, hogy valaha módom lesz ezt előadáson megtapasztalni.
Tegnap ez megtörtént, és ugyan a Bartók-mű abszolút értéke változatlanul megmaradt, éppen ahogy mínusz ötnek és plusz ötnek is azonos. Kicsit az az érzésem, mintha a hét előadás hangulatával a hét ajtóból áradó benyomásokat szeretnék kifejezni, a turnénak az én olvasatomban van egy ilyen íve is, ahogy a darab és a saját utam alakulása között is fedezek fel párhuzamokat.
A luxembourgi Philharmonie épülete - 1300 férőhelyes teremmel
Még sosem láttam, hogy egy Kékszakállú előadáson ennyit mosolyogjon mindkét szereplő, sőt ennél messzebb is mehetek: talán Cser Krisztiánt az összes színpadi szerepében együtt sem láttam ennyit mosolyogni, mint ezen az egy estén. (Na jó, hát ez a repertoáron is múlik, az inkvizítorok és Cilleik keveset mosolyognak, és Figaro is csak néha.) Ez most tényleg egy boldog Kékszakállú volt. Tudjuk, hogy ilyen nincs, de mégis volt egy órán keresztül tegnap este, ha hiszitek, ha nem. (De jó lenne egy videó, de mintha nem készült volna semmi, akik pedig kamerázni kezdtek, azokat a jegyszedők irgalmatlanul elkapták.)
A Kékszakállú előadásokon jellemzően túl nagy a feszültség a szereplők között, mindketten a másikat próbálják rávenni, hogy az ő elképzeléseik szerint alakuljon a kapcsolatuk. Az alaphelyzet most is hasonló volt, azt leszámítva, hogy ezúttal mindkét szereplőből egyaránt áradt a magabiztosság, amelybe az az előre megjósolt öröm vegyült, hogy igen, ez most működni fog.
Ahogy a zenekar tagjai, a Fesztiválzenekar rajongótábora és az összes szólista is előre szokta tudni, hogy egy ilyen turné jól alakul, mert ha a feltételek adottak, mindenki odateszi magát, akkor ebből diadalmenet kell, hogy legyen, ez a Judit és ez a Kékszakállú – Komlósi Ildikó és Cser Krisztián – ugyanígy a győztesek öntudatos és derűs nyugalmával indult neki a küzdelemnek, amelybe persze némi izgatottság is vegyült. Sőt ezúttal inkább játéknak tűnt, mint vérre menő „héjanásznak”, és az elején még akár azt is hihette valaki, hogy itt most egy laza „becsajozási történetnek” fogják játszani, amelyiknek olyan igazi tétje nincs.
A sok mosolygás és a korábbinál több mozgás a Kékszakállú részéről kifejezetten éreztette, hogy ez a herceg drukkol Juditnak, akit éppen versenyeztet, hogy képes legyen a megfelelő mondatokat kitalálni. Mintha az lett volna a nő feladata az elején, hogyan tud neki udvarolni. Egy-egy mondatnál a herceg bólintásából mintha lejött volna az elismerés is. A „ha kiűznél megállanék, küszöbödre lefeküdnék” gondolat extrémitása neki is feltűnt, és látható örömmel töltötte el, hogy ilyen fogadkozásokat hall. Ezek után végig szemet hunyt Judit negatív megjegyzéseire, és Judit pedig cserébe minden ajtónál tiszta lapot adott a hercegének. Nem halmozta fel a sérelmeket ő sem, hanem nagyvonalúan túllépett rajtuk.
Még csak ehhez közeli felfogásban sem láttam az előadást, még szerencse, hogy nem vagyok egészen kész a Kékszakállú-sorozatommal, ez az előadás ismét olyan volt, amelyik kitágította a horizontomat.
Ha valakinek nem jönne át a lényeg, hogy mit eredményezett ez a sok mosolygás és egymás felé tett gesztus: ahelyett, hogy valaki azt üzente volna nekünk, hogy a férfi-nő kapcsolat kilátástalan, és teljesen biztos, hogy mi emberek nem fogunk soha zöld ágra vergődni egymással, ebben a beállításban arról szólhatott ugyanaz a mű, hogy a kölcsönös szeretet bármire képes. A legsúlyosabb hibákat is el lehet követni anélkül, hogy egy kapcsolat ettől szétessen, már amennyiben mindkét fél meg akarja tartani, és ebbe energiát is fektet.
Ahogy láttuk, a titkolózás és az erőszakos nyitogatás sem volt elég, hogy ezt a szeretetkapcsolatot megbontsa. A Kékszakállúnak és Juditnak van jövője együtt, hiszen a herceg a negyediket éjjel lelte, és mindig is éjjel lesz már. Vége a keresésnek, megérkezhetett végre ehhez a nőhöz. Logikus. (Tudom, jönne itt a zene, illetve a hangnemekben kifejeződő ellenérv. Kár.)
Mindenki gondolja el, hogy mennyire más a két üzenet, sőt teljesen ellentétes, de a nézőnek nagyon nem mindegy, hogy melyikkel megy haza: figyelmezteti Bartók, hogy legyen óvatos a kapcsolataiban, de akármit is csinál, úgyis szétesik minden, vagy pedig azt kapja, hogy a szeretet mindent megold, lehet bízni az életben.
Tegnap a luxembourgiak ezt a másodikat kapták, és magyar ismerőseim kicsit meg is lepődtek, mert nekik is a hagyományos pesszimista beállításban ismerős ez az opera. Nekik persze annyi nehezítő körülménnyel is meg kellett küzdeniük azzal, hogy a francia és a német feliratot is értették, és kicsit lekötötte őket a fordítási különbségek felfedezése.
