Ki vagyunk és mindig ki is voltunk szolgáltatva a műsornak, csak nem mindig érint ez minket olyan húsbavágóan. Minél kevesebbet jár valaki színházba, annál kevésbé tűnik fel számára, ahogy a kínálat szűkül, vagy éppen bővül, kicserélődnek társulatok, megszűnnek vagy megnyílnak helyszínek.
Öt éve nyílt ki ismét az Erkel, majd jött egy hatalmas bemutató-dömping. Kihívás volt nézőként is lépést tartani ezzel, de nagyjából mégis sikerült. Ezek után - tavaly óta - vissza kellett szoknunk a csökkentett üzemmenetre, most hiányként éljük meg azt, hogy a dolgok visszatértek a korábbi – akkor normálisnak tűnő - kerékvágásba (az Erkel megnyitása előtt évekig szintén csak egy ház üzemelt, és igazán senki nem hitt abban, hogy mégsem bontják le).
Idén decembertől indul meg az operai évad Pesten, bár a munka nem állt le, most már szinte folyamatosan követik egymást a turnék, megy a Ház vidékre, sőt külföldre is.
Egy hete – egészen kivételesen – én is megnézhettem egy turné-előadást, és annak kapcsán írok le néhány megjegyzést. (Július végén az Operaház észt turnéján nem lehettem ott, de a meg nem nézett Figaro kapcsán akkor írtam egy részletes bejegyzést, a darabhoz fűződő viszonyommal így most ismét nem foglalkozom.) Most már nagyon távolinak tűnik az előadás, annyi minden változott meg körülöttem az elmúlt napokban - szinte úgy tűnik, mintha ez a Figaro 2.0 egy másik korszakhoz tartozna. Ami változatlan: akkor is jó volt ott lenni, nézni a jobbnál jobb énekeseket, most is jó erre visszagondolni. Nem tudható, hogy lesz-e még belőle újabb előadás, vagy sem, nyilván ezért nem engedtem el hamarabb, és bővítettem naponta ezt a bejegyzést, amelyik így is a rövidebbek közé tartozik (három és fél oldal mindössze). Vannak még vidéki színházak, amelyek meghívhatnák, gördülhetne tovább is, még mindig nagyon jó állapotban van – mondom, kicsit reménykedve…
Finálé
