2003 óta ez Háy János darabjának hatodik bemutatója, egyben az első pesti. Ugyanaz a közeg, részben azonos szereplők jelennek meg benne, mint A Gézagyerekben, amely két évada nagy sikerrel megy a Pinceszínházban, és ennek a jó visszhangnak nyilván van köze ahhoz, hogy egy másik Háy-darabhoz nyúltak most megint.
A két előadás közös szereplője Kaszás Gergő, aki most Banda Lajosból Krekács Bélává változott át ugyan, de ez a nézőben nem okoz majd törést, nemigen tér el a két figura karaktere, és a színész hasonló módon, minden poénhelyzetet erősen kihasználva játssza. A másik közös pont a rendező személye.
Börcsök Enikő a Gézagyerek igazán lenyűgöző női főszereplője volt, akinek ez a bemutató az első Ódry Színpadon kívüli rendezése. (Érdekes egybeesés, hogy a színésznő egyetemi osztályának egyik tagja, Hajdu Tibor ezen a pénteken járt a tanítványaimnál közönségtalálkozón a keddi Vadkacsa megbeszélése céljából, és említette, hogy Börcsök Enikő őket már rendezte a Mágnás Miskában, amelyik a késői kezdési időpont miatt eddig rendre elkerült).
A Herner Ferike akár felfogható a Gézagyerek folytatásának is, hiszen a korábban aktív bányai dolgozók most már segélyből élnek, a falu árkát kapargatják közmunkában, és közben beszélgetnek a múltról, illetve az élet értelméről is. Veszélyesen romlott a helyzet - a Gézában még volt valami igazi cselekmény, volt tét (Gézának sikerül-e kiemelkedni, "normális" életet élni, vagy sem ), míg most erről már nincs szó.
Három férfi - Borbiczki Ferenc, Kaszás Gergő és Lázár Balázs - beszélgetései teszik ki majdnem az egész előadás kétszer ötven percét, és mivel ezek a párbeszédek jellegzetesen repetitívek, nemigen vezetnek sehová, minimális mennyiségű információ az, amit megtudunk (kicsit húzni is lehetett volna belőlük - jegyzem meg halkan, egy idő után ellaposodnak, és nincs bennük kellő feszültség, és egyre kevesebbet nevet már az ismétlődő mondatokon a közönség), így örülünk, amikor a további szereplők időről időre megjelennek. (Eszembe jut közben, hogy egy igazán jó színpadi beszélgetést három emberre lehet építeni - olvastam talán Spirónál Shakespeare kapcsán, és ezt valószínűleg Háy János is tudja.)
A három férfi akár a három párka paródiája is lehetne, különösen a vége felé, amikor megtudjuk, hogy "az van, amit a Béla mondott", aki saját magát jóstehetségnek állítja be. Egy banális baleset áll a beszélgetések középpontjában, és nem maga a történet elmondása, hanem a belőle áradó reménytelenség az, ami dominál. Nagyon tömören, kevéssé cizelláltan és ellentmondást nem tűrően fejeződik ki a szerző minden más művében is hangoztatott álláspontja: "kurva szar világ ez.," sőt mi több: ugyancsak kiemelten aláhúzzák:- NINCS ESÉLY a változásra. Mindig így marad minden, csak az emberek cserélődnek, és majd mást fognak Herda Pityunak és Banda Lajosnak hívni.
A rendező egyik legfontosabb döntése is a mondanivaló szolgálatában áll. A darabban három generációt látunk, amelyekben a Banda Lajos, Herda Pityu és Krekács Béla nevek öröklődnek, és ez egyben szintén a változatlanság illúzióját kelti. Míg a darab korábbi színrevivői gyerekszereplőket és más színészeket is felkértek, most a kilenc szerepet a legnagyobb természetességgel és minimális jelmez-cserével ugyanaz a három színész játssza. (Gyerekként egy-egy köpenyt is húznak, ennél több jelzés nem is kell, viszont így kifejezetten bizarr benyomást kelt a meglett férfiakkal fellépő gyerekszínész, Gerő Soma.) Didaktikus a darab fájdalmas üzenete, de érvényesül.