Az előadáson, ahogy megtudtam, rengeteg magyar volt egyébként is, sokan dolgoznak az Európai Parlamentben, amely a Philharmonia mellett van közvetlenül. A nap folyamán én is bejárhattam két épületét is, letesztelhettem a menzát, megnéztem a könyvtárat.
Káli Gábor a luxembourgi előadáson
Az, hogy ez a Kékszakállú ilyen derűs lett, akár magyarázható azzal, hogy a turné sikeressége az énekesek kedélyállapotára eleve jó hatással van, a hamburgi előadások után most talán csökkent a feszültség, és nem utolsó sorban bebizonyosodott, hogy Káli Gábor remekül bírja a helyettesítést. A fiatal karmester friss energiáiból szintén optimizmus sugárzik, valószínűleg nem korlátozza az énekeseket abban, hogy saját belső késztetésükre hallgatva formálják meg a szerepet, és most azt gyanítom, hogy ebben a tegnapiban nagyon sok átsugárzott saját jó közérzetükből. A közönség nyilvánvalóan érzékeli, ha az énekesek jól érzik magukat, élvezettel énekelnek, és ez a jó hangulat kitartott a mű végéig, csak hálásak lehettünk érte. (Remélem, hogy a zenekar tagjai is hasonló állapotban viselik el a turnét, játék közben rajtuk most is az látszott, hogy élvezik, ahogy a kollégák hallgatása közben is...)
Ugyan nagyon szerencsétlen módon a mű vége előtt két perccel valaki rosszul lett a teremben, és a segítségére siető jegyszedők szétmozogták az utolsó percet, ez most nem vont le az élményből, tekintve, hogy most nem mély depresszióba süllyedtünk a szereplőkkel, hanem együtt tudtunk örülni annak, hogy új életet tudnak együtt kezdeni.
Örültem, hogy nem voltam egyedül, mert, ha a benyomásaimat ketten is nem erősítik meg, azt hihettem volna, hogy az én saját jó hangulatomat vetítem ki a szólistákra. De nem erről van szó.
Az előadás után a hatalmas siker nem maradt el, már az elején Sebestyén Márta része is beváltotta a hozzá fűzött reményeket, katartikus hatást keltett, és minél többet hallgatom, annál jobban haladok afelé, hogy tényleg keresek valami jó táncházat. A kinti magyarok persze még többet szerettek volna ebből kapni. Sebestyén Márta egy önálló műsorral is egészen nyugodtan beutazhatná Európát, ahogy nyilván már megtette többször - lenne rá igény most is.
Ez a luxembourgi 38 óra egy „semmi különös” Kékszakállúval is nagy élmény lett volna, mivel egy gimnáziumi évfolyamtársammal és családjával töltöttem a teljes napot, akivel nem mellékesen éveket ültünk együtt a Mechwart téren, és ennek a hatása nem múlt el, 13 év szünet után is tudtunk miről beszélgetni, ment volna hosszabban is. A helyzetéről – külföldön dolgozó férj mellett a gyerekekről gondoskodó feleség – ráadásul eszembe jutott még az az év, amelyet én is hasonló módon töltöttem, azt az apróságot leszámítva, hogy kevéssé éreztem otthonosan magam e szerepben. Életem e három korszakába vitt vissza a nap, és nem mellékesen emlékeztetett arra az 1992-es nyári utazásra, amikor először szabadultam ki Magyarországról két napnál többre, és nagyon spártai körülmények között errefelé is eljutottunk – mintegy 3 órát maradtunk a városban. (Akkor még nem tudtam, hogy már csak két hét maradt életem gondtalan szakaszából, csak utána lett egy ostoba orvosi műhiba miatt mozgássérült az apám a maradék 17 évére, és ennek következtében vontam le a következtetést, hogy bármi akármikor széteshet, nem lehetünk elég óvatosak, viszont pont ezért nem is érdemes előre túlzottan aggódni.)
Ez az időutazás nagyon felkavart, átgondoltam életem számos rétegét, és nyomasztott, hogy miként fogok tudni este 8-ra ráállni az előadásra, és azzal foglalkozni, amiért jöttem. De felesleges volt minden aggodalom, mert ahogy megkezdődött a program, minden más kiesett. Fischer Iván tudta, hogy mit csinál, amikor összerakta nekünk az első részt, hogy aztán képesek legyünk koncentrálni a Kékszakállúra is.
Olyan mélyreható élmény volt ez az előadás, hogy azt hiszem, hogy ezek után már tényleg akármilyen Kékszakállú jöhet, mindig is ott marad bennem ez a tegnapi este védelemnek, és bizonyságnak, hogy igen, lehetne ezt Kékszakállú-Judit affért jól is lerendezni, van remény.
Ez az optimista előadás valóban jól is jött mára. De a mai napom már a jövőről szólt, eljöttem Párizsba, és már túl vagyok egy megbeszélésen is, amely a júliusi kémiai olimpiát érinti, amely miatt tudom, hogy itt leszek legalább 10 napot ismét. Ez a tudat feltétlenül elég ahhoz, hogy itt most a fókusz továbbra is a Fesztiválzenekar turnéján lehessen, és az legyen a fontos, hogy holnap és holnapután ismét pihenten és jó állapotban követhessem végig a koncerteket, különös tekintettel a Kékszakállú és Judit közös kalandjára. Várom.
PS. A képeket a luxembourgi Philharmonie bocsátotta a rendelkezésemre, de ha valakinek vannak még előadásfotói véletlenül, szívesen felhasználom.