Ezt támasztja alá a rendőr és feleségének kapcsolata, azaz a címben is megidézett Herner Ferike szüleinek házassága. Háy János drámáiban, ahogy például a legújabban (A lány, aki hozott lélekből dolgozott) is egészen megszokott, hogy még mutatóban sem láthatunk elfogadható minőségű emberi kapcsolatokat, a legtöbb ami nála adható az együtt kocsmázó férfiak közti felszínes barátság. Talán ezért is tudjuk ezt a három férfit ilyen hosszan nézni, mert érezzük, hogy összetartanak, és nem gyűlölik egymást, ezért minden gyengeségükkel együtt is szerethetőek. (De hiányzik Tóth Zoli az előadásból, aki még tavaly ilyenkor benne volt a Gézagyerekben - előadás közben is nem egyszer eszembe jutott. Biztos vagyok abban, hogy nemcsak nekem fáj még mindig korai halála.)
A közönség annak ellenére sokat nevetett az előadáson, hogy a darab mondanivalója ennél depresszívebb már nem is lehetne. Ez nem zárja ki, hogy utólag mégis lesz aki elgondolkodik a műben felvetett problémákon, bár a vidék elmaradottsága és a munkanélküliség feltehetően kevésbé érinti a Pinceszínház törzsnézőit, mint a bemutatott házassági csapda. (Az más kérdés, hogy mit szólna egy falusi ember ahhoz, ahogy Háy kezeli őket - de pont ez a réteg biztosan nem jár színházba. Ahogy hősei Pestről beszélnek, mindössze néhány sztereotípia ismeretében, ugyanolyan felszínesnek-sablonosnak érződik EBBEN a darabban, ahogy ő mutatja be a vidéki lecsúszott munkást. )
Ami azt illeti, visszatérve a rendőrre és feleségére, a Molnár Csaba - Búza Tímea házaspár egészen kitűnő, és bár a szerző mindkét felet hibásnak látja, hogy nem képesek a kapcsolatukat működtetni, úgy tűnik, mintha mégis asszony lenne az igazi hunyó, ő az, akinek a szavaiból több meggyötörtség és gyűlölet árad. Mintha ez a falusi munkanélküliség mégis az asszonyokat sújtaná igazán, akik szinte mellékesen jelennek csak meg. Molnár Csaba férjéből nekem meggyőzően sütött a jószándék, és kellően nyugtalanító üzenet, hogy még a küzdőképes, tanult férfiak sem lehetnek igazán boldogok, a szenvedés sehogy nem úszható meg, még akkor sem, ha mindenki irigylésre méltónak érzi a helyzetét.
Búza Tímeát már régen nem nézhettem meg semmiben, most nagyon neki való volt ez a rendőr-feleség, akit kívülről is láttatott, de a saját szempontjait is megértette a nézővel. Számomra az előadás legerősebb részei éppen az ő jeleneteik voltak, lehet, hogy azért is, mert a három férfi beszélgetése egy idő után elunalmasodott.
Juhász Réka Marikája erősen karikírozottan jelent meg, Bozsik Ágnes jelmeztervező leginkább vele foglalkozott, akit minden jelenetében más ruhába öltöztetett. Az ő sorstalansága is megjelent a történet perifériáján, és érettük, hogy még az sem jut élhető élethez, aki látszatra jobb helyzetben van.
Az előadás közegét Tóth József díszlete illusztrálta, a háttérképnek kinagyított fotók utaltak a helyszínre, kitágították a teret. A festett szobadíszlet leleményes volt, benne a kikapcsolható tévével, amelynek a tetejére egy igazi sörösüveget mégis rá lehet állítani.
A premier közönségének reakcióiból megjósolható, hogy sokan fogják szeretni, és valószínűleg mindenki látni akarja majd, akiket A Gézagyerek megfogott. A színészi munka elismerése mellett én mégis azt javasolom, hogy aki a Gézát nem látta, az arra menjen el először, az legyen a prioritás, és ha megragadta Háy János világa, és még nagyobb dózist szeretne belőle, akkor vállalja be a Herner Ferikét, pontosabban a faterját.
ps. A pinceszinhaz.hu-ról használtam fel a képeket
